ERDÉLY ÉS A SZATMÁRI MEGEGYEZÉS
918ERDÉLY ÉS A SZATMÁRI MEGEGYEZÉS
Erdély országát vesztett fejedelmét 1709-ben már az európai országok háborús kimerültsége figyelmeztette, hogy megkezdődött a nemzetközi háborúk befejezésének időszaka. Minden erejét arra fordította tehát Rákóczi a körülötte levő kormányzókör tagjaival együtt, hogy kihúzzák az időt az általános európai béketárgyalásokig úgy, hogy az univerzális békében nemzetközi szinten, külső államok jótállásával rendezzék Magyarország és Erdély viszonyát a Habsburg-dinasztiával.
Nem mindennapi nehézségeket kellett áthidalniok. Erdély nyolc éven át tartotta el a szemben álló hadseregeket. Úgy látszott, utolsó gazdasági tartalékait is elveszítette. A Pozsonytól a Székelyföldig végigsöprő, egyébként nemzetközi méretű pestisjárvány Erdélyben különösen nagy pusztításokat okozott, mert főleg a városok népét tizedelte meg. Szeben, Brassó, Kolozsvár és más megerősített helyekre összezsúfolva egész családok estek a fekete halálnak áldozatul. A romhányi csatavesztés (1710) után Rákóczi haderejét a Tisza vonala mögé, az ország északkeleti szegletébe vonta vissza, a hágai (1709) és a geertruidenbergi (1710) béketárgyalások ígéretében bízva, így akarta kihúzni az időt az európai háborúkat befejező nemzetközi békéig.
Az időt húzó háborúra berendezkedő politikában az Erdélyi Fejedelemség államiságának jelentősége megnövekedett. Területileg jószerével csak Huszt van Rákóczi kezében, amely a Munkács központtal kiépített magyar erődrendszer egyik fontos szárnyát alkotja. A Tiszántúlra menekült több ezer erdélyi család ellátása pedig súlyos nehézségeket okoz, de jelképesen Rákóczi erdélyi társadalmi bázisát alkotja, és a csapattöredékekből új ezredeket szerveznek Havasalföldön és Moldvában, Mikes Mihály háromszéki főkapitány és fejedelmi tanácsos fősége alatt. Az ekkor már két éve szervezetten élő erdélyi bujdosók ugyancsak Erdély államiságát képviselték, s a mintegy négyezer főnyi haderő Moldvából bizonyos mértékig befolyásolni tudja a császár erdélyi hadműveleteit. Steinville generális az ismételt hadiparancs ellenére már csak miattuk sem indulhatott ki Debrecen irányába, s így az új magyarországi főparancsnokkal, gróf Pálffy János tábornaggyal tervezett katonai együttműködés terve meghiúsult.
A diplomáciában az Erdélyi Fejedelemség újból kulcsfontosságú lett. Rákóczi már a geertruidenbergi béketárgyalás alkalmával Angliának és Hollandiának, majd személy szerint Marlborough hercegnek is tudomására hozta, hogy a fejedelemségben nem személyes hatalmához, hanem ahhoz ragaszkodik, hogy Erdély önálló államiságát biztosítsák, és viszonyát a Habsburg-dinasztiával nemzetközi szerződésben rendezzék. A kelet-középeurópai hatalmi ellentétek keresztező pontján elhelyezkedő Erdély geopolitikai jelentőségét Rákóczi és kormányzóköre ugyancsak igyekezett kihasználni. A poltavai csatavesztés után Benderbe húzódott svéd király, XII. Károly és 919Péter cár között megegyezést kezdeményezve, Rákóczi ígéretet kapott, hogy Svédország és Oroszország egyaránt kész közvetítőként és garantálóként támogatni Erdély ügyét a nemzetközi tárgyalásokon. Ugyanakkor Havasalföldön az erdélyi császári hadsereget élelemmel támogató Brîncoveanuval szemben fellépő Cantacuzino és a bojárság pártja messzemenő együttműködését és segítségét ígérte Rákóczinak. Mikes Mihály és Cantacuzino birtokcsere-szerződése (1710. november 6.) az együttműködés első konkrét dokumentuma. A Iaşi-ba küldött fejedelmi követ a moldvai vajdát sem minden remény nélkül igyekezett egy, a konföderált Magyarországgal és Erdéllyel kötendő szövetségbe vonni.
1710 augusztusában tehát, amikor Rákóczi kiáltványban tudatta az országgal, hogy az angol királynő, a holland rendek és az orosz cár közvetítésével megkezdik a béketárgyalásokat, Erdélyt az önálló fejedelemség státusába tervezi átmenteni.
Ezzel szemben a Habsburg-kormányzat zseniális politikusa, Savoyai Jenő herceg, a birodalom kelet-európai érdekeit féltve, minden eszközt megragadott, hogy Magyarország és Erdély ügye ne kerüljön a nemzetközi diplomácia tárgyalóasztalára, hanem az uralkodó és alattvalóinak megállapodásával fejeződjék be a háború. Az erdélyieket az erőszak és a kegyelem kettős eszközével igyekezett Rákóczi oldaláról elvonni. A bujdosók birtokait lefoglalták, házaikat feldúlták, családtagjaikat, sőt távolabbi rokonaikat is megsarcolták. Kolozsvárott nőket hajtottak össze és korbácsoltak meg. Ugyanakkor József császár 1711. január 25-i rendeletével minden hűségére visszatérőnek „gratia vitae”-t ígért, és birtokaikat visszaadni jogosult bizottságot állított fel Steinville generális elnökletével.
Az Erdélyi Fejedelemséget intézményesen két csoport képviselte Rákóczi oldalán. Egyrészt Mikes Mihály és köre, másrészt az Erdélyi Tanács. A Tanács – Thoroczkai István, Teleki Mihály, Barcsai Ábrahám és Arndt János – 1710. december 10-én kelt levelében ismét hűséget fogadott Rákóczinak, ugyanakkor leszögezték, hogy: „…természetünk kötelez bennünket ama édes Hazánk népének securitásával gondolkoznunk.”* 1711 elején, amikor Rákóczi és az állami testület tagjai kihúzódtak Lengyelországba, hogy a megkezdett béketárgyalások végét intézményes egységükben várják ki, és a katonai főparancsnokká kinevezett Károlyi Sándor szatmári, de nem utolsósorban huszti birtokaihoz is ragaszkodva, Pálffy Jánossal különmegállapodásra lépve átadta a császáriaknak Ecsedet, a Tiszántúlon szétszórt erdélyi politikusgárda körében eluralkodott a pánik. A moldvai és havasalföldi bujdosók ellenállását a török–orosz háború előrevetülő árnyéka kezdte ki, miközben Károlyi Pálffy üzenetével megkereste Mikes Mihályt is. Az eredetileg Husztra hívott, de éppen a megegyezés mielőbbi megkötése 920érdekében Szatmárra áttett csonka konföderációs gyűlésen Erdély részéről csak a fejedelmi tanács néhány tagja vett részt, I. József császár 1711. április 17-én bekövetkezett halála miatt különösen siettetve a magyarországi háború mielőbbi lezárását, s hogy az angol és holland bécsi követek mediátor közbenjárását is leszerelje, a császári kormányzat Rákóczi kikötéseiből több, az erdélyi nemesség érdekeit szolgáló feltételt is belevett a megegyezési pontokba. Nemcsak a birtokok visszaadását ígérte meg, hanem a vallásügy toleráns rendezését is kilátásba helyezte.
Thoroczkai István és társai Rákóczinak, Berdo 1710. december 6. OL, RSzlt, G. 15, Fasc. 20.
Az 1711. április 29-én megkötött szatmári béke okmányának aláírói között az erdélyi tanácsot Barcsai Mihály és Teleki Mihály képviselte, a kormányzat tekintélyesebb tagjait Barcsai Ábrahám kincstartó és Haller Gábor, a Nemes Testőrség őrnagya, a városokat Hunyady István nagybányai és Szász György felsőbányai bíró. A megállapodást aláíró erdélyi ezredesekkel együtt azonban valamennyien lényegében magánemberként kerültek a dinasztia és a rendek kompromisszumát kifejező okmányra, mivel a szatmári megegyezést a halott császár nevében nem országos testületekkel, hanem a hűségére visszatérő alattvalókkal kötötték meg.
Az általános amnesztia, a kilátásba helyezett „gratia vitae et bonorum” a bujdosó erdélyieket csaknem kivétel nélkül hazavonzotta. Május közepén Steinville már mintegy 5000 ember visszatérését jelentette. Mikes Mihály és Petki Dávid csapattöredékeivel 1711. július 3-án tette le a hűségesküt a brassói katonai parancsnok előtt. Ugyancsak ekkor tért haza Lengyelországból Kemény Simon és Bethlen Elek. Bujdosásában kevés erdélyi ember – Mikes Kelemen, Cserei János, Kálnoki Mihály – követte az országát vesztett fejedelmet.
Rákóczi utolsó politikai röpirata, amely a háború lezárásával foglalkozik, Erdély ügyében készült. A Francia Külügyminisztérium Levéltárában őrzött levelezésből kiderül, hogy a külügyi államtitkár 1712 decemberében hallgatólagosan hozzájárult „az Erdélyi Fejedelemséget illető mémoire” megjelenéséhez. Az Erdélyi Fejedelemség jogainak biztosítása címmel kiadott francia röpirat közli az 1686. június 28-i szövetséglevelet, amelyben Lipót császár elismerte a fejedelemség államiságát. Az írást Utrechtben terjesztették, de az európai békébe Erdély ügyét nem foglalták bele.
