„PATER PATRIAE”
908„PATER PATRIAE”
A Magyarországon és Erdélyben 1703 után kiépülő államszervezetek a Habsburg-dinasztia és a magyar rendiség kompromisszumának különböző változatait testesítették meg. Ezt a fejlődési alternatívát is erős múltbeli tendenciák és eleven nemzetközi igények táplálták. Erdély ebben a fejlődési vonulatban főleg a nemzetközi diplomáciai erőviszonyok szempontjából volt jelentős tényező.
Rákóczi a legszélesebb alapokon igyekezett kiépíteni az új magyar állam külpolitikai összeköttetéseinek rendszerét. Egyrészt igyekezett szövetséget kötni vagy kisebb hatalmi érdekegységköröket kialakítani a Habsburg-ellenes hatalmakkal, másrészt Magyarország és Erdély viszonyát a Habsburg-dinasztiával nemzetközi szintre kívánta helyezni oly módon, hogy az európai országok mediátorként működjenek közre a megegyezési tárgyalásokon, és a magyarországi és erdélyi háborút is az európai általános békébe foglalva zárják le. Erdély a külpolitika mindkét célkitűzésében kulcsfontosságú, Svédországhoz, Lengyelországhoz, a protestáns német fejedelemségekhez csakúgy kitaposott utak vezettek Erdélyből, mint Moldva és Havasalföld vajdáihoz. Constantin Brîncoveanu és Mihai Racoviţă vajdák udvarában már 1704 tavaszán megjelent Henter Mihály és Vargyasi Daniel István a háború okait és céljait összefoglaló Manifestummal, hogy a szomszédos jó viszonyt biztosítsák, és szövetségkötést készítsenek elő, majd Mikes Mihály vitt tájékoztatást a gyulafehérvári országgyűlésről.
Havasalföldet és Moldvát az erőszakos vallási unió, a karlócai béke rájuk nézve hátrányos következményei egyaránt a Habsburg hatalmi terjeszkedésnek gátakat emelők oldalára vonták volna. Brîncoveanu vajda már 1704 tavaszán tudatta Rákóczival, hogy megérti háborújának jogosságát, Constantin Cantacuzino, a havasalföldi bojárpárt feje és a fejedelemség külpolitikájának vezetője pedig nemcsak személyes összeköttetésben állott az erdélyiekkel, hanem egyre nagyobb érdeklődéssel és rokonszenvvel kísérte Rákóczi politikáját. Havasalföld fejedelme azonban várakozó álláspontra helyezkedett. Kötötte a Habsburg–török megállapodás, nem akarta véglegesen megszakítani a Habsburg-kormánykörökkel meglevő kapcsolatait, és a saját külpolitikáját meghatározó Portától sem kapott egyértelmű utasítást. A különben kisebb jelentőségű Moldvát ugyan Oroszországgal való közvetlen szomszédsága miatt a török szigorúbban fogta, de a Rákóczival rokonszenvező Racoviţă vajda leváltása után az utódjává megtett Antioh Cantemir hívei is élénk kapcsolatot tartottak Erdéllyel. A két fejedelemség barátságos semlegességéből az 1704–1706. években több mozzanat mutatott a szorosabb politikai érdekszövetség irányába. Moldva vajdája, főleg pedig Cantacuzino közvetett módon egyengette az utat Rákóczi és Péter cár között. Miként pedig a korabeli Európában mindenütt, a diplomáciai érintkezések 909első tapogatódzásai a kulturális szálakon át történnek, Rákóczinak a görögkeleti egyházzal toleráns és nyíltan unióellenes valláspolitikája ugyancsak szorosabbra fűzte a magyar és az erdélyi konföderáció viszonyát a két román fejedelemséggel.
Különösen megmutatkozott Erdély külpolitikai súlya a nemzetközi garancia és mediáció elnyerését szorgalmazó fejedelmi diplomáciában. Angliának és Hollandiának gazdasági érdekei fűződtek Erdélyhez. Kereskedőik már korábban is békés viszonyokat követeltek a Balkánon, szabad átjárást az egykori török területeken, és a Habsburg-udvarnak adott kölcsönöknek Erdély bányakincsei is fedezetéül szolgáltak. Erdély protestáns értelmiségének pedig Hollandiában és Angliában erős kulturális bázisai voltak. S noha a már holland és angol közvetítéssel kezdett 1704. őszi béketárgyalások, ahol Erdélyt Mikes Mihály képviselte, kudarcba fulladtak, Defoe lapja, a Weekly Review közleményei és a holland, francia röpiratirodalom egyaránt bizonyítják: Erdély önálló fejedelemsége mint a nemzetközi hatalmi egyensúly egyik tényezője, a vallásszabadság országa élénken foglalkoztatja az európai közvéleményt.
A magyar és az erdélyi konföderáció megegyezéséről I. József német-római császárral és magyar királlyal 1706 nyarán angol és holland közvetítéssel újabb tárgyalások kezdődtek Nagyszombatban. A Habsburg-kormányzat a fejedelemség külön államiságát elismerni látszott. Ragaszkodott azonban hozzá, hogy Rákóczi mondjon le a fejedelemségről. A fejedelem kijelentette: Erdély nem fogja akadályozni a békességet, mert ha biztosítva látja a két ország önálló államiságát a Habsburg-birodalom rendszerében, kész visszavonulni. A tárgyalások mégis főleg Erdély miatt futottak zátonyra.
A Habsburg-kormányzatban időközben túlsúlyba jutott dinasztikus párt Savoyai Jenő herceg vezetésével veszélyesnek ítélte az államközi szerződéssel, nemzetközi garanciákkal való megállapodás útját, s Erdélyhez az örökös királyság elve alapján ragaszkodott. Következésképpen Erdély képviselői, Mikes Mihály, Teleki Mihály, Kemény Simon, Pekry Lőrinc nem jutottak már szóhoz a tárgyalásokon. A magyar és az erdélyi konföderáció képviselőinek békejavaslatára József császár nevében adott válasz leszögezte: Erdély régen mindig Magyarország szent koronájától függött, a török járom alól a császár fegyverei mentették fel, az uralkodó az erdélyi rendekkel és státusokkal megegyezett, a karlócai békével ellenkező újításra nem lép. Végül az erdélyi rendek jogaira hivatkozva kijelenti: a magyar konföderáció és Erdély szövetsége a törvényes úrtól a birtokot elszedni, vagy azt kétségbe vonni, vagy a kormányformát megváltoztatni, vagy végre az erdélyi státusok jogait kisajátítani, felforgatni nem képes. Hasonlóan mereven utasította vissza a Habsburg-kormányzat, hogy külső hatalmak garantálják a magyar és az erdélyi konföderáció és a Habsburg-dinasztia megállapodását.
Rákóczi a béketárgyalások kudarcával foglalkozva kifejti, hogy ha a 910Habsburg-kormányzat nem hallgatja meg Erdély követeit, az nem mást bizonyít, mint az ország „örökös jobbágyság alá való vetésének keserves sorsát”. „Mi okbul praetendálja az Ausztriai-ház Erdélynek fegyverrel való megvételét, és azon okbul való birodalmának erősítését, vagyis inkább teljes fundamentumát; könnyű általlátni, miért kész némely miniszter inkább kezét elvágatni, mintsem annak cessióját subscribálni. Nyilván az Ausztriai-háznak fiúágon lehető defectusáról gondolkodik az, és kívánja, hogy olykor is az Austriai ház leányági maradéka hordozza kezében Erdéllyel Magyarország zaboláját.”* Ezzel egybehangzóan a központi hatalom pártjának szószólója, Ráday Pál a béketárgyalások meghiúsulásában a Habsburg-udvar felelősségét hangsúlyozó és a nemzetközi közvélemény tájékoztatására szánt röpiratában az államok önállóságának jogát a természet törvényéből vezeti le. Megállapítja, hogy a Habsburg-kormányzat anyagi érdekek miatt ragaszkodik erdélyi hatalmához. Magyarország szövetkezett lakói pedig konföderátusi kötelességüknek tekintik, hogy segítsék az erdélyieket, a külföldi államoktól pedig kérjék, korlátozzák az Erdélyre is kiterjeszkedő Habsburg-hatalmat, és megismétli a régi érvet: Erdély az európai hatalmi egyensúly záloga.
Rákóczi kiáltványa, Érsekújvár 1706. augusztus eleje. Ráday iratai. I. 610–611.
A fegyverszünet után a császári hadvezetőség Rabutint nagyszámú, mintegy 20 000 főnyi haderővel Magyarországra rendelte. A fejedelemségben már 1706 elején nagyobb területeken vetették meg a lábukat az újjászervezett Rákóczi-csapatok, s 1706 őszén Szeben, Brassó, Fogaras kivételével az egész ország Rákóczi hatalmába került. Erdély katonai főparancsnokává Pekry Lőrincet nevezte ki a fejedelem, s a magyar konföderáció vezetői a miskolci szenátusi ülésen elfogadott gazdasági és katonai döntések alapján akarták a császári csapatok alól ismét felszabadult Erdélyt megszervezni.
Erdélyre gazdasági és politikai szempontból egyaránt szüksége volt a központi hatalomnak. A magyarországinál fél évvel később megszervezett erdélyi hadiipar nemcsak méreteiben maradt el a magyarországi mögött, hanem abban is, hogy szervezete kevésbé volt centralizált. De a sóbányák hozadéka, a torockai vastermelés, az Érchegység higany-, réz- és aranybányászata igen jelentős. Pápai János javaslata szerint pedig Erdély gazdasági tartalékaiban nagy lehetőségek rejlenek. A Hunyad vármegyei és a csíki fiskális vashámorokban termelt vas bőséges és jobb, mint a magyarországi, a havasalföldi vajda rézért gyapjút kész adni, az erdélyi posztócsinálók, a szász mesteremberek munkája ugyanúgy nélkülözhetetlen, mint az üveghuták, papírmalmok, a só- és aranybányák jövedelme. Hellenbach János Gottfried, kora egyik legképzettebb orvosa és gazdasági szakembere, főkamaragróf, Rákóczi államának pénzügyi tanácsosa, fiát már 1706 tavaszán pénzzel és bányászok, olvasztók, pénzverők csoportjával küldte Erdélybe, hogy új bányákat nyisson.
911Az erdélyi főurak és nemesek, városi, rendi közösségek a császári főparancsnok kimenetele után újra hűséget fogadtak a fejedelemnek. Rákóczi azonban a hűtlenek javainak konfiskációját rendelte el, és adó-, pénz- és hadseregszervezési rendeleteit mielőbb keresztül akarta vinni. Országgyűlést hívott tehát össze, és a központi hatalom érdekeit Pekrynek kellett volna elfogadtatni a rendekkel. Rákóczi 1706. október 9-i meghagyása szerint Pekrynek az erdélyi nemesség körében utalnia kell a magyarországiak példájára, akik „bizonyos pénzbeli contributionak impositióját nagy kedvvel és örömest magokra felvállalták”, és igyekezzen „a statusok elméjét valamely pénzbeli impositiok subscriptiojára disponálni”.*
Rákóczi utasítása Pekry Lőrincnek, 1706. október 9. Az Erdélyi Múzeum levéltára. A Román Akadémia kolozsvári fiókjának Történeti Levéltára. Cluj-Napoca. Törzsanyag, Missiles.
Az erdélyi rendek azonban maguk akarták régi szokásaik szerint megszabni az ország kormányzását, s 1706. október 27-én a medgyesi országgyűlés nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Elfogadták a rézpénz forgalmát, a háború szükségére adót vetettek ki, a hadsereg ellátására felajánlották a sójövedelmet, s monopolizálták a külkereskedelmet. A nemesség adómentességi kiváltságát azonban megőrizték, a gazdaság irányításában néhány főnemes szerezte meg a teljhatalmat, a katonaság ellátásáról nem gondoskodtak, az állandó hadsereg ügye szóba sem került.
Külpolitikai és belpolitikai szempontból egyaránt sürgetővé vált, hogy Rákóczi megszilárdítsa erdélyi hatalmát. Franciaország az itáliai és spanyolországi hadszíntereken elszenvedett vereségek miatt 1706 őszén béketapogatódzásokba kezdett, s az európai diplomáciában elterjedt a hír, hogy küszöbön az általános békekötés. Rákóczi sietve megírja tehát XIV. Lajosnak, hogy kötelezettségéhez híven Erdélyről és Magyarországról ne feledkezzék meg. „Tegye bizonyossá, hogy … bennünket is belefoglal az általános békeszerződésbe.”* Hasonló értelemben ír az angol királynőnek és a holland rendeknek: az általános békeértekezleten karolják fel Magyarország és Erdély ügyét. E nagy jelentőségű lépés keresztülviteléhez szükséges belső hatalma azonban Magyarországon veszélybe került.
Rákóczi Ferenc fejedelem XIV. Lajos francia királynak, Esztergom alatti tábor, 1706. augusztus 5. II. Rákóczi Ferenc válogatott levelei. Szerk. KÖPECZI B. Bp. 1958. 115–116.
A magyar konföderáció pártjai között 1706 második felében kiéleződtek az ellentétek. A jobbágykatonaság mozgalmai, a gazdasági nehézségek és a vármegyék ellenállása komoly válságot okozott. A bajok orvoslását célzó rozsnyói tanácsülésen – 1706. december 17. és 1707. február 5. között – nemcsak a szabad kereskedelemről, kétmillió forint adókivetésről hoznak döntést, nemcsak a központi hatalom pártjából álló bizottságokkal vizsgáltatják ki a bányászat, a vas- és a salétromtermelés viszonyait, hanem eldöntik, 912hogy rendezik az alkotmány ügyét. A tervek szerint Erdélyben és Magyarországon országgyűléseket hívnak össze. E nagy jelentőségű lépést a magyar konföderáció és az Erdélyi Fejedelemség nemzetközi elismertetésének szüksége éppen úgy indokolta, mint az ezzel szoros kölcsönhatásban levő követelmény, hogy a rendi érdekekkel szemben megszilárdítsák a központi hatalmat. Az ellenállásra készülő magyar vármegyékkel szemben Rákóczi mint Erdély beiktatott fejedelme kívánt fellépni. Az általános európai békeszerződésbe való befoglalás elsődleges feltétele, a régen szorgalmazott francia–magyar szövetség elnyeréséhez pedig elengedhetetlen, hogy a magyar konföderáció, nyíltan és végletesen szakítva a Habsburg-hatalommal, rendezze az ország alkotmányos ügyeit. Ráadásul a császári kormányzat új hadsereget indított Erdély visszafoglalására, s a védelem megszervezésére összehívott medgyesi országgyűlés 1707. január 10-én nem tudta összefogni az ország erejét.
Rákóczi 1707. február 15-én keltezett regálisai szerint március végére hívta össze Marosvásárhelyre a fejedelembeiktató országgyűlést, s a reformok előkészítésére Vay Ádámot küldte előre. Maga azonban diplomáciai tárgyalások miatt csak késve, március közepén indulhatott a fejedelemségbe.
Közben súlyosra fordult az erdélyi hadi helyzet. Pekry Lőrinc erdélyi főparancsnok nem tudta feltartóztatni Tige császári ezredest, aki mintegy háromezer főnyi haderejével bevonult Erdélybe, megerősítette Szebent, és felmentette a kuruc ostromzár alatt tartott Kolozsvárt. Majd amikor a Kolozsvár alól Szebenbe visszavonuló Tige-t Székelykocsárdnál a hajdúk meglepték, Pekry lovasaival tétlenül nézte Esze Tamás ezredének legvéresebb ütközetét, s bár ez a hadi helyzeten lényegében nem változtatott, a kedvező alkalom elveszett, hogy az erdélyi császári haderőt megsemmisítsék.
Súlyosabb következménnyel két körülmény járt. Az ellátatlan és éppen ezért fegyelmezhetetlen katonaság „szabad gazdálkodás”-sal élt. A közkatonák csak a tisztek példáját követték, akik az összeszedett bort, gabonát, szénát a jobbágyoktól robotban megkövetelt fuvarral, vasas szekereken hordatták ki eladásra, saját hasznukra. Pekry maga is magas áron ad el gabonát saját hadainak. A földesurak erőnek erejével visszaszerezték a zászlók alól jobbágyaikat.
A marosvásárhelyi országgyűlés 1707. április 5-én a fejedelmi beiktatással kezdődött. A rendek köszöntését Pekry Lőrinc, Erdély katonai főparancsnoka tolmácsolta. Rákóczi a beiktatás előtt mondott beszédében a fejedelmi hatalom eredetéről elmélkedett, majd kifejtette, mint kívánja „országát igazgatni, szegényeket, özvegyeket, árvákat oltalmazni”.* Az egykorú lejegyzésből nagyon vázlatosan rekonstruálható beszédben sem családi örökségről, sem a rendek választásáról nincs szó. Bartha András ítélőmesternek 913a fejedelmet üdvözlő beszédjét – amint a kutatás korábban megállapította – a korai felvilágosodás szelleme hatotta át: „Legyen már állandó világosság… a tudomány, bölcsesség, értelem növekedjék … haszontalan és tudatlan herebarom módra senki e hazában ne éljen és légyen … az lévén valóban boldog ország, melyben mindenek az maguk munkájából és nem mások verítékéből élnek.”*
OL, Bercsényi család levéltára, P 1848, Fanda et Nefanda 19.
VIZKELETY A., Bartha Andrásnak II. Rákóczi Ferenc fejedelmi beiktatásán elhangzott beszéde, ItK 1960. 578–581.
A rendi külön érdekeknek fölébe emelkedni hivatott fejedelem a jezsuiták templomában elhangzó Te Deum után a református templomban nyitotta meg az őt ugyancsak súlyos próbák elé állító országgyűlést. A rendek feltételei általában a rendi, nemesi előjogok megerősítését szolgálták. Orvosolja a fejedelem a rendi szabadságok sérelmét, adományozza a hazafiaknak a fiskális javakat, tartsa érvényben a rendek kiváltságait, és a rendek által választott tanács akarata és tanácsa szerint kormányozzon. Erélyesen követelték a fegyvert fogott jobbágyok hazabocsátását, a katonaság megfegyelmezését, a károk megtérítését, szabad és biztonságos kereskedelmet, jó pénzt, egységes mértékrendszert, a régi sérelmek orvoslását.
A Ráday Pál fogalmazásában elkészített fejedelmi előterjesztés azonban reformokat követelt: „…hogy ezen országunknak politikai, oeconomicumbeli és militaris dolgai olly rendben hozattassanak, hogy az által országunkban levő minden rendű híveink kívánságok szerint conserváltattassanak és egyedül csak nemzetséges köz ügyünk előnkben tárgyul vött czéllyára álhatatos szívvel és erővel futván, azt az örökös csendes békességnek vissza hozásával vígan koronázhassuk.” Mivel a Habsburg-uralkodó az egyszerű amnesztián kívül az ország önállóságát biztosító feltételekről még tárgyalni sem hajlandó, folytatniuk kell a háborút, de úgy, hogy az ország lakosainak és „föld népének elviselhetetlen igája és végső romlása ne következzék”. Szükséges tehát a szabad kereskedelem, országos jövedelmek megnövelése, az állandó hadsereg megszervezése. Olyan katonaság felállítása, hogy „mind most az ellenség ellen teendő operatióra elégségesek, mind az ország jövendő oltalmazására is mindenkor kész és alkalmatosak legyenek”.*
II. Rákóczi Ferenc fejedelem propositiója, Marosvásárhely 1707. április 12. (Ráday iratai II. 101–110.)
Az udvari hadakkal övezett fejedelmi tábornak nagyrészt sikerült keresztülvinni akaratát, bár a hadsereg nagy része Szeben ostromával volt elfoglalva, és Rabutin nagyobb haderővel közeledett Erdély felé. Rákóczi tekintélyét azonban nemcsak a francia király nevében őt nyilvánosan üdvözlő Des Alleurs márki növelte, hanem a központi hatalom erdélyi támaszai is, miként a városok, a szászok, a székely katonaság. Az országgyűlés ismét kimondta, hogy Erdély elszakad a Habsburg-háztól, és uralkodójának II. Rákóczi Ferenc 914fejedelmet tekinti. A fejedelem teljhatalmat kap az ország külföldi ügyeinek intézésében, egyedül ő rendelkezik az ország jövedelmeivel és javaival. Az országgyűlés törvénybe iktatta a magyar rendekkel kötött huszti conföderációt. A fejedelem utasításokat ad a kincstári vagyon megnövelésére, felülvizsgáltatja az eddigi számadásokat, s ösztönzi a kereskedelmet. Hosszú távú tervekre vall, hogy Rákóczi utasítást ad ki a kolozsvári pénzverőház újjászervezéséről. Az ekkor Erdélyhez tartozó Debrecent a szabad királyi városok sorába iktatja, több város adómentességet kap. Intézkedik Rákóczi a közterhek arányos elosztásáról, és a hadellátásban, hadkiegészítésben rendet kíván teremteni. A jobbágykatonákat visszakövetelő földesúri kívánságokat mereven visszautasítja, a törvénytelen eljárások megakadályozására azonban kevés az ereje. Újra megerősíti és kibővíti a jobbágykatonák tehermentességéről kiadott rendeletét úgy, hogy a földesúri szolgálat és a közterhek – szállásadás, szekerezés – alól minden jobbágykatona mentes legyen. Törvénybe foglalva szabadítja fel a csíkiakat, akiket Apor István rabváltság fejében erőszakkal jobbágyságra kényszerített.
A fejedelmi jobbágypolitika Erdélyben is, miként mindenütt másutt Európában a rendektől független jövedelem és hadsereg megteremtésén munkálkodó államhatalmak rendelkezései, az adófizető és fegyvereseket kiállító paraszti lakosság védelmét szolgálja a földesurak és a haditisztek hatalmaskodásával szemben, bár más országokhoz hasonlóan a gyakorlatban igen nehezen érvényesült. Marosvásárhelyen a jobbágyszármazású Esze Tamás ezereskapitányt Rákóczi brigadérossá és három gyalogezred parancsnokává nevezi ki. Az országgyűlés 15. törvénycikke elvben alapul szolgál az állandó hadsereg megszervezésének. Ennek első feltételeként Kolozsvárott Rákóczi ünnepélyesen felavatta a Nemesi Ifjak Társaságát, amely Kemény Simon parancsnoksága alatt az állandó magyar hadsereg tisztikarának és politikusgárdájának kinevelését szolgálta.
Javaslat készült az erdélyi katolikus püspökség visszaállítására, de nem tudták keresztülvinni. Az országgyűlési törvény változatlanul csak a négy bevett vallást erősítette meg, holott az erdélyi görögkeleti püspökség és főleg a nagyszámú román papság szociális helyzete sürgős rendezést kívánt volna. Zavar mutatkozott a püspöki méltóság körül: Atanasie Anghel ugyanis „nyilvánosan tagadta meg az uniót”, s még a szabadságharcot megelőző években a magyar reformátusok az ellenpüspököt, Ion Ţişcát támogatták. Rákóczi Brîncoveanu vajdától várta, hogy kiválasztván egy tisztelt és jó öreget, püspöki rangra emelje őt, s bár Havasalföld ura a fejedelembeiktatás alkalmából köszöntötte Rákóczit, a görögkeleti püspöki széket, úgy látszik, köreműködésével sem sikerült betölteni.
Megismervén az országot, Rákóczi méltán állapíthatta meg: Erdélynek nem hiányzik más, csak egy jó fejedelem. A marosvásárhelyi országgyűlés résztvevői pedig az ország belső békéjét és nyugodt fejlődését biztosítani képes 915uralkodót reméltek Rákócziban, amikor kijelentették: „Felségedet jó Atyánknak, azaz pro Patre Patriae valljuk, ismerjük és manifestáljuk.”*
II. Rákóczi Ferenc 1707-ben április 5-én Marosvásárhelyen lett dicsőséges beiktatása. Erdélyi Múzeum levéltára. A Román Tudományos Akadémia kolozsvári fiókjának Történeti Levéltára. Gróf Kemény József Gyűjtemény, T: XIX, Varia 11.
Az országgyűlésen és a következő zsúfolt napokban Rákóczi híveinek szűk körével, a fejedelemség múltbeli gyakorlatát követve építette ki a kormányzótestületet. A rendek és a három náció megtartják részleges önkormányzatukat, a főispánokat, főkirálybírákat Rákóczi nevezi ki. A fejedelmi tanács elnöke erdélyi főúr, Thoroczkai István lett, tagjai között azonban ott van a magyar konföderáció szenátora, Vay Ádám. Bercsényi, a fejedelmi helytartó indigenatust kap. Erdély kancellárja Ráday Pál lesz. Ítélőmesterek: Bartha András és Samarjai Péter, kincstartó Barcsai Ábrahám. Gyakorlatilag azonban a fiskális ügyek és az Erdély gazdasági életében kulcsfontosságú érchegységbeli bányák igazgatása külön és közvetlenül a fejedelem irányítása alatt áll. A korszerű kormányzat kialakításában már korábban is nehézségeket okozott, hogy az ország többször cserélt gazdát, a harcvonalak keresztül-kasul szabdalták az országot, az uralkodó rétegek politikailag megosztottak voltak, és a középrétegekből kikerülő, már jól felkészült, de még kevés számú hivatalnok-politikus csoport hamar felőrlődött. Az új állam teherbíró kiépítésére Rákóczinak Erdélyben nem jutott ideje.
Az országgyűlés után eredetileg Brassó alá készült, hogy az ország egyik leggazdagabb városát megvéve vehesse majd fel az erdélyi hadsereg a harcot a fejedelemség elfoglalására úton levő Rabutin generálissal. A magyarországi vármegyék összeesküvéséről kapott hír miatt azonban a fejedelemnek sürgősen el kellett hagynia Erdélyt.
