MEZŐGAZDASÁG
MEZŐGAZDASÁG
A gazdaság alapvető területének, a mezőgazdaságnak nemcsak jellegét, hanem fejlettségi fokát is meghatározza, hogy még a korszak végén is túlsúlyban van benne az állattenyésztés. 1767-ben Erdélyben a gabona egész vetésterülete 608 846 köblös, ami feleannyi kataszteri holdnak s kb. 1740 km2-nek felel meg-ez az ország területének kevesebb, mint 3%-a. A szántók teljes mennyisége ennél magasabb lehet, hisz e kimutatás nyilván nem tartalmazza a kukorica vetésterületét, a szám azonban még e korrekcióval együtt is megdöbbentően alacsony. (100 évvel később, 1865-ben a szántóterület Erdély földjének 20,5%-a, kb. 12 300 km2.) Az állattenyésztés fontosságát, súlyát az ország gazdaságában lépten-nyomon hangsúlyozzák a kormányhatóságok is. „A számos állatok eladása az egyetlen eszköz vagy alap, amelynek segítségével a nép megfelelhet adófizetési kötelezettségeinek” olvasható egy 1721-i hivatalos feljegyzésben. Udvarhelyszék 1748-ban jónak látja arra inteni országgyűlési követeit: ne tévesszék szem elől, hogy az adózó nép elsősorban az állattenyésztésből él.
Az állattenyésztés a legnagyobbrészt a hagyományos formák közt folyik. Erőteljes a román állattartó (elsősorban juhtenyésztő) gazdák transzhumáns pásztorkodása: nyáron Erdély havasi legelőin élnek a nyájak, télire a Fekete-tenger mellékére hajtják őket legelésre. A századforduló táján kb. 100 ezerre 982tehető a transzhumáns pásztorok juhainak száma, 1750 körül 250 ezer juhot hajtanak egyik országból a másikba és vissza, az 1750-es 1760-as években általában 200–250 ezret. 1770-ben ez a szám felszökik 351 ezerre. 1782-ben már félmillióról van szó. De megtaláljuk a juhtenyésztés és a többi állattenyésztési ágazatok többi hagyományos formáit is. Új fajták bevezetésével legfeljebb a lótenyésztésben találkozunk. Ott a barokk életstílussal együtt divatba jön a mutatós, parádéra való spanyol ló. Erdélyben 1740 tájt tűnnek fel (korábbi szórványos kísérletek után) a spanyol mének egy-egy nagybirtokos ménesében. A kezdeményező a „gonosz” Wesselényi István, az országgyűlési elnök Wesselényi István fia. Ez a divat természetesen nem is lépi túl „társadalmi határait”. Modernebb állattartási módokkal pedig (a luxusjellegű lótartáson kívül) nem találkozunk. Az istállózás, takarmányozás helyzete gyenge: ha a tél a szokottnál korábban beáll, a parasztnép tömegével hajtja vásárra marháit, s féláron is adná, ha találna rá vevőt. A sertéstenyésztés még elsősorban a makkoltatásra alapozódik; így Erdély állandó, nem jelentéktelen havasalföldi és moldvai sertésimportra szorul.
Az állategészségügy pedig lényegében az állatjárványok elleni védekezésben merül ki, a várható eredménnyel. Ezek a járványok az emberállományt pusztító ragályokénál is nagyobb sűrűséggel csapnak át Erdélyen. Marhavész 1711-ben, 1717-ben, 1726–27-ben, 1729-ben, 1732-ben, 1737–38-ban pusztít – az utolsó, Apor Péter szerint, emberemlékezet óta a legnagyobb volt Erdélyben; szász forrás arról tud, hogy a Barcaságban csak 1737 nyarán 12 ezer állat hullott el. 1744-ben Moldvából hurcolják be a járványt, de marhavészes év 1747 és 1748 is. 1755 nyarán a Székelyföldön és a Barcaságban dühöng; az egyetlen Hermányban egy hónap alatt 523 állat hullik el. 1759-ben Háromszéken üti fel a fejét a betegség. 1764-től 1767-ig minden évben van marhavész Erdélyben. Az 1764-i járványt id. Cserei György pontosan száj- és körömfájásnak határozza meg. S van tudomásunk 1714-ből a juhok járványos megbetegedéséről.
A földművelés szintén a hagyományos módszerekkel folyik, a nagyon lassú változások bizonyos jeleivel. A földközösség ismeretesen hosszú életű Erdélyben, bár nem egyenletes megoszlásban. A Székelyföldön még korszakunk határán túl, 1795-ben is erős a földközösség. Csak Marosszéken vannak hol ideiglenesen, hol örökösen felosztva a közföldek, másutt a határ évi nyilas osztása dívik. Persze a földközösség sem jelenti az osztozók egyenlőségét. A jobbágyos nemesek, a lófők és darabontok s végül a jobbágyok más-más mértékben részesülnek a közösből. A szász székekben 1750 táján szinte minden helység határában találunk közös földet; az osztás egyenlőtlensége itt abban áll, hogy a vegyes (szász–román) lakosságú falvakban a románok vagy egyáltalán nem részesülnek a közösből, vagy a gyengébb minőségű, távolabbi földeket kapják. A magyar megyékben jelentkezik a legkorábban a bomlás, de ott sem egyenletesen. Alsó-Fehér megyében 1721-ben a nyilas földek 983legnagyobb része el volt zálogosítva a földesuraknak, a nagyobb helyeken maradt 150–400 kataszteri hold közös föld. Felső-Fehér megyében 1700-ban már csak egyetlen helységben mutatható ki a földközösség. Kolozs megyében viszont 1725-ben még általános a földek közössége, Küküllő megyében 1733-ban is, Hunyad megyében pedig még 1796-ban is. Még a magyar megyék területén lévő városokban is él (helyenként egészen a század végéig) a nyilas osztás – igaz, csak külterjes művelésű területeknél.
A határ használatában a század elején a kétfordulós rendszer az uralkodó. A magyar törvényhatóságok közül csak a szász székek és vidékek közé ékelődött Felső-Fehér megyében szokás a hármas nyomás, a Székelyföldön csupán Háromszéken, s csak a szászoknál általános. A hármas nyomás az időszak végére se válik általánossá. Amikor 1771-ben a kormányzat tesz lépéseket bevezetésére, falvak egész sora él panaszos folyamodvánnyal a terv ellen, azzal érvelve, hogy ők, állattenyésztők lévén, tönkremennének a három forduló bevezetése következtében, akkor ti. határuknak csak 1/3-a maradna legelőnek. A két- és háromfordulós rendszer közti átmenetként bizonnyal már ekkor kezd kialakulni a határhasználatnak az a rendje, amely 1820 tájt is gyakori Erdély egyes területein: a két váltakozva használt forduló mellett van egy harmadik, állandóan művelt határrész is (jóval kisebb a két fordulónál); ezt kukoricával vetik be.
A kukoricatermelés fontossága 1711 után – a bevándorló románság elsősorban állattenyésztő lévén – erősen megnő Erdélyben. Az állattenyésztő elsősorban kukoricából fedezi cereália-szükségletét. Az bő hozamú, kis vetésterület is elég számára, a pásztorelemek vlach joga pedig biztosítja e termék tizedmentességét is. 1721–22 tájt a kormányhatóságok megkísérlik visszaszorítani ezt a folyamatot; a Kancellária csak a kertekben engedne kukoricát termelni, az ekével rendelkezőket őszi vetésre kényszerítené, kétszeri őrlési bért szedetne a kukorica után a malmokban; a Gubernium mindebből csak az elsőt rendeli el, azzal kiegészítve: nem szabad oly bőven kukoricát vetni, „hogy csak erre támaszkodjék a heverő parasztság”.*
Idézi JAKÓ ZS., újkori román települések Erdélyben és a Partiumban (MR I. 1943. 530).
A földesúri majorsági gazdálkodás igen szerény kezdetekből indul ki, a majorgazdaságok méretei is lassan növekszenek, néha egyenesen visszaeséseket tapasztalunk. S ahol van allodiatúra, ott gyakran a majorsági föld széttagoltsága akadályozza a produktívabb gazdálkodást. Sombori Sándor bósi (Kolozs megye) majorsági szántóiból 1750-ben 6 hold 9 darabból állt, másik 11 hold 19-ből. A földesúri gazdaságnak pedig saját felszerelése alig akad. A gyalui majorságban 1737-ben 2 szekér volt. Eke híján pedig csak jobbágyekékkel szántottak.
Ilyen körülmények közt a mégoly szerény méretű majorsági gazdaságok művelésének szinte kizárólagos munkaereje a robotmunka: a jobbágynak és 984zsellérnek az úrbéri viszonyból eredő robotja és a kamatnapszám. Az előbbi mértéke áttekinthetetlenül változó képet mutat korszakunkban. 1702-ben az Apafi-uradalmakban általános a korlátlan robot; a jobbágy a szükséghez képest köteles szolgálni – csak itt-ott szabályozzák ezt úgy, hogy nyáron heti 4, télen 2 napot robotoltatnak. Ha a robotot taxa helyettesíti, a jobbágy nyaranta 3 hét robotra is köteles a sürgős munkákon. A zsellérek (Erdélyben e korban az e kategóriába tartozók jó részének vannak külsőségei is) többnyire heti 1–3 napot szolgálnak (kivételképpen csak évi 14 napot). A további évtizedekben a terhek alakulása – teljesen függetlenül az 1714-i jobbágytörvénytől, amelyet egyébként is csak évtizedek múlva hajtanak végre, de a későbbi rendelkezésektől is – semmiféle általános törvényszerűséget nem mutat, a helyi szükséglethez és lehetőségekhez, korábbi kiváltságokhoz, szerződésekhez igazodik. A skála az egyheti robottól a korlátlan szolgálatig terjed. Különleges típusokat jelent a kincstári bányauradalmak jobbágynépének robotja vagy a havasi pásztornép szolgálata; ebben a szokásos faedénykészítés s más fafaragó munka mellett fokozatosan jelenik meg az évi 1-1 heti kaszálás és aratás, építőfa-fuvarozás, majd a hosszabb nyári mezőgazdasági munka, az uradalomnak robotban végzett malomkővágás, halászat, vadászat.
A majorsági gazdaság működéséhez szükséges munkaerő biztosításának másik módja a jobbágynak adott kölcsön utáni kamatnapszám. A jobbágy eladósodásának számos oka lehet: rossz termés s az azt követő ínség – vagy éppen bő termés és a termékek eladhatatlansága (az adót viszont fizetni kell), állatainak elhullása stb. A kamatnapszám szokásos mértéke a század derekán 1 forint után 1 napszám.
Az allodiatúrák szerény mértéke mellett (1728–1738 táján a Székelyföldön a majorsági és jobbágyszántók aránya 1: 2, gyakran azonban az arány még inkább a jobbágyföld javára tolódik el) a földesúri jövedelmek elsősorban a hagyományos termékszolgáltatások: a változatlanul a földesurak által bérelt tized, a „datiá”-k (konyhai ajándékok a legkülönbözőbb változatokban: tyúk, másutt tyúk és tojás, ismét másutt csak az utóbbi, húsvéti bárány, vaj, faggyú, zab, bor stb.). Még inkább bizonyos más földesúri jogok: a kocsma-, malomjog. A kocsmajog gyakorlásának hagyományos módja az, hogy a földesúr egy uradalmon belül általában csak bizonyos forgalmasabb helyeken tart kocsmát karácsonytól Szent Mihályig (a fennmaradó pár hónapban a jobbágyok mérhetik ki borukat), a falvak többségében az uradalom a 3 sátoros ünnepen minden faluval átvétet egy-egy 30-40 vedres hordó urasági bort kimérésre, egyébként a parasztközségé a kocsma. Ahol a földesúr nem ad kocsmabort a falunak, váltságot követel a „szárazkocsmáért”.
Ami a parasztság különböző jogállású csoportjainak gazdálkodását illeti, a jobbágygazdaságról tudunk a legtöbbet. A gazdaság méretei területenként és gazdálkodási formánként rendkívül eltérnek, s változásuk tendenciája sem 985egyértelmű. A jobbágytelek méretei (nagyobb uradalmak átlagában) 2,5–8,5 hold szántó és 0,9–3 hold kaszáló. Már ez is bőséges indokául szolgál a Magyarországra való kivándorlás jelenségének. Amikor a vállalkozó kedvű jobbágy Biharban vagy Békésben bőven talál 25-30 hold szántóterületet is telekül (igaz, hogy „puszta” állapotban), akkor az otthoni 4-5 hold szántó, amely folyamatos műveléssel is gyengén terem, nehezen marasztja otthon. Annál is kevésbé, mert Magyarországon az új betelepedőt pár évi szolgálatmentesség várja, utána pedig az erdélyinél aránytalanul előnyösebb feltételekkel szolgálhat.
Árutermelő-e, s mennyiben az erdélyi mezőgazdaság az 1711 és 1770 közti korszakban? D. Prodan szerint voltaképpeni árutermelésről csak nagyon kis mértékben van szó; az uradalmak hosszasan tárolják készleteiket, s ínség idején adják el vagy kölcsönzik saját jobbágyaiknak. Véleményünk érdemben megegyezik az övével. Valóban aligha lehet komolyabb árugabona-termelésről beszélni egy olyan országban és korban, ahol s amikor egymást érik az éhínségek. Elég egy erősebb vagy épp szárazabb év, korán jött vagy későig nyúló tél, hogy a 15 éves háború korának rémségeit felelevenítő ínség szabaduljon Erdélyre. Ínséges év 1716, 1718–19, azután egyvégtében 1726–28, 1730. Onnan kezdve láthatólag mégis konszolidálódik a mezőgazdasági termelés; csak 1740-ből van híradás ínségről, azután évtizedekig nincs. De hogy milyen mennyiségű lehet a valóban piacokra (és nem a saját uradalom jobbágyainak), eladásra kerülő árugabona, arról ékesen szól az a híradás, amely szerint 1734-ben a császári ezredek időleges kivonása Erdélyből azonnal bőséget hozott a piacon.
De hát hol is lehetett az erdélyi föld termékének piaca? A belső piac nagyon szerény. A földesúr, úrbéri kötelezettségképpen, megvásároltatja saját borát jobbágyával. A városok fogyasztása már csak lélekszámuk miatt sem jelentős, s a városi kézműves maga is mezőgazdasági (elsősorban bor-) termelő. Erdélynek gabonaexportra még akkor sem lett volna módja, ha egyáltalán lett volna elég árugabonája. Sok száz kilométeres távolság választotta el a nyugat- vagy felső-magyarországi vagy még távolabbi piactól, ahova egyébként negyed-tizedannyi úton érkezett a magyar Alföld gabonája. A piac nem hatott ösztönzően az erdélyi földművelés termelésére. Az állattenyésztésre inkább, hisz az állatot lábon hajtják, s az állati terméknek (bőrnek, gyapjúnak, faggyúnak) volt hazai piaca is.
