A NÉPÁLLOMÁNY ÉS VÁLTOZÁSAI
A NÉPÁLLOMÁNY ÉS VÁLTOZÁSAI
Erdély 1711 körüli népességéről még megközelítőleg pontos statisztikák sem állnak rendelkezésünkre. A századforduló magyar szakirodalma 1700-ra (tehát még a Rákóczi-szabadságharc vérveszteségei nélkül) félmilliós lélekszámot feltételezett, a modernebb szakirodalom 800–865 ezres számot. Ezt az utóbbi becslési értéket mi is elfogadjuk.
Ez az összeg azonban, azt mondhatnánk, csak a pillanatnyilag jelenlévő népállomány. Erdély népesedési helyzetét korszakunk itt tárgyalt első felében, de különösen annak első, kb. 40 évében ismét a nagyarányú s többirányú fluktuáció jellemzi. Egy 1751-i kormányhatósági vizsgálat alkalmával Újegyházszéken 186 román személy közt csak 85-öt találnak, aki akkori lakhelyén született, s ezeknek is egy része időlegesen másutt élt (szolgalegényként stb.). De még e 85 személy nagyobb részének az apja is bevándorló. A mozgásterület itt általában nem túl nagy; a vándorlók jó része a szék egyik falujából a másikba költözik – bár jönnek ide más szász székekből, a Királyfölddel határos vármegyékből, de még Erdély északi határszéléről, Kővár-vidékről is (a Havasalföldről és a Moldvából bevándorlókról most nem beszélve). Ugyanilyen belső vándorlás jellemző a megyék területére is. A század első felében Erdély nagy kincstári uradalmaiban az elvándorló jobbágy családfők aránya 15–35%. Részben az előző korok öröksége ez. Ha a fejedelmi kor nem kevesebb mint 165 jobbágykövetelő törvényére gondolunk, nem tekinthetjük új jelenségnek. S a 18. század elején kialakult új helyzetben a vándorlás ingere csak megerősödik. Ingere vagy kényszere? Korunk román történetírásában az egyik álláspont valami nagy nyugtalanságban („o mare nestabilitate”) látja a jelenség okát, a másik a jobbágynak telkéből való kivettetését véli a vándorlás okának. Ezt az utóbbi magyarázatot azonban egészében elvethetjük: Erdély ekkori viszonyai közt a földesúrnak jobbágyai szolgáltatásaira van elsődlegesen szüksége, nem üresen maradt földjükre. A „nagy nyughatatlanság” mögött pedig két mélyebb okot látunk: az állattenyésztő életformát (az állattenyésztő lényegesen könnyebben mozdul el lakhelyétől, mint a földművelő) és a belső és külső szívóhatásokat. Belső vákuum is bőven akad: más elvándorlók üresen maradt helyei, háborúkban egészükben pusztán maradt falvak. A külső vákuum kérdését a kivándorlás kérdéskörébe utalva, szóljunk még a belső vándorlás egyéb okairól is. Az 1714. januári-februári országgyűlés is foglalkozik a jobbágyvándorlás jelenségével. A XV. tc.-ben szóvá teszi, hogy az országos adóösszeírás alkalmával számosan elszöktek lakhelyükről, hogy az összeírást elkerüljék, s amennyiben új lakóhelyükön mégis összeírták őket, most tartani lehet tőle, hogy újra 976visszaszöknek korábbi falujukba. De a jobbágyok és zsellérek szolgálatainak aránytalanságát is a belső vándorlás okaként könyvelik el a rendek: a szolgálattal túlzottan megterhelt jobbágy elköltözik.
Állattenyésztő életforma, vákuumhatás, adóteher, földesúri szolgálatok – ezek kombinációi adják a belső vándorlás motivációját. A be- és kivándorláshoz még speciális okok járulnak.
Az Erdélybe való bevándorlók legnagyobb részét a Havasalföldről és Moldvából érkezők adják, kisebb (legnagyobbrészt visszavándorlás) a Magyarországból (az ekkor külön kormányzat alatt lévő Bánságot is ideértve) Erdélybe irányuló bevándorlás. A két román fejedelemségből való beáramlás sok évtizedes vitakérdésében a bevándorlás egészének méreteit tekintve a becsléseknél tartunk. Jancsó Benedek félmilliós román bevándorlást feltételezett (Magyarországra és Erdélybe együttvéve), Dávid Zoltán (szintén mindkét országra) 350–400 ezres számot tart valószínűnek. Anélkül, hogy most a becslések értékelésével foglalkoznánk, jelezzük röviden azt, amit a történetírás a bevándorlás okairól megállapított: a fanarióta-uralommal súlyosabbá válnak a havasalföldi–moldvai román paraszt terhei, s Erdélyben nagyobb biztonságot, fejlettebb civilizációs feltételeket remél.
A Magyarországra vagy a román fejedelemségekbe való kivándorlás egészének méreteiről azonban még becslések sincsenek, pedig a Magyarországra irányuló kivándorlásnak döntő a jelentősége Erdély 18. századi népállománya – s egyben nemzetiségi arányai kialakításában. A törökellenes felszabadító háború és a Rákóczi-szabadságharc után a magyar Alföld urai igen jelentős kedvezményekkel (több évi szolgálat- és adómentességgel) csábítják sokszor szinte teljesen pusztán maradt birtokaikra Erdélyből is a jobbágyokat. S Erdély rossz talajú, nehezen művelhető földjeiről, a sokszor korlátlan robot és a súlyos adózás feltételei közül feltehetően százezres nagyságrendű jobbágy- és zsellértömeg indul az ígéret földjére. A mozgás közvetlenül a szatmári béke után megkezdődik. „Máris feles emberek bujdostanak el, most is mindennap szöknek annyira, hogy kivált az szélekben sok faluk többire pusztán maradtanak” – írja az országot ideiglenesen kormányzó Deputatio a Kancelláriának 1712 novemberében.* Egy decemberi jelentése pedig rámutat a kivándorlás okaira: „…már is csak az első impositióval kivált az szélekből s ottlévő helyekről igen kezdett oszlani a nép; sok faluk többire csaknem pusztán maradtanak … Az Jenő vidéki, világosvári és Várad vidéki protectiós és immunitált helyek is igen evocállják embereinket; kegyelmesen resolválta ugyan őfelsége, hogy kiadja az embereinket, de azok a nagy puszta helyek úgy elnyelik a kimenő embereket, hogy nyomában sem tudunk igazodni.”* S ez a panasz innen kezdve évtizedeken át folyamatos. 9771718 őszén egyes erdélyi földesurak, akik szomszédos magyarországi területeken is birtokolnak, katonai fedezettel, 200 szekéren akarják kivinni a jobbágyokat Magyarországra. 1722-ben a Gubernium kétszer is arról számol be az uralkodónak, hogy a Bánságból, Bihar, Zaránd és Arad megyéből nem engedik vissza a kivándorolt erdélyi jobbágyokat. 1724-ben az országgyűlés teszi szóvá: a királynak a Magyarországra szökött jobbágyok visszaadására vonatkozó rendelkezései hatástalanok maradtak. Meddő panasz, akárcsak a Gubernium, a Kancellária és a rendek 1725-i újabb reklamációi. 1726-ban különleges ok van a kivándorlásra: a marhavész miatt a nép kihajtja állatait az országból, s maga is megy velük. Aztán újra az általános okkal találkozunk (1727, 1731): a Magyarországon az új telepeseknek ígért mentességekkel. 1734 elején Hunyad megyében már attól tartanak: ha tavaszra a kivándorlás erősödik, számos helység üresen marad. S így tart ez szakadatlanul az 1750-es évek közepéig. Kolozs megye felső járásából 1751-ben nagyarányú a Magyarországra való menekülés; egyes falvakból a 7-8 legjobb gazda megy el, feltehetően az új adórendszertől való félelmében is. Csak 1756 után szűnnek meg az erdélyi hatóságok reklamációi.
EK: AG 1712: 80.
Uo. 1712: 137.
Pontos mennyiségi képünk itt sincs a mozgásról – néhány részösszesítés azonban rendelkezésünkre áll. Kraszna megyében 1724-ben 900 szökött jobbágy családfőről tudnak. Kővár-vidékről csak 1730–31-ben 898 család megy át Magyarországra. Közép-Szolnokból az 1723–1731 közti kivándorlást bízvást tehetjük legalább 8000 főre. A másik oldalról nézve: Bihar megye a felszabadító háború után csak 40 portáról adózik, 1736 táján már 100-ról.
Igaz: a folyamat nem egyirányú. Van kivándorlás Havasalföldre és Moldvába is, de (a hivatalos jelentések ritka voltából s számadataikból kiderülően) sokszorosan kisebb arányban. 1739-ben a havasalföldi fejedelem 3 évi mentességet ígér mindenféle teher alól az odaköltözőknek, s a Kancellária attól fél, hogy a nép oda s Moldvába tódul majd – de ugyanakkor a Magyarországra és a Bánságba való kivándorlás folytatódásától is. Moldvában 1746 nyár elején a Mezőség északi széléről kb. 450-en indulnak el szerencsét próbálni, szolgálatmentességben s bő üres földekben bízva; számosan hamarosan vissza is térnek, amikor kiderül, hogy a mentesség csak 1 évre szól, az adó súlyos, aszály van, a remélt nagy legelőkön valaki megelőzte őket, s a kivándorlás célpontja az erdélyieknek eléggé nyomorúságosnak tűnik. Van az egész század alatt némi iparoskivándorlás Erdélyből Havasalföldre – összesen néhány száz család.
S van be-, illetve visszavándorlás Magyarországról és a Bánságból is, ennek arányai azonban szintén jóval kisebbeknek tűnnek az ide irányuló kivándorlásnál. Magyarországi hatóságok Erdélybe szökött jobbágyokat elvétve keresnek. Számszerű adatunk itt csak 1717-ből van a Bánságból Erdélybe szökött jobbágyokra – a két kimutatás egyike 409, másika 101 főt jelöl meg, a 978felsorolt jobbágyok közt azonban nagy számban vannak olyanok, akiknek neve (Heczegán, Klopotiván stb.) eredetileg erdélyi származásra, tehát visszavándorlásra utal.
Hogy állunk ezek után a ki- és bevándorlás mérlegével? A Havasalföld és Moldva felől Erdélybe irányult bevándorlás többlete kérdésében a román kutatás szolgáltat újabb adatokat. (Brassó-vidéken 1733-ban az ismeretesen túlzó összeírás 2307 román családfőt mutat ki a papokkal együtt, 1761-ben pedig 4891-et írnak össze. Szebenszékben a szászok szaporodása 1698 és 1721 közt évi 1,33%, a románoké 2,85, 1721 és 1762 közt a románoké összesen jó 645% – ez szintén erős bevándorlásra mutat.) A román fejedelemségekből Erdélybe irányuló bevándorlási többlet létét tehát elfogadhatjuk, bár még Dávid Zoltán becslési adatát is némileg mérsékelnénk. Úgy látjuk azonban, hogy az eddiginél jóval nagyobb súlyt kell tulajdonítani az Erdélyből Magyarországra való kivándorlásnak.
A be- és kivándorlás kérdésében való tájékozódás némileg megkönnyíti Erdély 18. század eleji nemzetiségi képének megrajzolását. A szakirodalom ebben is csak becsléseket ad. Jancsó Benedek szerint 1700-ban Erdélyben 150 000 magyar, 100 000 szász és 250 000 román élt. A románság 250 ezres létszámát elfogadja Szabó István is, ő azonban az 1710-es években jó 800 ezres össznépességről tud – a románság 1700 és az 1710-es évek dereka közti létszámnövekedését is tekintetbe véve ez az arány jó 30%-os. Ezt a becslést támasztja alá egy 1712–13 tájáról származó kormányhatósági számítás is, amely 34%-ra teszi a románság részarányát, 47%-ra a magyarságét és 19%-ra a szászokét. Ezt valószínűsítik a későbbi adatok is, bár kisebb felfelé kerekítés lehetséges a „megfoghatatlan” pásztorkodó elemek miatt. A románság 34%-os arányszáma 1712–13 tájt kb. 60 500 családot jelent, kb. 262 500 lelket. Az 1733-i román egyházi összeírás 85 550 családfőről tud, amihez még hozzá kell adni az összeírásból kimaradtakat, kb. 3000 családfőt. Reálisabb ennél Petru Dobra adata, aki 1740 tájt jó 80 000 román családról beszél. Így 1712–13 és 1740 közt a románság szaporodása kb. 20 000 család, 33% – ez reálisnak tűnhet, s elég szerény román bevándorlási többletet kell feltételeznünk, még azt is figyelembe véve, hogy a Magyarországra (különösen a Bánságba) való kivándorlók közt románok is vannak. Komolyabb román bevándorlási többletnek kell lennie az 1740 és 1760–62 közti két évtizedben. Benkő József (s az ő adatát elfogadva Jancsó Benedek) 1761-re nézve 542 243-ra teszi az erdélyi románok számát; ez (mint az eddigiekben, itt is 4,5 fős családszámot véve számítási alapul) 121 500 családot jelent, 20 év alatt több mint 50%-os növekedést; ezt az arányt az imént már Brassó-vidék és Szebenszék esetében is az erős román bevándorlásnak tudtuk be. Pedig Benkő adata még kisebb is a reálisnál – mind a románság lélekszáma, mind az egész országé tekintetében. Nála a teljes lélekszám 938 923. A legújabb magyar irodalom (Bakács István) pedig 1767-re 1 291 795-re teszi Erdély népességszámát, ezt a II. József kori 979közel 1,5 milliós szám is valószínűsíti. A románság számát pedig az 1760–62-i egyházi összeírás 151 816 családra teszi. I. Tóth Zoltán ezt 759 000 lélekre számítja át, mi (a 4,5-ös családlétszámmal dolgozva) kb. 721 000-re. A románság számaránya tehát 1760 táján Erdélyben, jelenlegi ismereteink szerint 60%, szemben az 1712–13 táji 34%-kal.
Ennek a változásnak azonban csak egyik oka a Havasalföldről és Moldvából Erdélybe való bevándorlás, amely nézetünk szerint 1711 és 1740 közt kevésbé erős, majd 20 évre ugrásszerűen megnő. A másik ok a magyar Alföld keleti felére való erdélyi magyar kivándorlás. Mert igaz ugyan, hogy Erdélyből nem kizárólag magyar jobbágyok szöknek az Alföldre, de legnagyobb részük mégiscsak az. Ez az Alföld későbbi nemzetiségi képéből is következik; a felszabadítás és a Rákóczi-szabadságharc utánra maradt űrt (a szlovák és német településektől, illetve telepítésektől eltekintve) a magyarság töltötte be, s az Alföld keleti részébe ez elsősorban Erdélyből áramlott. Ha a széki református esperesség területén a 18. század első felében 17 egyházközség néptelenedik el, annak nem elsősorban járványok s az 1717-i tatár beütés az oka, hanem ez a kivándorlás. A magyarság lélekszámában az 1711 és 1770 közti Erdélyben, abszolút értékben, legfeljebb ha minimális növekedés van. 1712–13-ban ez a szám kb. 376 000. 1767-ben magyarok és szászok együttes száma (az össznépesség 40%-a) mintegy 516 700. Fr. Teutsch az erdélyi szászok számát 1765-re, igen mértéktartóan, kb. 125 000-re teszi, a magyarság lélekszáma úgy kb. 391 700. A jó félszázad alatti, összesen mintegy 15 700 főnyi növekedést elsősorban (és minden más elemnél aránytalanul erősebben) a magyar kivándorlási többlet magyarázza. A szászok száma esetében vagy az 1712–13-i becslés magasabb az indokoltnál (aszerint ti. Erdélynek kb. 152 000 szász lakosa van), vagy őket tizedelik meg legjobban az 1711 és 1771 közt sűrűn pusztító járványok.
A járványok jó részéről nincsenek még részadatok sem (1712, 1741, 1742: pestis, 1758: pleuritis, 1765: himlő, 1767: himlő és torokgyulladás, 1770–71: pestis). Az 1717–20-as pestisjárvány áldozatainak összes számát a Gubernium 18 000 családfőre teszi, ami kb. 81 000 lelket jelenthet, az ország népességének kb. 10%-át. A pusztulás elsősorban az ország délkeleti sarkát sújtja (onnan van a legtöbb leíró adatunk azokról a járványokról is, amelyekről nem tudunk számszerűségeket). Csíkszékben 10 748 ember hal meg, s 14 908 marad életben. Brassó-vidék népességének a nagyobbik fele elpusztul; a halottak száma 17 458 és 18 450 közt van, az életben maradottaké 15 800-ra tehető. Az 1723-i himlőjárványról csak annyit tudunk, hogy a városokban 7–800 gyermek hal meg, s felnőttek is; az 1732-i ragályról, amelynek jellegét sem ismerjük közelebbről, azt, hogy átlagosabb faluban is 46 embert visz el. Az 1737–40-es nagy pestisjárvány pusztítása nem éri el a 20 évvel korábbit; az 1740-i országgyűlés rendjei szerint a köznépből több mint 36 000-en haltak el a járványban. Ez esetben is Erdély délkeleti sarkában 980lehetett a legnagyobb a pusztítás. Zernyesten 1737 októberétől fél év alatt 111 ember hal meg, Feketehalmon 70. Az 1756–57-i pestisjárvány is elsősorban itt pusztít, Brassó-vidéken az áldozatok száma 4144 (ebből Brassó felső külvárosára 1468, Zernyestre 820 jut). Mindez azonban, ismételjük, legfeljebb kis módosításokat eszközöl Erdély nemzetiségi arányain, elsősorban a szászok kárára, bár a pestis a királyföldi román népességet s a Székelyföldet sem kíméli.
Erdély 1711 és 1770 közti népesedéstörténetének ha nem is alapvető hatású, de járulékos alakítója volt a kormányzati úton történő betelepítés, valamint kézművesek spontán betelepedése.
A telepítésnek nem voltak olyan feltételei, mint Magyarországon (különösen a Bánságban). Azokon a területeken, amelyekről erősebb a kivándorlás, spontánul töltődik fel újra a lakosság. A korszak első kormányhatósági telepítéseinek vallási oka van. A Habsburg-birodalom központi kormányzata szabadulni akart az osztrák örökös tartományok maradék protestáns elemeitől, s minthogy Erdélyben egyelőre kénytelen volt tudomásul venni a protestantizmus törvényes létét, kézenfekvő, hogy ide, elsősorban az óriási többségükben változatlanul evangélikus szászok közé telepítené az ausztriai protestánsokat. Az áttelepítés 1734-ben kezdődik Salzkammergutból. Hallstatti só- és salzkammerguti erdőmunkások, szegény- és középparasztok és kevés mesterember indul Erdélybe; kereskedő, értelmiségi vagy nemes nincs köztük. A szászok politikai vezetői először nem fogadják örömmel az akciót, attól tartanak, hogy ezek magukkal hozzák és befogadóikra is rázúdítják az ellenük irányuló gyűlöletet – s attól is, hogy esetleg koldusszegények (ez a félelem alaptalan volt). Mikor azonban a kényszeráttelepítettek csoportja keserves útján a Királyföldre ért, a szászok a felekezeti szolidaritás demonstrációjával fogadták őket, gondoskodtak elhelyezkedésükről, élelemsegélyben részesítették őket, ugyanúgy, mint a röviddel utánuk érkező karintiaiakat. Az áttelepítés első hulláma 1736-ig tart. 1744–49 között baden-durlachiak és hanauiak (583 személy) kerülnek Szászsebesre (kb. egyező arányban parasztok és kézművesek). Jóval nagyobb arányú ezeknél az 1752–56-i áttelepítés. Itt már nem az érintettek makacs protestánssága a kiválasztási ok, hanem egyáltalán „államveszélyes” voltuk (pertinax, seductor, periculosus, Verführer, erzgefährlich stb.). Zömük most Felső-Ausztriából, a többi Karintiából és Stájerországból jön. Királyföldön Seeberg, a szász igazgatás, elsősorban a pénzügyek rendbehozatalára kiküldött királyi biztos fogadja őket – kemény kézzel, s egyben nem is szerencsésen. Az eredmény: az áttelepítettek távozni akarnak, katonai erővel, papi rábeszéléssel kell elnyomni az elégületlenséget. Beilleszkedésük jóval nehezebb, mint az 1730-as évek transzmigránsaié. Egy kisebb csoport breisgaui, elzászi és hanaui még 1770-ben is érkezik Erdélybe. Az összes betelepülők száma kb. 4000 fő; ezeknek mintegy 30%-a tömörebben települ le Kistoronyban, Keresztényszigeten 981és Nagyapoldon. A szászoktól megkülönböztetve „Ländler”-eknek nevezik őket.
Az Ausztriából való áttelepülésnél is szerényebb méretű az az akció, amellyel a hétéves háború során próbálkozik meg a kormányzat. Buccow a merkantilizmus népességnövelő koncepciójának megfelelően 2000 rokkant katonát telepítene Erdélybe, ahol szerinte a nők száma egyébként is nagyobb a férfiakénál. Majd arra gondolnak, hogy rokkantakon kívül a hadsereg szekerészeténél szolgáló legénységet és porosz hadifoglyokat is telepítsenek. A szász natio követeként Bécsben időző Samuel Bruckenthal azt számítgatja, milyen mesteremberekre lenne szükség Erdélyben s milyenekre nem. Még az országgyűlés is foglalkozik a kérdéssel – végül is azonban az eredmény csekély, a betelepített hadifoglyok nagy része hazaszökik.
Más jellegű, spontán és állandó folyamat kézművesek betelepedése Erdélybe, elsősorban az örökös tartományokból, de Németországból és máshonnan is. A nagy katonai építkezésekre Erdélybe került kézművesek ugyanúgy letelepednek itt, mint leszerelt katonák, akik itt látnak jobb lehetőséget az iparűzésre – de kerülnek Erdélybe az iparosvándorlás egyéb útjain osztrák vagy német építőmesterek, szobrászok is, köztük a kor Erdélyének legkitűnőbb művészei.
Ez az a népességbázis, amely Erdély gazdaságának emberi termelőerőit adja.
