ADÓZÁS ÉS KATONATARTÁS. KINCSTÁRI POLITIKA
ADÓZÁS ÉS KATONATARTÁS. KINCSTÁRI POLITIKA
1711-ben, helyreállván a béke, Erdély adózásának vissza kellett volna térnie a Diploma Leopoldinum-ban meghatározott mennyiségre: 50 ezer birodalmi tallérra. Ez kevesebb ugyan, mint az Apafi-kori török adó, de többszöröse a 17. század első felében fizetett portai adónak. Erről azonban szó sincs. Az adó súlya mérséklődik ugyan az 1690–1703-i időszakhoz képest, de 1714-ben is 700 ezer forint a pótadó nélkül, 1716-ban szintén, s 1717-ben már 940 ezer forintra szökik. A pozsareváci béke ismét könnyebbséget hoz az egyébként is pestistől, marhavésztől és ínségtől sújtott országnak: 1720-ban csak 540 ezer forint a kivetés, 1730-ban 600 ezer forint. A 6-800 ezres adó állandósul az 1750-es évek elejéig, az új adórendszer bevezetéséig. Súlyban ez, óvatos számítás szerint is, a Bethlen Gábor–I. Rákóczi György kori török adó s más országos adók jó tízszerese, miközben az ország lélekszáma nő ugyan, de gazdaságának szintjében csak nagyon szerény emelkedés figyelhető meg.
A súlyos adóteher nem arányosan oszlik meg Erdély egyes rendi natióinak területei közt. Az adó kapuszám szerinti kivetése már a fejedelmi kor utolsó évtizedeiben is irreális; helyenként akár 10 adózó család is tartozhat egy adóportába. Az 1710-es, 1720-as évek adórepartíciója már nem is használja a kapu fogalmát, a kivetés fő arányai azonban a fejedelmi kor végére emlékeztetnek: a székelyek az adó 1/6-át viselik, a fennmaradó összegből a szászokra valamivel több jut, mint a vármegyékre; a magyar és székely natio városai s a különleges jogállású idegenek adója kevesebb a 10%-nál. 1730-ban lényegében ezt a felosztási rendszert rögzítik, minimális korrekcióval a szászok javára. Ettől kezdve tudniillik calculusok szerint vállalnak részt az adóból az 1005egyes natiók, s negyedikül a taxális és a különleges adózásúak; a magyar natióra 37, a szászra 38, a székelyre 17 calculus jut, a taxális helyekre 8. Esetenként kisebb változások történnek a calculus-rendszeren, egészében azonban ez áll fenn az 1750-es évekig, az új adórendszer életbeléptéig.
Az adó egy részét készpénzben fizeti az ország, más részét természetben szolgáltatja az Erdélyben szállásoló ezredeknek. S bár Erdélyben a kor kezdetétől rendszeresen működik a hadellátás közös katonai-polgári kérdéseit polgári részről intéző országos főbiztosság (ez időszakban mintegy a Kornisok családi feudumaképpen), zsoldos katonaság és polgári lakosság együttélésének képe itt is olyan, mint ez idő tájt a Habsburg-birodalom más területein. Nincs szó a fejedelmi kor békésebb időszakaiban uralkodó jelenségről: a végvári őrség városi tulajdonszerzéséről és nem civódásmentes, de mégiscsak törvények szerinti együttéléséről a polgári lakossággal, vagy más végvárak puskásállományának szabad paraszti sorsáról. Most hosszabb időre meg nem állapodó, a polgári életbe be nem illeszkedő zsoldos katonaság él együtt a polgári lakossággal, kevéssé tisztelve annak jogrendjét. Kolozsvárott a katonaság egy része már a korszak elején a Fellegvár kaszárnyájában van elhelyezve, mégis temérdek a súrlódás katonaság és polgári lakosság közt.
Erdély lakosságának rendszeres személyes részvételére a birodalom védelmében a Habsburg-kormányzat e korszak elején nem tart igényt. A hagyományos hadfelkelést, amely Rákóczi seregei ellen sorozatosan mondott csődöt, amíg egyáltalán fegyverbe hívták, a birodalom katonai vezetése 1711 után nem veszi igénybe, a székelyeket egyenesen lefegyverzik. Erdélyi tisztek szolgálnak a birodalom hadseregében, de önálló erdélyi ezredek felállítására csak az osztrák örökösödési háború szorultságában, 1742-ben kerül sor.
Az adó és az ezredek kiállítása mellett a kincstári jövedelmek jelentik még Erdély közvetlen hozzájárulását a birodalom kiadásaihoz. E jövedelmeket az uralkodó kezdettől felségjogon bírtaknak tekinti, s nem is enged a rendeknek beleszólást hovafordításukba. A kincstári igazgatás pedig a Diploma Leopoldinumban körvonalazottól erősen eltérő képet ölt. Amikor 1711 után helyreállítják a Guberniumot, a kincstartói tisztet nem tölti be. A kincstári igazgatást az örökös tartományokból Erdélybe küldött tisztviselők irányítják, a legkülönbözőbb elnevezésekkel (Oberprouiandtcommissarius, cameralis repraesentans, cameralis director); az Udvari Kamara gyanakvása az erdélyiekkel szemben olyan kincstári szakember mellőzését hozza, mint Köleséri Sámuel, kora legkiválóbb erdélyi természettudósa. A kincstári javak és jövedelmek az első két tárgyalt évtizedben legnagyobbrészt bérbe vannak adva. A bérlők (a tizedbérlőket kivéve) volt vagy aktív kincstári tisztviselők – főtisztviselők is.
Csak az osztrák örökösödési háború elején látta jónak a központi kormányzat újra betölteni a kincstartói tisztséget lojális erdélyi arisztokratákkal. 1006A kincstartóság tényleges irányítója azonban nem a főúr-kincstartó volt, hanem a központi kormányzat megbízottja (előbb a birodalom pénztári szerveit irányító Universalbankalität képviselőjeként, majd a kincstartó mellé koadjutornak rendelt udvari kamarai tanácsosként).
