AGRÁRTÁRSADALOM
1058AGRÁRTÁRSADALOM
Erdély társadalma 1770 és 1830 közt már nem az a nyugtalan, szinte minden elemében változó, alakuló képlet, mint volt az előző hatvan esztendőben. Megállapodottabb, szilárdabb – s épp ez a határozott stabilizálódás teszi lehetővé, hogy a legkülönbözőbb vonatkozásokban újfajta feszültségek keletkezzenek benne, vagy a régi feszültségek erősödjenek meg.
Az új arisztokrácia kialakulása a korszak elejére nagyjából befejeződött. Néhány család még az arisztokrácia sorába emelkedik, itt-ott akadnak még nagy ívű karrierek is, de a birtokos nemesség rangrendje lényegében lezárt, arisztokrata rang és birtok (az előző korban birtokszerzés nélkül felemelkedett hivatalnok- és katonabáró-családok kivételével) megfelel egymásnak, s ehhez igazodik az államigazgatás tisztségeinek rangrendje is – a szabályt erősítő kivételekkel. Egy törvényhatóság főtisztjét az az arisztokratacsalád adja, amely a legnagyobb birtokos a megyében. A főbírói, alispáni állások s a többi rangosabb megyei tisztségek a pár száz holdas „megyei nemesség” tagjait illetik. Az országos főhatóságok főtisztségei, tanácsosságai elsősorban az arisztokráciának jutnak, melléjük bekerül néhány jobb módú „megyei nemes” is (a szász natiónak fenntartott helyektől, illetve a kincstartóság nem erdélyi tanácsosaitól most eltekintve).
Ennek az arisztokráciának legképzettebb, legjobb képességű elemei közül kerülnek ki a Habsburg-típusú felvilágosult abszolutizmus legfőbb erdélyi támaszai. II. József rendszere Erdélyben elsősorban a Bánffy György, Teleki Sámuel, Esterházy János, Teleki Ádám típusú arisztokratákra támaszkodik, az itteni arisztokrácia legrangosabbjaira – s csak másodsorban a szintén jó képességű felemelkedőkre. S ezek a felvilágosult arisztokrata kormányzati kulcsemberek tartják fenn a jozefinizmus fenntartható pozitívumait, lassan hátrálva és öregedve (legnagyobb részük magas kort ér meg) egészen az 1820-as évek elejéig. A kormányzati színvonal visszaesése az aggastyán jozefinisták kidőlte után szembeötlő.
Ugyanez az arisztokrácia s a vagyonban vagy hivatali rangjuk révén hozzájuk közel álló személyiségek teszik 1790 után annak az ellenzéknek a magvát, amelynek már modernebb koncepciója van a hagyományos rendi zsörtölődésnél. 1751-ben a Teleki–Dobosi-terv vitájánál még nincsenek jól kivehető táborok – csak vaskos konzervativizmus van, benne hagyományos értelemben vett kormányhű és ellenzéki elemekkel egyaránt. 1790–91-től a táborok már jobban elkülönülnek, bár a körülmények alakulása révén szintén nem lehet szó haladás és konzervativizmus frontjainak egyértelmű szétválasztásáról. Amikor az 1810-es évektől kezdve előbb a kultúra területén, majd rövid időre a politikában, aztán ismét a társadalmi tevékenység vonalán megint szerveződik valami új tábor, most már fokról fokra inkább a liberalizmus felé tendálva, az összetétel már demokratikusabb, de nem az „una 1059eademque nobilitas” főrang nélküli elemei kapnak benne helyet az arisztokraták mellett, hanem katona székelyek, értelmiségiek, kisnemesi származék tisztviselők fiai.
A pár száz holdas „megyei nemesség” ugyanis nem jut önálló szerephez. Marad az, ami a fejedelmi korban is volt: egyik vagy másik főúri csoport derékhada, önálló mozgás nélkül. Még rendi-gravaminális ellenzékiségében is általában valamelyik, a gravaminális ellenzékiséget szívből vagy színre felpártoló arisztokrata dirigálására hallgat.
Az agrártársadalom szabad elemeinek sorsában nagy változást a határőrség megszervezése hoz – nem minden ellenhatás nélkül. A székely határőrök továbbra sem mondanának le fejedelmi kori jogaikról. 1779-ben a háromszéki határőrök egy része megtagadja az ország határain túlra vonulást, s Marosvásárhelyről visszaindul. A megtorlás: 6 halálos ítélet, 32 esetben vesszőfutás (oly súlyos, hogy jelentős részük belehal sérüléseibe) s 212 személy megbotozása. Az 1790–91-i országgyűlésen ott szerepelnek a székely határőrök követelései is; a rendek megszüntetnék a székely határőrséget – a terv azonban terv marad. A román határőrezredeknek elsősorban magyar kisnemesi elemei próbálnak meg 1790 után szabadulni a határőrsorból – ők is eredménytelenül. Ugyanakkor azonban ellenirányú mozgás is folyik: a jobbágynép (egyes falvak, nyugtalanabb időkben egész vidékek) felvenné a fegyvert, határőrnek állna, hogy a jobbágyságtól szabaduljon. A legnagyobb ilyen indítékú megmozdulás a Horea-felkelés, amelyről később szólunk részletesebben. De a korszak más időpontjaiban is találkozunk a fegyver felvételének igényével (1790: Udvarhelyszék számos falva, 1794: Alsó-Fehér megye, 1797: mezőségi falvak, 1804: Hunyad megye, 1809: Alsó-Fehér megye, 1817: Alsó-Fehér és Hunyad megye, Fogaras vidéke; 1820 Kolozs megye). Csakhogy a határőrség nem „nyitott” intézmény, se felfelé, se lefelé.
A magyar és szász natio többi szabad elemeinek helyzete nagyjából változatlan. Az egyházi nemesek, armalisták, határőrnek nem állított székely lófők és darabontok, fogarasi boérok változatlanul adókötelesek, s az 1790 utáni rendi erőfeszítések sem tudnak változtatni ezen.
A jobbágyság helyzete tekintetében röviden jelzünk néhány olyan momentumot, amellyel a politikai történet keretében foglalkozunk majd részletesen. A jobbágyság röghöz kötése 1785-ben megszűnik, bár költözködésének bizonyos korlátai megmaradnak. Úrbérrendezés azonban nincs, kormányzat és rendek többszöri nekifutása ellenére sem. S e korban a földesúr és jobbágy közt kezd úgy kiéleződni a helyzet a földszűke miatt, ahogy 1750 táján a Királyföldön szabad szász és szabad román paraszt közt. A földesúr ugyan nem veti ki telkéből a jobbágyot, a pusztán maradt telekre is szolgáló embert ültet, ha tud, de azért elcsipked telkéből, jó földjét rosszabbra cseréli, kártérítéssel vagy anélkül elveszi irtványait, törvény alapján tartja a magáénak az erdőt s vele a makkoltatást, erdei legeltetést is, s ha nem is vonja meg ezeket 1060jobbágyaitól, de szolgáltatásokat követel érte. Helyenként megerősödhet a jobbágyok robotoltatása is – ismét csak törvényes keretek közt, hisz a Bizonyos Punctumok adta lehetőségek igen bővek, de azokon túl is. A most már a korábbinál erősebben földművelő jobbágy pedig nehezebben mozdul el helyéből, mint az előző korszakban, amikor egyszerűen továbbállt, ha helyzete észrevehetően súlyosbodott: annál is kevésbé, mert a szervezettebben működő közigazatás révén ura hamarabb megtalálhatja. A feszültség érezhetőbbé válik. Az 1848 előtti kor utolsó nagy erdélyi parasztfelkelésének (1784) kitörésébe ugyan speciális okok is belejátszottak, de a megmozdulás azért e feszültségnek egészében véve is mutatója. Utána nincs korszakunkban Erdélyben nagyobb parasztzendülés, van azonban hol itt, hol ott, egy-egy faluban vagy falvak kisebb csoportjában feltörő nyugtalanság. 1819–20 tájt, korszakunk utolsó úrbérrendezési kísérlete idején, az ország legkülönbözőbb vidékein (Doboka, Alsó-, Felső-Fehér, Kolozs, Küküllő, Zaránd megye) kerül sor helyi parasztmegmozdulásokra. Nincs szó persze valami „permanens agrárforradalom”-ról. Arról azonban igen, hogy a földesúr–jobbágy viszonylatban a feszültség érezhetőbbé válik, a megoldás pedig (még egy bármily szerény úrbérrendezés is) késik.
A királyföldi agrártársadalom képe, II. József később ismertetendő concivilitas-rendelete ellenére, e korszakban is lényegében olyan, amilyenné az előző évtizedekben alakult. Tovább folyik a harc a kevésnek bizonyuló földért, s ebben a szabad szászok az erősebbek. A szabad román paraszt sérelmei nagyjából ugyanazok, mint korábban: a szászok kizárják őket a közföldek használatából, elveszik irtványaikat, korlátozzák állattartásukat a községi legelőn, vagy kitiltják onnan az ő állataikat, nem engednek nekik erdőlést. A községi tisztségekből, közjövedelmekből kirekesztik őket; tizedet fizethetnek az evangélikus papoknak; templom, iskola építéséhez nem kapnak telket, segélyt; papjaiknak sok helyütt nincs a megélhetést biztosító „canonica portió”-juk. S időnként kiűzésükre is kísérletet tesznek a szászok (mint 1776-ban Szebenszékben); a kormányzat azonban ilyenkor határozottan közbelép.
