A BÍRÁSKODÁSI REFORMOK
A BÍRÁSKODÁSI REFORMOK
A bíráskodás reformjának kettős iránya volt: szervezeti reform és a büntetőjog reformja. A szervezeti reform első lépése: a Gubernium 1783. március 12-én a legfelsőbb fellebbviteli fórum (Supremum Forum Superrevisorium) rangját kapja, s ezzel alsóbb fórumokhoz utalják azoknak a peres ügyeknek az ellátását, amelyeknek intézése korábban nála kezdődött. 1784 áprilisában kiterjesztik felülvizsgálati jogkörét a bányaperekre is. A kerületi biztosságok 1786-i létrehívása a bíráskodás területén is lényeges változást hoz: a kerületi biztosok (az uralkodó „delegatus perpetuus”-aiként) megkapják a kegyelmezési jogkört a nem nemesek bűnpereiben, kivéve a felségsértés, hűtlenség és a közbéke megzavarása esetét. Az általuk jóváhagyott halálos ítéleteket azonban fel kellett terjeszteni a Kancelláriához. Nagyobb súlyú intézkedés volt ennél 1786. november 30-án az új megyei bírósági szervezet és a kerületi táblák („tabulae districtuales”) létrehozása. A megyékben „forum subalternum”-ok jöttek létre; ezeknél indultak el a büntetőperek s a szabad rendű nem nemesek polgári perei. A feleségsértési és hűtlenségi perek nem a megyéknél kezdődtek. A kerületi táblák részben a nem nemesek fellebbezett büntetőpereit látták el, részben (első fokon) a nemesek és polgári vagy földesúri hatóságnak alá nem vetett szabad személyek polgári pereit. A királyi táblának maradtak a nemesek összes fellebbezett perei, a nem nemesek fellebbezett polgári perei s végül a változatlanul működő úriszékektől fellebbezett perek (ezeket azonban közben a megyei „forum subalternum”-ok is megvizsgálták a tekintetben, hogy az úriszék szabályosan járt-e el). Az áttekinthetőnek, egyszerűnek szánt bírósági rendszer, amelynek mégis számolnia kellett a társadalom rendi különbségeivel, a fennálló intézmények létével, kiépülésére már szinte el is vesztette áttekinthetőségét. A reform másik tendenciája pedig, a bíráskodás elválasztása a közigazgatástól, az erdélyi gyakorlatban nem valósulhatott meg; a bíráskodás a megyéktől a Guberniumig vagy éppen a Kancelláriáig rengeteg ponton kapcsolódott össze a közigazgatással.
Szándék és eredmény ellentéte jellemzi a bíráskodási reform másik vonalát, a büntetőjogi reformot is. Az általános változásnak mintegy előhangja volt a 1104halálbüntetés eltörlése (1786. október 30.). Jogtörténetírásunk vallja, hogy II. Józsefet erre nem elsődlegesen humanisztikus meggondolások indították, hanem egyrészt az a merkantilista elv, amely szerint az ország virágzásának egyik feltétele a népesség számának szaporodása, másrészt az a Beccariánál is szereplő elv, hogy a rövid ideig tartó éles fájdalom kevésbé tartja vissza az embert bűncselekmény elkövetésétől, mint a hosszú ideig tartó gyötrelem. A rendeletben ennek az elvnek közvéleményt alakító vetülete jelenik meg: a halálbüntetés hatása a közvéleményre hamar elmúlik, a hosszú, súlyos börtöné vagy kényszermunkáé tartósabb. Hogy a halálbüntetés eltörlése valójában mit hozott az elítéltnek, arra nézve tanulságos az a hatósági hirdetmény, amely szerint az 1786. október 14-én a hajóvontatásra átadott 46 rabból október 26-án csak 22 érkezett meg Péterváradra, 20 az úton halt meg, 4 közben betegen visszamaradt. Bármennyi is a hirdetményben az elrettentésre szánt túlzás, a halálbüntetés helyébe lépő hosszú és súlyos kényszermunka az esetek nagy részében amazzal volt egyenértékű. S az Erdélyben 1787-ben bevezetett jozefinista birodalmi büntetőtörvénykönyv amúgy sem tartotta fenn a halálbüntetés teljes eltörlését.
A törvénykönyv két fő kategóriába osztja a büntetendő cselekményeket; a bűncselekményekébe (ügyetlen magyar fordítása: „Főben-járó vétkek”) és a vétségekébe. Bár a megkülönböztetés alapja nyilvánvalóan a cselekmény súlya, a törvénykönyv, a felvilágosodásra jellemző módon, alapvetőnek tartja az előre megfontolt szándék meglétét vagy hiányát, mindkét kategóriánál hangsúlyozva, hogy büntetendő cselekmény csak szabad akarattal követhető el, s ennek kapcsán tételesen körülírja a beszámíthatatlanság eseteit. A büntetések meghatározásánál visszalépés tapasztalható az 1786. októberi rendelethez képest. Azoknál a bűncselekményeknél, amelyek rögtönbíráskodás alá tartoznak, fenntartja a halálbüntetést. Minthogy pedig nem szól a hadbíróságok által kiszabható büntetésekről, nyilván ott is megmaradt bizonyos cselekményeknél a halálbüntetés gyakorlata. A többi büntetést viszont (börtön egyszerűen vagy kényszermunkával, leláncolás, mindehhez súlyosbításul botozás, ostorozás vagy vesszőzés) úgy szabta meg, hogy ezek jó részét az elítélt nem állhatta ki. A magyarországi és erdélyi börtönviszonyok mellett pár év börtön a halálbüntetéssel volt egymértékű. Az 1787-i büntetőtörvénykönyv pedig 30-tól 100 évig terjedhető kényszermunkát is kiszab, de a rövid kényszermunka is 5–8 év. Az új büntetőbíráskodás következetesen alkalmazza a hosszú időre való elrettentés elvét. A legsúlyosabb kényszermunkával sújtja a felségsértést és hazaárulást elkövetőket, kötél általi halállal a zendülőket (azokat is, akik elmulasztották velük szemben feljelentési kötelezettségük teljesítését). Viszonylag enyhén bünteti a házra törés, személy és vagyon elleni erőszak cselekményét, súlyosabban a pénzhamisítást és a legsúlyosabb kényszermunkával az értékpapírok hamisítását. Borzalmasságukban is groteszkül ható büntetéseket szab ki (15–100 év 1105fogság vagy 8–100 év kényszermunka) a gyilkosság különböző eseteire, de gondosan megkülönbözteti az önvédelemből való emberölés jogos és jogtalan eseteit, mérlegelendőnek tartja az enyhítő körülményeket. Enyhébb eljárást szab meg az ember életét és épségét veszélyeztető egyéb cselekményeknél (magzatelhajtás, gyermek kitevése, erőszakos sebesítés, tagcsonkítás), bár a kiszabható büntetések felső határa itt is 5–15 év. Megszünteti viszont azt a középkori gyakorlatot, amely az öngyilkosságot is bűncselekménynek tekintette; csak azokat az öngyilkosokat szégyenítteti meg utólag, akik büntetés elől menekültek a halálba. Azokat az öngyilkosokat pedig, akiknek kísérlete nem sikerült, védőőrizetbe véteti, s onnan csak akkor engedi ki, ha (oktatás hatására) tisztába jönnek az ország s önmaguk iránti kötelességeikkel. Az ember becsületét és szabadságát sértő cselekmények közül az emberrablást bünteti a legsúlyosabban (15–30 év). Ugyanennyit szab ki az idegen ország számára való toborzás cselekményére is, ha ily ügyben nem hadbíróság ítélkezik. A vagyon elleni bűncselekmények közül a rablást és a gyújtogatást bünteti a legsúlyosabban (15–100, illetve 12–100 év kényszermunkával). Általánosságban megszünteti azonban a bűncselekmények elévülését.
A vétségeknél a fogság és kényszermunka (s az azt súlyosbító verés) mellé a bizonyos helységből való kitiltás lép. A büntetés időtartama azonban itt is felmehet 15 évig. Haditörvényszék elé utalja a büntetőtörvénykönyv a járványellenes rendszabályok áthágását. Hosszabb-rövidebb fogságot rendel a gúnyiratok útján elkövetett rágalmazásra (súlyosbító körülménynek véve azt, ha az illető feddhetetlen életű, magas tisztséget, illetve nemesi rangot viselő személy), az ilyen iratok terjesztőit is büntetve. A felvilágosodás egyik legszembetűnőbb jele viszont a törvénykönyvben, hogy nem bűncselekménynek, csak vétségnek nyilvánítja az istenkáromlást, s formailag ezt sem bünteti, hanem az őrültek házába záratja a káromlót, míg javulásának jelei nem mutatkoznak. Az uralkodó vagy megtűrt vallások istentiszteleteinek háborgatása, a templomok megszentségtelenítése viszont, ugyanilyen illuminista meggondolásból, rövidebb fogsággal büntetendő cselekmény. A vétségnek minősülő szexuális cselekményeknél a törvénykönyv lényegesnek tartja, hogy a tett mennyire közbotrány tárgya; ezeknél a vétségeknél alkalmazza többek közt a kitiltás büntetését.
Felvilágosult koncepció és kegyetlen szigor együttese az 1787-i birodalmi büntetőtörvénykönyv. Kérdés, hogy – a halálbüntetés korlátozásán kívül, amire a központi kormányhatóságok szigorúan ügyeltek – mit alkalmaztak belőle valóban Erdélyben? Nem szigora hatott-e inkább, mint mérlegelésre késztető határozmányai?
