AZ IGAZGATÁS REFORMJAI. A NÉMET NYELVRENDELET
AZ IGAZGATÁS REFORMJAI. A NÉMET NYELVRENDELET
Nem kis bonyodalmakba keveredik a jozefinizmus erdélyi politikája akkor, amikor megpróbál ésszerűbb rendet kialakítani a kormányzatban és alsóbb igazgatásban. „Felül” még könnyebbnek tűnik a reform. II. József több lépésben egyesíti a Magyar és az Erdélyi Udvari Kancelláriát. Előbb (1782. 1100május 7.) a Magyar Udvari Kancelláriához utalta az erdélyi Cameralia intézését, majd (1782. május 27.) elvi döntést hozott a két kancellária egyesítéséről. Az államtanács azonban óvatoskodik, érzi a veszélyt, hogy ezzel Magyarország és Erdély bizonyos fokú uniója jön létre, inkább a Cseh–Osztrák Kancellária alá rendelné az Erdélyi Kancelláriát, ha különállásának meg kell szűnnie. A Gubernium elsősorban az egyesítés közjogi akadályaival érvel a lépés ellen, s azzal, hogy így az erdélyi rendek elvesztenék bizonyos kancelláriai tisztségek javadalmait. Utal a Gubernium Magyarország és Erdély eltérő vallásügyi helyzetére is. Bánffy György, az Erdélyi Kancellária ideiglenes vezetője s vele egyetértőleg Esterházy Ferenc magyar kancellár közvetítő javaslatot tesz: az Erdélyi Kancellária kerüljön a magyar kancellár irányítása alá, de legyen külön erdélyi alkancellár is, s az erdélyi ügyeket külön tanácsüléseken intézzék. II. József pedig, elkötelezvén magát az egyesítés mellett, szabad kezet ad Esterházynak az egyesített Kancellária működésének kidolgozásához. Így 1782-től 1784-ig valami perszonálunióféle van a két kancellária közt, akkor ez a fajta különállásuk is megszűnik.
Kevesebb izgalomra adott okot az országos hatóságok 1786 eleji összevonása, hisz ez nem érintette a Magyarországhoz való viszony kérdését, s az ilyesfajta összevonás általános tendencia volt (Magyarországon is sor került rá). A Guberniumot, amely 1699, illetve 1704 után csak közigazgatási és bíráskodási ügyeket intézett, olyképpen egyesítették a kincstartósággal, hogy egyrészt egy közigazgatási és kincstári országos hatóság jött létre, amely azonban nem kapta meg az ércbánya- és pénzverésügyet, a sóbányaügyet (Gubernium in Politicis et Cameralibus), másrészt egy fellebbviteli országos bíróság (Gubernium Judiciale). Ezek mindegyikének a gubernátor volt a vezetője. Végül külön maradt (a gubernátor inkább csak formai felügyelete alatt) az ércbánya- és pénzverésügyi kincstartóság (hatáskörében a sóbányaüggyel is), amelynek helyét 1787 tavaszán a zalatnai bánya-főfelügyelőség vette át. Láthatóan a birodalmi igazgatás 1749-i, Haugwitz által kezdeményezett reformjának szelleme (közigazgatás és Cameralia-igazgatás összevonása) hat az országos kormányhatóságok átalakításánál.
Nehezebb kérdés volt a törvényhatósági igazgatás, s ezen belül is a területi beosztás reformja. Pedig egy pillantás Erdély korabeli közigazgatási térképére bárkit meggyőz a területi reform szükségességéről. Kelet-nyugati irányban az egész országon áthúzódó megyék, amelyeknek szélessége néhol csak egy-két falu határa, a szász székek kialakulása révén alig megszámlálható apró részekre esett Felső-Fehér megye, járásnak is kicsiny székely és szász székek, nemegyszer alig néhány faluval – ezt a szervezetet modernül működtetni lehetetlen. Vannak azonban buktatók. Már a helyi nemesség (vagy a szászoknál a tisztségeket is birtokló patríciusréteg) érdekféltése sem kis erő, hisz ezek igényt tartanak a meglévő törvényhatóság tisztségeire, rang- és ezzel nemritkán együtt anyagi sérelem is számukra egy ilyen átszervezés. Súlyosabb 1101probléma azonban, hogy a törvényhatóságok három natióhoz tartoznak, amelyeknek nacionális és municipiális jogai részben különböznek, egy komolyabb területi reformnak pedig nem lenne szabad tekintettel lenni a natiók területi elkülönülésére.
A jozefinista központi kormányzat mégis belevág a reformba, miután a natiók rendszerének egyik pillérét már alaposan megrendítette. Az első csapás a szász rendi jogokra a királyföldi románok polgárjogának elismerése, a concivilitas. Heydendorf (s nyilván nemcsak ő) már 1779-ben attól tart, hogy a leendő császár „Erdély többi natióinak nagy kárára”* polgár- és natiójogot fog adni a románoknak. A concivilitas-rendelet valóban csak 1781. július 4-ig várat magára, végrehajtása, az új jogok érvényesítése azonban nem egyszerű. A következő csapás közvetlenebb. II. József 1782. április 22-i rendeletével a kincstár számára foglaltatja le a szász natio vagyonát, azzal az indokolással, hogy a Királyföld a kincstár birtoka. Egyben haszonbérbe adatja a natio zálogbirtokában lévő fogarasi uradalmat, a szász tiszteknek pedig a kincstárból rendel fizetést. A rendelkezésből csak az uradalom bérbeadása és a tisztek kincstári fizetése valósul meg, de a szász natio helyzete már alaposan inog.
Heydendorf naplója. AVSL XVIII. 29.
Az új közigazgatási területi rendezés első formája 10 megye kialakítása az eddigi 11 magyar megye és 2 vidék, 5 székely szék (összetett székek egyes székeit és fiúszékeket nem számolva), 9 szász szék és 2 vidék helyett (1783. november 26.). 1784-ben 11 megyére osztják Erdély területét. Az új beosztással a natiók rendszere megszűnik. 1786 januárjában pedig létrejönnek a kerületi biztosságok: a megyéket 3 kerületbe tagolják Szeben, Fogaras és Kolozsvár székhellyel, élükön a kerületi biztosokkal.
A kormányzat reformjának kérdéskörébe tartozik II. József politikájának egyik – akkor s azóta is legvitatottabb – intézkedése: a német hivatalos nyelv bevezetése az igazgatásban. Rendelkezését az a szándék szülte, hogy egységesítse a birodalom igazgatását, s az a reális felismerés, hogy a latin nyelv már nem alkalmas a közös hivatalos nyelv szerepére. Minthogy a birodalom központi kormányzatában egyre erősebben hódított teret a német hivatalos nyelv, kézenfekvőnek tűnt, hogy ez váltsa fel a latint a magyarországi és erdélyi hatósági gyakorlatban is. A valóságban azonban egyáltalán nem volt kézenfekvő. Erdély lakosságából kb. 12-15% volt német nemzetiségű, ennél jóval több a magyar, az abszolút többség pedig román. A legkisebb nemzetiség nyelvét hivatalosként bevezetni az elavult régi hivatalos nyelv helyett, amely azonban legalább egyik nemzetiségnek sem volt anyanyelve – olyan megoldási forma volt, amelyért még a józan szászok se lelkesedtek. A nyelvrendeletet azonban 1784. május 11-én mégis kiadták. Eszerint a Magyar–Erdélyi Udvari Kancellárián 1784. november 1-től volt bevezetendő 1102a német hivatali nyelv (a Juridicát kivéve, ahol egyévi halasztás történt); az erdélyi országos kormányhatóságoknál 1784. november 1-től csak a belső ügyintézés és a Kancelláriával való érintkezés nyelve kellett hogy német legyen, az alájuk rendelt hatóságokkal egy évig még latinul levelezhettek. 1785. november 1-től a törvényhatóságokban és a városokban is életbe kellett lépnie a német nyelvű ügyintézésnek. A császár 1787-től még az országgyűlés nyelvévé is a németet tette volna (ilyeneket azonban nem hívott össze). A kormányhatóságoknál és a törvényhatóságokban a fenti időpontoktól a német nyelv tudása az alkalmazás feltétele lett; kisebb egyházi és világi tisztségeknél ez csak 1787-től lett követelmény. Mindennek biztosítására 1784. november 1-től nem volt középiskolába felvehető olyan tanuló, aki nem bizonyította, hogy olvas és ír németül. A rendelkezés végrehajtása erősen felemásan történt. A Gubernium egészen 1790-ig kéthasábosan, német és 1103magyar szöveggel adta ki körrendeleteit (a magyar helyett néha latin szöveget adva), az alsóbb hatóságoknál pedig komoly nehézségeket okozhatott a német nyelv bevezetése. A rendelet maradandó hatása végül is csak az erdélyi magyar nacionalizmus komoly megerősödése volt; a románságot már kevésbé érintette (nyelve nem volt írásos hivatalos használatban, ahol viszont a tisztviselők korábban románul beszéltek a hozzájuk forduló román személlyel, azt ezután is megtették), a szászok pedig józanul, kissé „Quidquid id est, timeo Danaos”-attitűddel tartózkodtak a helyzet kihasználásától.
48. térkép. Közigazgatási beosztás II. József korában (1785)
