BARTH, KARL (1886–1968, svájci kálvinista teológus)
BARTH, KARL (1886–1968, svájci kálvinista teológus)
Az ember jelenthet és adhat nagyon sokat embertársainak – de sem önmagának, sem a magához hasonló lényeknek megváltója és megmentője nem lehet.
A teremtmény semmiféle igényt nem támaszthat teremtőjével szemben.
Aki az embert önmagában, tehát embertársai nélkül nézi, az nem látja őt.
… belső kényszer hajt, de magam is törekszem, hogy minden önkifejtésemben és tevékenységemben mindenáron a saját fejemmel gondolkozzam, önállóan cselekedjek, hogy semmiképpen ne szóródjak, el ne vesszek; ellenkezőleg: miközben terjeszkedem, gyűjteni is akarok, és amennyiben áldozok, nyerni is akarok. Személyiség akarok lenni, azzá akarok válni. „Én vagyok.”
Nietzsche fáradhatatlan harcos volt. Mint magas egzisztenciájának hirdetője nem is lehetett más. Mindig azt támadta, amit más védett.
A humanitás az ember humanitása. Léte rendeltetése az, hogy együtt legyen a másik emberrel.
Egyszemélyű humanitás nincs. Többszemélyű is csak akkor van, ha a többszemélyűségek kétszemélyűségekből tevődnek össze, egy személyből az egyik oldalon, egy személyből a másik oldalon.
Értsük meg: én nem tudok „én”-t mondani, nem érzem magam énnek anélkül, hogy egyben „te”-t is ne mondanék. És mivel „én”-t gondolok és mondok, és mivel csak ezzel a szóval tudom kifejezni ezt a speciális különbséget és kapcsolatot, elvárhatom a magam részéről a másik féltől azt, hogy ő is „te”-nek, tehát valami „én-félének” ismerjen el, létem emberi meghatározottságát igazolja, humán lénynek ismerjen el, ekként viselkedjék velem szemben, és szóljon hozzám.
Az „én vagyok” nem üres, hanem tartalmas valóság. Amennyiben én vagyok, a másik ember is olyan, mint én.
Saját létem és helyzetem rákényszerül a másik ember igénybevételére, a vele való foglalkozásra.
… az emberi lét nem valami önmagában nyugvó, hanem mozgó, cselekvő, tevékeny lét, amely nem is „van”, hanem „egzisztál” …
… az ember ott és csakis ott van a helyén, ahol egzisztenciálisan van jelen a találkozásban, az embertársával való együttességben.
… ott valósul meg a humanitás, ahol nyíltság van. Amily mértékben kilépünk önmagunkból, vagyis nem vonakodunk megismerni a másik embert, és nem félünk attól, hogy az megismer bennünket, annyiban egzisztálunk emberi módon.
A bürokrácia vakok találkozása olyanokkal, akiket vakok vakokként kezelnek.
A szóra szükség van. Azzal tör be az egyik ember a másik szférájába. Amikor a másik emberhez szólok, amikor valamit közlök vele, s kérdezek vagy kérek tőle valamit, s közben azt kívánom, hogy hallgasson meg: voltaképpen arra bátorítom – ez a meghallgatás! –, hogy ne csupán maradjon, hanem érettem maradjon, hogy ne csak a saját, hanem az én érdekemben is tegyen valamit.
Végül is minden ember egy-egy világ, és kívánsága nemcsak az, hogy ezt vagy azt, hanem őt magát, az egész világát megismerjem.
Két monológ nem egyenlő egy dialógussal.
Beszélünk anélkül, hogy keresnők egymást, hogy segíteni akarnánk egymásnak. Halljuk is a szavakat anélkül, hogy megtalálnók egymást, anélkül, hogy engednők, hadd segítsenek rajtunk. … A szó tartalmát és értelmét veszíti, puszta szó marad. Így élünk a szó folytonos inflációjában. … Nem a szavak üresek: az emberek üresek, mikor üres szavakat mondanak és hallanak.
Van az emberek között egy bizonyos egymás iránti érzék, ha csak korlátolt mértékben és csak általánosságban is. Az emberi lét nem is volna emberi, ha ez az érzék nem volna meg benne.
A cselekvés emberi volta kettősjelentésű: cselekszem, mint az a valaki, aki a másik ember hívását elfogadtam, s cselekszem, mint az a valaki, aki hívtam a másik embert, akit mindig is hívnom kell.
A közösség elve azt tartalmazza, hogy egymás érdekében cselekszünk, de nemcsak az egyik a másikért, és a másik az egyikért, hanem ahogyan az egyik a másikért, úgy a másik az egyikért.
Ha a mi cselekvésünk emberi, akkor ezzel azt mondtuk: segítünk és segítséget fogadunk el. Embertelenek volnánk, ha a segítségnyújtást megtagadnók, de akkor is, ha visszautasítanók embertársunk felkínált segítségét.
Az ember azzal, hogy él, embertársa után kiált, hogy ne hagyja magára. Hogy életét végül is magának kell leélnie, hogy életéért önmaga felel, tudja jól. Ugyanakkor azonban azt is jól tudja, hogy nem tud így élni, hogy életéért nem tudja viselni a felelősséget, ha nem segít neki embertársa.
A legbensejében az ember az, ami a szívében van, az, hogy „szíves”.
Az ember már „hazulról” eredetileg, ember voltából következően csak embertársával együtt képezi az embert, nélküle nem az. Embertársával nem egy, nem azonos lény, hanem vele együtt való, ő az egyik fél, embertársa a másik.
Az ember a rendeltetésével szemben nem szabad, de éppen a rendeltetése szabadítja fel.
A humanitás tehát csak akkor valósítja meg az együttlétet, ha közben nem veszítem el, hanem megtartom önmagamat, szívesen együtt élve embertársammal élem a magam életét, saját feladatomat teljesítem, saját felelősségemet viselem, megőrzöm a társamtól való távolságot, és nem lépem át a megfelelő határvonalat.
Ha valaki a másik embert a saját maga érdekében kívánja felszabadítani, inkább maradjon otthon.
Embertársam csak akkor tartozik hozzám, ha nem köteles hozzám tartozni.
A szabadság levegőjében, és csakis ebben a légkörben lehet a találkozás valódi, lehetnek szabadok a társak, a barátok, a segítségre sietők.
Létrejön az a paradoxon, hogy az egyik fél a másik számára, a másik pedig az egyik számára egyszeri és pótolhatatlan valaki. Kölcsönös választásról, illetve választottságról van szó.
Ebben a szabadságban, mikor mindegyikünk önmaga, és mégis együtt él a másik emberrel: ebben áll, ebben él és ebben szövődik a humanitás.
A hit sohasem azonos a jámborsággal.
Ember és embertárs. 1990. Szathmáry Lajos.
