DARVAS JÓZSEF (1912–1973, író, újságíró, politikus)
DARVAS JÓZSEF (1912–1973, író, újságíró, politikus)
… csak a befejezetlen dolgok tudnak igazán fájni.
– Ilyen néppel akarsz te forradalmat csinálni?!
– Azért kell a forradalom, hogy ne legyen ilyen!
Egyszer valahol azt olvasta, vagy hallotta, hogy a művészet legfőbb eleme a szenvedélyesség. Azóta mindig, mindenben szenvedélyes volt. Talán még az álmaiban is.
… miért olyan hitvány az ember, hogy fél? … Miért olyan hitvány az ember, hogy a gyalázatot is megpróbálja a halál előtt? …
Elvetélt nép vagyunk. Aszinkronba kerültünk a történelemmel… Mi tudjuk, hogy ez nekünk nem bűnünk, csak tragédiánk. De ők ezt nem kötelesek tudni…
Amit jóvá kell tenni: az jóvátehetetlen!
Miért beszéljek mellékes dolgokról, ha a lényeget nem tudom kimondani?!… Most hogy magyarázzam meg, ami megmagyarázhatatlan?
Büszke csak másra tud lenni az ember. Önmagát csak vállalni tudja… … minden cinkosság gyökere valamiféle közös bűntudat.
A szó… mindig elfed valamit. Az egészen igazat a művészi megformálás mondja, abban is a legelső mozdulat. Amit még nem restaurál az óvatos ész.
Vagy tud nekem az a festő valami fontosat mondani a világról, vagy nem. Ha tud, tőlem lehet naturalista is, absztrakt is.
… minden recept nivellál. Egy szintre hozza a kurvát, a tehetségtelen akarnokot, meg a rendes, tehetséges embert. Hazugságra kényszerít. Aki simábban hazudik, az üdvözül.
A politika…, az ideológia… mit tud elvégezni? Ha jó, akkor is csak a dolgok felét. A rendező erő: az etika. Ez meg nincs belső szuverenitás nélkül!
… – az elvek, meg a programok úgyse érnek fenét se! A teljesítmény. Az minden. A szerelemben. A művészetben. A politikában. Mindenben. Valami vagy sikerül, vagy nem sikerül. Akkor aztán meg lehet ideologizálni. Utólag.
Az agyonszabályozott rend bizonyos körülmények között már inkább a rendetlenség forrása lesz.
Vannak helyzetek, amikor az őszinteség már nem morális kérdés, hanem a legbrutálisabb kérdőjel az emberségesség és az embertelenség határmezsgyéjén.
… a felelősség első mozdulata: a szorongás.
… mi, művészek, szadisták vagyunk? Méghozzá: szadisták és cinikusak egyszerre; méterrel mérjük és dramaturgiai matériaként kezeljük a legszentebb emberi fájdalmakat? … mégse. A celluloidszalag métereire a mi szenvedésünk is rá van fényképezve. A mi hitünk és csalódásunk is. A bukásaink és megigazulásaink.
Arra gondolok: itt nőnek fel mellettünk ezek a gyerekek … gyerekek? Felnőttek lettek már, észre se vettük …, s alig tudunk valamit abból, ami foglalkoztatja őket.
Ez a boldogság: az életben fölfedezni a szépet, a harmóniát. A boldogságot magából építi fel az ember. Még ha az építőanyagot az életből bányássza is ki.
Részeg eső. Bp., 1963.
