DERRIDA, JACQUES (1930 –, francia filozófus)
DERRIDA, JACQUES (1930 –, francia filozófus)
Félek a beszédtől, mert soha nem mondván eleget mindig is túl sokat mondok.
Kétségtelen, hogy olyan reflexiót kell ma vállalni, melyben a „pozitív” felfedezés és a metafizika történetének „dekonstrukciója” ezek valamennyi fogalmában kölcsönösen, aprólékosan, fáradságosan kontrollálja egymást.
Lét a határ szerint: ezek a szavak még nem alkotnak kijelentést, még kevésbé diskurzust. De ott vannak, feltéve hogy megjátsszák őket, hogy tőlük nemződjön ennek a könyvnek körülbelül valamennyi frázisa.
… nincs semmi a Logosz előtt és rajta kívül.
Nem véletlen, ha a Lét elgondolása, mint a transzcendentális jelölt gondolata, igazában a hangban nyilatkozik meg: azaz a szavak nyelvében. A hang hallatszik-értődik- kétségtelenül ez az, amit tudatnak hívnak –, önmagához legközelebb, mint a jelölő abszolút eltörlődése: tiszta ön-affekció, aminek szükségszerűen idő-formája van, és ami semmiféle idegen kifejezési anyagot sem vesz kölcsön a maga saját spontaneitásához magán kívülről, a világból vagy a „realitásból”.
… ha a világnak szüksége van a lélek pótlékára, akkor a léleknek, ami a világban van, szüksége van erre a pótlólagos semmire, ami a Transzcendentális és ami nélkül semmilyen világ sem jelenhetne meg.
… a természetben mindig pótlás az, ami pótolja a természetbeni hiányt, hang, ami pótolja a természet hangját…
Az ész az azonosság elve. A természeti Lét magánvaló azonosságának gondolata. Az ész éppenséggel nem határozhatja meg a pótlékot, mint saját mását, mint irracionálisat és nem természetit, mert a pótlék természetesen helyeződik a természet helyére.
Az artikuláció, ami a hangsúlyt helyettesíti, a nyelvek eredete. Az írás általi másság eredeti külsődlegesség. Ez a beszédnyelv eredete.
Mint mindig, a halál – ami sem nem eljövendő sem nem elmúlt jelen dolgozik a beszéd belsőjében, mint nyoma, tartaléka, belsőleges és külsődleges halasztódó-különbözése: mint pótléka.
Ha figyelembe vesszük a differenciát, ami felnégyelte az eredetet, bizony azt kell mondanunk, hogy ennek a történelemnek, ami keresztül-kasul hanyatlás és elfajulás, nem volt megelőző napja. Az elfajulás, mint elválás, a beszéd és a dal szétválása mindig már előre megkezdődött. Én csak rettegésben filozofálok, de a bolond-lét bevallott rettegésében. A vallomás, a maga jelenében, egyszerre feledés és leleplezés, védelem és kihelyezés: ökonómia. De ez a krízis, melyben az ész örültebb, mint az őrület – mert képtelenség és feledés-, és melyben az őrület ésszerűbb, mint az ész, mert közelebb van az eleven forráshoz, ami az érzékek csöndes vagy mormoló forrása, ez a krízis mind már előre megkezdődött és bevégezhetetlen.
A képzeletnek csak önmagára van szüksége, hogy világra hozhassa magát.
Pethő Bertalan: Előmérkőzések posztmodern csatározásokhoz. Bp., 1995.
