FUKUYAMA, FRANCIS (1952–, amerikai filozófus-politológus)
FUKUYAMA, FRANCIS (1952–, amerikai filozófus-politológus)
Nem vitás, hogy a világ legfejlettebb országai egyúttal a legsikeresebb demokráciák is. Ám a modem természettudomány az Ígéret Földjének csak a kapui elé, s nem magára az Ígéret Földjére vezet bennünket, mert nincs olyan gazdasági szükségszerűség, mely szerint az ipari fejlődés a politikai szabadságot is meghozza.
Az ember azonban alapvetően különbözik az állattól, mert ezenfelül más emberek vágyaira is vágyik, vagyis azt kívánj a, hogy emberként ismerjék el; olyan lényként, akinek bizonyos értéke és méltósága van.
Most, hogy az emberiség az ezredév vége felé halad, a parancsuralom és a szocialista tervgazdaság kettős csődje folytán egyetlen olyan ideológia maradt a porondon, amely egyetemes érvényre tarthat számot: a liberális demokrácia, az egyéni szabadság és a népfelség tana.
Liberalizmus és demokrácia két szorosan összefüggő, mégis különálló fogalom. A politikai liberalizmust a legegyszerűbben úgy lehet meghatározni, mint annak a törvénynek a betartását és betartatását, amely szerint bizonyos egyéni jogok kívül esnek a kormányzat hatáskörén.
Figyelemre méltó empirikus bizonyítékok szólnak amellett, hogy a piacorientált modernizáló tekintélyelvű vagy parancsuralmi rendszerek jobb gazdasági teljesítményekre képesek, mint demokratikus megfelelőik.
… a történelem végére értünk, mert az egyetemes és egységes állam polgárai tökéletesen kielégítőnek találják az életüket.
Az Egyesült Államokban hivatalosan „szegény sorsúnak” minősítettek sokkal jobb körülmények közt élnek, mint a harmadik világ egyes országaiban a tehetőseknek számítók. Ez azonban nem azt jelenti, hogy az egyesült államokbeli szegény emberek elégedettebbek az afrikai vagy dél-ázsiai tehetőseknél, mert önérzetüket sokkal több sérelem éri mindennap.
… a szexuális hódítás rendszerint nem pusztán a fizikai kielégülést szolgálja – ehhez nem mindig szükséges partner-, hanem azt az igényünket is tükrözi, hogy a meghódított „elismerje” kívánatos voltunkat.
Az emberek nem azért tüntettek Lipcse, Prága, Temesvár, Peking vagy Moszkva utcáin, hogy a kormányzat teremtse meg nekik a „posztindusztriális gazdaságot” vagy töltse meg áruval az élelmiszerüzleteket. Szenvedélyes haragjukat az igazságtalanságnak viszonylag kis megnyilvánulásai gerjesztették fel: egy lelkész kitelepítése vagy párthatalmasságok konoksága, akik nem méltóztatnak átvenni egy követelésjegyzéket.
A rabszolga tudata … magasabbrendű, mint az úré, mivel több benne az öntudat, vagyis a saját magát és helyzetét tükröző képzet.
Egy thümotikus szenvedély, az arisztokrata úr elismerésvágya indította el a történelmi folyamatot, s aztán két szintén thümotikus szenvedély, a vallásosság és a nemzeti érzés – amelyek sokszor átcsaptak fanatizmusba, illetve nacionalizmusba – vitte előre háborúkon és konfliktusokon át, évszázadról évszázadra.
Mivel az államok vitáit végső soron a háborúk döntik el, az államoknak elég erőseknek kell lenniük, hogy adott esetben megvédhessék magukat.
A realizmus második tanítása az, hogy a barátokat és az ellenségeket elsősorban erejük, hatalmuk alapján kell megválasztani, nem pedig ideológiájuk vagy államrendjük belsőjellege alapján.
… a moralitásnak a külpolitikában nincs helye.
Ami az egyenlőség természeti akadályait illeti, az első számú az, hogy a képességek és a tulajdonságok nincsenek egyenlően elosztva.
A liberális demokrácia tipikus polgára az az egyén, aki Hobbes és Locke jó tanítványaként az önfenntartás kényelmes-kellemes formájáért feladja a magasabb rendű értékbe vetett büszke hitét.
Az amerikaiak már sokkal többet törődnek az egészségükkel – mit esznek és isznak, milyen testgyakorlatot végeznek, jó színben, rossz bőrben vannak-e – mint azokkal az erkölcsi kérdésekkel, amelyeken őseik annyit emésztődtek.
… ha az embert az elismerésért való küzdelem vágya és a természet meghódítását célzó munka határozza meg, s ha a történelem végén sikerül is elismertetnie emberi voltát és egyben megteremtenie az anyagi bőséget, akkor a „szó szoros értelmében vett Ember” léte is végetér, minthogy nem dolgozik és nem küzd többé.
A közösségi életnek a kapitalista gazdaság is sokat árt: a liberális gazdasági elvek nem támogatják a hagyományos közösségeket, épp ellenkezőleg: elszakítják egymástól és szétszórják az embereket.
A tapasztalat azt mutatja, hogy ha az emberek nem küzdhetnek egy igaz ügyért, mert az egy előző nemzedék idején már győzedelmeskedett, akkor az igaz ügy ellen fognak küzdeni.
Ha igaz, hogy a történelmi folyamat a racionális vágy és a racionális elismerés ikerpillérein nyugszik, és hogy a modern liberális demokrácia az a politikai rendszer, amely bizonyos egyensúlyt teremtve a leginkább kielégíti mind a kettőt, akkor a demokráciát fenyegető legnagyobb veszély, alighanem az, hogy valójában magunk sem tudjuk, hányadán állunk, mit akarunk.
A történelem vége és az utolsó ember. Bp., 1994. Somogyi Pál László.
