FÜLEP LAJOS (1885–1970, filozófus, művészettörténész, író)
FÜLEP LAJOS (1885–1970, filozófus, művészettörténész, író)
A neofitáknak egyikjellemző tulajdonsága, hogy buzgóbbak, de egyúttal türelmetlenebbek szoktak lenni azoknál, akiknek soraiba térnek.
Ha van a világon nép, amelyről el lehet mondani, hogy szerencsétlen, úgy a magyar nép az. S minél kevésbé tudja, annál inkább az. Mikor elvakítva és félrevezetve nem tud különbséget tenni jó és rossz között, önmagát pusztítja anyagilag és erkölcsileg, azt hívén, hogy igen bölcsen cselekszik, mert például az egykét nagyon nagy bölcsességnek tartja nem akkor a legszerencsétlenebb-e…?
… hogy maradhat fenn a nép, a nemzet, tehát a közösség, ha megsemmisül benne mint közösségben az élni, fennmaradni, növekedni akarás?
… semmivel sem kevésbé fontos a lelkek számának apadásánál a lelkek erkölcsi szintjének apadása.
Az első teendő: a bajnak alapos fölismerése és elismerése. Akármilyen félelmes is, nézzünk vele szembe egészen! Amint ez megtörtént, induljon meg rögtön a segítés munkája. Reá-reápillantani, vagy egyszer-másszor emlegetni a bajt nem elég.
… még egy van hátra, amit nem próbáltunk meg: az ifjúság. Lehet-e hozzá bízni vagy nem, nem tudom, csak azt, hogy itt már csak egy dolog segíthet: az ifjúság fölkelése.
Akár földrajzi fogalomnak vesszük Nyugatot és Keletet, s ez utóbbihoz számítjuk magunkat meg a Balkánt is, tovább menve Oroszországot és természetesen Ázsiát; akár szellemi fogalomnak – Magyarország mindenképpen a Nyugathoz tartozik, időben hátrább, térben szélrül, de a gyepün belül.
Az a priori fölállított nemzeti ideál rétegenként változik, egyik a másiktól lényegében eltérhet, egyik a másikat kizárhatja. Általában mind türelmetlen; igyekszik a szűrőt szűkre szabni, el egészen a turanizmusig…
Nagy nacionalistáink nem tudják, milyen országban élnek, sejtelmünk sincs róla, mi történik tőlünk öt-tíz kilométerre, egy órai járóföldre milyen rombolás, minden háborúnál, pestisnél szörnyűbb pusztítás nemcsak emberéletben, anyagi javakban, hanem szellemi, erkölcsi téren. Állandó panasz volt, hogy Magyarországot a külföld nem ismeri honfitársaink vajon mit tudnak róla?
A „nemzeti” irány megalkotta a magyar zene ideálját is a szentimentális álnépdalokban, a népszínműi dalokban s a cigányzenében, melynél a magyartól nemhogy távol esőbb, iránta kevésbé fogékony, de vele ellentétesebb zeneiség nincs a világon.
A csodatételnek is föltételei vannak, de a csodatevő erő itt él közöttünk – legyenek meg föltételei, s a csodák megtörténnek.
Diákkoromban tanultuk, hogy Uruguaynak hány kilométer hosszú a vasúthálózata és mekkora a szarvasmarha-tenyészete – de hogy a mi népünk milyen módon él, mik a szokásai, hagyományai, milyen szellemi javakat, milyen művészetet termel, hírét se hallottuk.
A nemzetinek nem okvetlen ellentéte a nemzetközi; nagyon jól elgondolható az utóbbinak olyan formája, mely a nemzetinek mintegy folytatása, s megbecsüli s megőrzi mindazt, ami a nemzetiből megmaradásra hivatott. Föltétlen és elvi ellentéte az ál-nemzeti, mert nem lehet valami csak ál anélkül, hogy egyben ellentétes is ne legyen; s ezért az ál-nemzeti a tulajdonképpen nemzetietlen, sőt nemzetellenes…
A nemzeti élettel általában együtt jár a nemzeti tudat féltékenysége kifelé, konzervativizmusa befelé, s ez a kettő gyakran ugyanazt a dolgot jelenti más-más oldalról tekintve.
A görögöknél – s teljes kifejlettségében Platónnál – a túlvilághoz való viszony gondolata tisztán értelmi jellegű; az embert, mégpedig csak a belátó bölcset, a dialektika s az értelmi eksztázis teszi az ideák másvilágának részévé. Krisztussal s az evangéliummal ez a viszony teljesen erkölcsi jelleget ölt…
Aki egyik oldalon látja a „formát”, a másikon a „tartalmat”, egyiken az „artisztikumot”, másikon a „világnézetet”, az sehol se látja a művészetet. Dilettánsok elvitathatatlan privilégiuma.
A művészet anatómiája nem azt jelenti, hogy benne „csak művészet” (valami üres artisztikum) van, hanem azt, hogy mindennek, ami benne van (vallás, metafizika, etika stb.), művészetté kell átlényegülnie, s a művészet semmi mással nem helyettesíthető nyelvén szólnia.
… a fejlődés, haladás csak a nagyobb tágasság és gazdagság irányában lehetséges; így volt a természeti világ megismerésében is, a primitív ember szűk horizontjától a végtelenné tágulásig; aki szűkít, a haladás ellensége.
Tartalmak változnak, formák változnak, az ember változik, de hogy valamilyen közlési mód logikusabb, tehát praktikusabb, célját jobban elérő, mint más módok, azt hiszem, kétségtelen. S ha hosszú-hosszú időn át kipróbálódott, és nincs jobb helyette, akkor azt hiszem, kár másikkal megcserélni…
… egy nemzedéknek nincs joga jövő nemzedékek egész sorsát is megkárosítani, létfontosságú, pótolhatatlan értékektől megfosztani.
A művészetnek is megvolt a maga nagy francia forradalma és ez a forradalom egyfelől demokratikus volt, mert a tradícióval szakított, másfelől arisztokratikus, mert az igazi művészi értékeknek a tömegtermelésből, a gyáriparból, a lelketlen utánzásokból és sivár eklektizmusból való kiemelkedést tűzte ki céljául.
A kisebb emberek dolga, hogy „egyéniek” legyenek, mert ha ezt elveszi tőlük az ember, mi marad?
… minél nagyobb tudója-értője valaki a réginek, annál inkább negálva van neki az új.
… nem azt akarom mondani, hogy giccs már nincs, sajnos van még bőven. De nagyhatalmi pozíciójából illegalitásba szorult…
… ráció nélkül, logosz nélkül, az ész hatalma nélkül nagy művészetet még sohasem csináltak, nem is fognak.
… az öncélú jólét az emberiség megrontója lehet, mint ahogy az öncélú hatalom megtartója, biztonságát garantálója helyett halálos veszedelme.
Az emberre nézve semmi sem lehet fontosabb, mint az egzisztenciája. Mit jelent ez végső fokon? Egzisztenciális az, ami nélkül az egzisztencia nem tud lenni, vagy nem tud úgy lenni, ahogyan lennie kell, ami, jól megfontolva ugyanaz. Egzisztencián itt nem a puszta absztrakt létezést értjük, azt, hogy az ember él-e, nem-e, hanem azt, hogyan él. Létének tartalma érdemessé teszi-e őt arra, hogy a lét mindennél fontosabb legyen neki? Hogy az egzisztencia hogyan ja milyen döntő, mutatja: az ember és egyedül az ember az élők közt meg tudja szüntetni a puszta létet a föltételévé tett hogyan híján, vagy föl tudja áldozni a megvalósítandó hogyan érdekében.
Művészet és világnézet. Bp., 1976.
