HANKISS ELEMÉR (1928–, szociológus, irodalomtörténész)
HANKISS ELEMÉR (1928–, szociológus, irodalomtörténész)
A társadalmi dilemma első megközelítésben olyan döntés-, illetve konfliktushelyzetként írható le, amelyben a szemben álló felek, ha mindannyian önérdekük optimális érvényesítésére törekszenek, végül külön-külön
is és együttesen is rosszabbul járnak, mintha érdekeiket egyeztették volna.
is és együttesen is rosszabbul járnak, mintha érdekeiket egyeztették volna.
… egy adott társadalmon belül kialakuló és felgyorsuló kontraszelekciós folyamat, amely nem a nyersanyag– és energiatartalékokat, hanem a társadalom rendelkezésére álló emberi erőforrásokat herdálja el; … igen könnyen beindul, s igen nehezen fékezhető meg.
Az emberi, társadalmi, politikai, gazdasági gyakorlatban épp azok a helyzetek a leggyakoribbak, amelyekben az egész érintett népesség számára a kooperációnak és nem-kooperációnak valami féle sajátos, többnyire nehezen meghatározható aránya biztosítja a legnagyobb globális hasznot.
A korrupció olyan aktus, amelynek során a javak társadalmilag rögzített elosztásrendjét egy, az elosztásért felelős személy valaki javára megsérti, s ezért a kedvezményezettől valamilyen ellenszolgáltatás kap vagy legalábbis vár cserébe.
A nyílt erőszak, a parancsuralom természetesen nem zsarolja, hanem egyszerűen kényszeríti az embereket. A szelídebb, manipulatívabb hatalom bizonyos formái viszont már zsarolnak: szabad választást hagynak az embernek az engedelmességre, illetve nem-engedelmességre, de nagyon nehézzé teszik számára azt, hogy az utóbbit, s könnyűvé, hogy az előbbit válassza.
Képzeljünk el például egy olyan országot, ahol egy reakciós fordulat után hatalomra került csoport nem alkalmaz nyílt erőszakot, hanem a következőképp jár el. Megvonja a társadalomtól a szabadságjogokat, a létbiztonságot, a félelemmentességet, az emberi lehetőségeket, de jelzi, hogy ő, mármint a hatalom, jóságos, vagyis megvesztegethető. Nyilvánvalóvá teszi, hogy engedelmességgel, lojalitással meg lehet vesztegetni.
… minél inkább növekszik a várható, kicsikarhatónak vélt borravalók összege, annál inkább csökken a teljesítmények borravaló nélküli átlagszintje.
… a hierarchizáltság rejtett-szégyellt, de azért sunyin, fölfelé hízelkedő, lefelé fölényt éreztető elemei nagyon is erősen jelen vannak.
… egy olyan párt, amely még saját képviselőit sem tudja kordában tartani, hogy is tudna ilyen nehéz időkben egy egész országot elirányítani.
Nyilvánvaló, ma már nevetségesnek tűnő és azóta sokszorosan kipécézett torzulás volt az, amikor a negyvenes-ötvenes évek fordulóján a futballsikerek közös öröme volt a nemzeti tudat talán egyetlen nyílt és őszinte megnyilatkozása. És vajon mi a nemzeti tudat, nemzeti öntudat alapja ma?
Él a humán értelmiségben egy szép és érthető, de hiú és nem is teljesen veszélytelen illúzió. Az a hit, illetve minden valószínűség szerint tévhit, hogy amint kutyaharapást szőrével, úgy a mindennapi kultúra betegségeit s csonkaságait – és még sok minden egyebet – legjobban a magas kultúrával lehet gyógyítani.
… közösségnek az emberek olyan együttélését nevezem, amelyet a következő négy tényező köt össze: közös érdek, közös cél, közös értékrend és a fenti három tényező meglétének tudata, vagy más szóval a „mi” tudat.
Két fő típusa van a közösségeknek: vannak közvetlen s vannak eszmei közösségek.
Sok olyan vezető beosztású ember van a társadalmi gyakorlat minden szintjén, aki úgy érzi, nincs szükség az emberek spontán társulásaira, hiszen a jó vezetés úgyis megold minden problémát, a közösségek elburjánzása csak megnehezítené a döntést, megzavarná az igazgatást, áttekinthetetlenebbé tenné a társadalmi rendet.
… mind országos, mind helyi, mind intézményes szinten viszonylag könnyen alakulnak ki vezetői közösségek, amelyeket a belső érdekek finom összecsiszoltsága, életformák, magatartások egybehangolódása, az együttesen meghozott döntések közös múltja többnyire tartósan egybeforraszt.
… az iskolapadban alkutyák, a katedrán főkutyák. Az igazgatói szoba ajtaján kopogva alkutyák vagyunk, az iskolai főkutya viszont a tanács oktatási osztályán csóválja a farkát és így tovább. Munkahelyünkön sokan vagyunk örökjogú alkutyák, de azért csaknem mindannyian tartunk valahol egy-két alkutyát, ha máshol nem, a családban, egy gyereket, egy feleséget, egy öreg szülőt, vagy ha már végképp nem megy másképp, azonosulunk azokkal, akik helyettünk tartanak alkutyákat; szidjuk a cigányokat, a munkakerülőket, a sehonnani bitangokat s más efféléket.
… kibontakozásnak indult közösségek ma Magyarországon végül is képtelenek kiforrni, kialakítani a maguk értékrendszerét. Egy olyan átfogó s rendezett értéktudatot, amelynek megvan a maga ontológiai, kozmológiai, történeti s társadalomfilozófiai háttere; amely tudja, hogy ilyen és ilyen a világ, ezen belül itt a helye ennek a társadalomnak, a társadalmon belül pedig e közösségnek…
A magyar társadalom értéktudata töredékes, ellentmondásokkal terhes, s így inkább közösségromboló, mintsem közösségépítő funkciót tölt be.
Erős és öntudatos közösségek létrejötte fontos előfeltétele a demokratikus intézményrendszer kialakulásának; a demokratikus intézményrendszer léte pedig előfeltétele a közösségek létrejöttének és tartós fennmaradásának.
Összeomlott egy csapásra a társadalmi rend megváltoztathatatlanságának meggyökerezett hite is, s ez megint földrengésszerű változásokat idézett elő, új lehetőségek felé nyitotta meg az emberi tudatokat. A jogfosztottság évszázados állapota után megnyílt a lehetőség a jogok megszerzésére is, s ez a tompult közönyből megint csak egyszerre sok irányba indította el az emberi gondolkodást, az emberi vágyakat és törekvéseket.
… ha egy értékrend tartósan működési zavarokkal küzd a társadalmi gyakorlatban, akkor előbb-utóbb megindul a benne levő értékek eróziója; fokozatosan elvesztik hitelüket, gyöngül vonzerejük, nem képesek már vezérelni az emberi tudatot s magatartást…
Egész gazdasági és társadalmi gyakorlatunk individualizmusra kényszeríti, önös érdekeinek védelmére vagy akár hajhászására készteti, a magánéletbe szorítja be az emberek túlnyomó többségét. S ha valaki mindezek ellenére igazi közösség létrehozására adja a fejét, akkor hamarosan a gyanakvás vagy akár a tiltás falai emelkednek föl körülötte …
Az emberek manapság nem annyira hírneurózisban, mint inkább értékelési neurózisban szenvednek.
… a társadalmi fejlődésnek egyik alapvető előfeltétele az, hogy a különféle érdekek nyíltan megfogalmazódjanak, egymással megütközzenek, egymással valamiféle rendbe összefogódzkodjanak. Ugyanez vonatkozik az értékekre is.
Egy olyan országban – igaz, hogy az országok többsége ilyen volt a század első felében –, ahol erős hagyománya volt a vallási, politikai, eszmei s mindenféle egyéb türelmetlenségnek, elvakult intoleranciának, ott az értékeknek, hiteknek, magabiztos meggyőződéseknek ez a fellazulása, egybemosódása valamiféleképpen előrelépés volt egy emberibb, oldottabb társadalmi együttélés felé.
Ha ma Magyarországon azt mondjuk, hogy szocialista értékrend, két alapvető érték villan föl az emberek tudatában: az egyenlőség és a biztonság.
… a magyar társadalom nem érzi felelősnek magát a problémák, bajok sokasodásáért.
… az angol társadalom széles rétegei állampolgári és morális kötelességüknek tartják például az energiával való takarékosságot, miközben természetesen jól felfogott önérdekük is erre készteti őket. Nálunk még az önérdek mozzanata sem tudatosult mindenkinél.
… szükség van az emberben rejlő lehetőségek kibontakozását közvetlenül is elősegítő, lehetővé tevő intézményekre is. Egyfelől az ember autonómiáját garantáló demokratikus politikai intézményrendszerre; ez ma közéletünk legtöbbet vitatott, leginkább megoldásra váró feladata. Kevesebb szó esik viszont az emberek s emberi közösségek kibontakozását lehetővé tevő intézményrendszer kiépüléséről, illetve működéséről.
Minden rendelkezésre álló eszközzel elő kell segítenünk a spontán társadalmi értékképződés folyamatát, az adott értékrendek megújulását, a pregnánsan megfogalmazódó, egymástól eltérő sajátosságaikat hangsúlyozó értékrendek nyílt konfrontálódását.
… a magyaron kívül az uruguayi himnusz az egyetlen, melyben megpendül a bűntudat, és az olaszban s görögben a múlt miatti szégyenkezés motívuma.
Hadd idézzem itt csak Jaspers s a hozzá közel állók véleményét, miszerint bűnügyi felelősség csak azokat terheli, akik közvetlenül részt vettek a gonosztettekben, vagy tudatosan segítséget nyújtottak hozzájuk. De politikailag és erkölcsileg felelős mindenki, aki egyfelől segített Hitlerék hatalomra jutásában és hatalmon maradásában (például azzal, hogy rájuk szavazott, vagy aktívan részt vett politikai szervezeteik munkájában) – s aki másfelől tudott a gonosztettekről, de nem tette meg ellenük még azt a minimumot sem, amit saját életének s biztonságának súlyos kockáztatása nélkül megtehetett volna.
„Kérem, én nem tudom, kimondhatom-e, de én mindig és általában félek! Sose tudom, hogy jót mondok-e vagy valami helytelent?”
… a háború előtt a tiszttartók és ispánsok között aranyszabályként forgott a fegyelmezésnek az az elve, hogy ha a paraszt valamit jól csinált, akkor meg kell büntetni érte; ha valamit rosszul csinált, vagy tetszés szerint bármikor, ok nélkül meg kell jutalmazni. A lényeg az, hogy sohase tudja, mikor miért várhat büntetést, illetve jutalmat. Így nem hivatkozhat majd jogokra, normákra, szabályokra: a teljes kiszolgáltatottság és bizonytalanság állapotában kell élnie.
… az új és új helyzetekben a régi normák már nem működnek jól anélkül, hogy a társadalmi tudatban norma mivoltukat elvesztenék, elvesztették volna. Így hatékonyságukat (de nem érvényességüket) vesztett, elhalványult normák és nekik gyakran ellentmondó, új, társadalmilag még nem egészen elfogadott és szankcionált (tehát még nem feltétlenül érvényes) normák kettős függőségrendszerébe kerül az ember…
Értékrendünk azt kívánná meg, hogy a főnök és a beosztott egyenrangú félként, azonos jogokkal rendelkező állampolgárként álljon egymással szemben, de a kialakult erős hierarchiák és a régmúltból átöröklött antidemokratikus beidegződések a parancsolás és engedelmeskedés normáit is működtetik még az emberi tudatokban és a mindennapi gyakorlatban.
… kitűzünk bizonyos normákat az emberek elé, de egyúttal lehetetlenné is tesszük, hogy e normák szerint éljenek: ámde ha következésképpen nem élnek e normák szerint, akkor korholjuk, ostorozzuk, megszégyenítjük őket, bűntudatot keltünk bennük.
… számos olyan rejtett mechanizmus működik, amelyek nap mint nap kisebb-nagyobb, tényleges vagy vélt normatörésre késztetik, kényszerítik az embereket, s ezzel a rossz közérzetnek, valamiféle homályos bűntudatérzésnek az állapotában tartják őket.
… pusztító erővé válhat a felettes én, ha túlburjánzik, ha normák és pszeudonormák (például kényszeres rutinok) sokaságával tehetetlenné béklyózza, állandóan a paranoid vagy depresszív bűntudat állapotában tartja az embert.
Az emberi-közösségi együttélés szabályozásának a bűntudatoltó mechanizmusok éppolyan fontos eszközei, mint a bűntudat maga.
… hogy a bűntudat mint jelzőrendszer jól működjék (és az emberi együttélésben pozitív funkciót tölthessen be), egyrészt határozott, másrészt az emberek által interiorizált, elfogadott normarendszerre van szükség; csak a határozott és a felettes énbe beépült normák megszegését jelzi az emberi psziché bűntudattal.
… vajon felnőttebbé váltunk-e azáltal, hogy nemzedékről nemzedékre csalódtunk atyáinkban s főképp honatyáinkban, hogy lerombolódtak bálványaink és eszményeink, hogy deheroizáltuk történelmünket s önmagunkat? Nem föltétlenül. Mert a felnőttlét valamiféle egyensúlyt, kényelmes egyensúlyt jelent egyfelől az eszmények, normák, belső és külső kötöttségek s másfelől a tőlük is független, tőlük is elszakadni tudó, velük szemben is kritikus emberi szabadság között.
… a magyar értelmiségre valóban ez jellemző: a magánélet belterjessége és a végső nagy eszmék végtelenje között hiányzik a közéleti-politikai cselekvés szférája. Vagyis más szóval: hiányzik a felnőttlét talán legfontosabb szférája.
Társadalmi csapdák. – Diagnózisok. Bp., 1983.
