HARTMANN, NICOLAI (1882–1950, német filozófus)
HARTMANN, NICOLAI (1882–1950, német filozófus)
A szisztematikus gondolkodásban manapság nem azok otthonosak, akik rendszereket építenek. A konstruktív gondolkodásnak korlátozott a mozgástere. A tudomány minden területen előrehaladt. Aki nem veszi figyelembe az eredményeit, annak eleve vesztett ügye van. Nem arról van szó többé, mint azelőtt, hogy egy meghatározott világszemléletet alapozzunk meg és vigyünk végig teherbíró-képességének határáig.
A szellemet az anyagból vagy az anyagot a szellemből magyarázni, a létet a tudatból megérteni, az organizmust mechanizmusra redukálni vagy a mechanikus történést rejtett elevenségnek feltüntetni – mindez és nagyon sok egyéb manapság lehetetlen. Ez már az első lépéseknél ellentétbe kerül azzal, amit a speciális területeken biztosan tudunk. A konstruktív gondolkodás eljátszotta szerepét.
A problémagondolkodás nem rendszertelen. Szintén az áttekintést célozza. Céljának mindig mint rendszernek kell előtte lebegnie. Csak éppen nem anticipálja a rendszert, hanem végeredménynek szánja. Tudja,
hogy van átfogó világösszefüggés. De azt is tudja, hogy ez első pillantásra nem nyilvánvaló, hogy a jelenségek ezt nem tükrözik közvetlenül, hogy éppen ezt kell mindenekelőtt megkeresni és felkutatni.
hogy van átfogó világösszefüggés. De azt is tudja, hogy ez első pillantásra nem nyilvánvaló, hogy a jelenségek ezt nem tükrözik közvetlenül, hogy éppen ezt kell mindenekelőtt megkeresni és felkutatni.
A szigorú idealizmus elvetette azt a kérdést, hogy miképpen keletkezik a tudat a tudatnélküliből; elfelejtette, hogy minden újszülöttben éppen ez a keletkezési folyamat megy végbe.
A filozófia történetében két fő vonalat követhetünk nyomon: a rendszereket konstruáló és a problémákat kutató gondolkodásét. Ezek többnyire szorosan összekapcsolódnak egymással; ugyanazok a gondolkodók, akik rendszereket építenek, általában a nagy alapproblémák felvetői is.
A rendszert konstruáló gondolkodás felett átsiklik a történelem. Megcáfolják, legyőzik és végül elfelejtik.
… ha a rendszer történetileg megdől, a problémagondolkodás eredménye nem dől meg vele, hanem fennmarad.
Még hiányzik annak tudata, hogy a konstruáló világképek mérhetetlen ellentmondásai nem többek a rendszer spekulatív konzekvenciáinak túlhajtásainál, s csupán külsőleges történeti jelenségformák, amelyek mögött a mélyreható kutatás valóságos teljesítménye húzódik meg.
Az ember kérdez, hogy választ kapjon. Ha a kérdező a dolog nehézsége miatt nem talál megoldást, akkor igyekszik ezt kikényszeríteni. A kikényszerített megoldás aztán a konstruált megoldás. Ez nagyon is emberi. De mélységesen filozófiaellenes, sőt észellenes.
A filozófusnak úgy kell dolgoznia, hogy bízik a történelem előrehaladásában, vagyis a megismerésben, amely másoknak fog gyümölcsöt teremni. Annak a tudatnak, hogy a maga hozzájárulásával elősegítheti a majdani megismerést, ki kell őt elégítenie. Ha bármikor többet kívánna, menthetetlenül elragadná a konstruálás. Ez veszélyezteti munkájának tiszta hozadékát.
A filozófia története … azt tanítja, hogy éppen ezekben a kérdésekben, amelyek hosszas munkálkodás ellenére sem oldódtak meg, a látókör folytonos kiszélesülése tapasztalható. Megoldódott-e például a szubsztancia problémája? Vagy az alap problémája? Vagy a szabadságé a lehetőségé és valóságé, az életé? Semmiképpen. Sőt ma kérdésesebb, mint valaha, hogy egyáltalán megoldhatók-e? De vajon azt jelenti-e ez, hogy mindaz a munka, amit a preszókratikusok óta a fenti kérdésekre fordítottak, terméketlen volt? Szó sincs róla.
Ami a filozófiatörténet gondolati kincsében tulajdonképpen értékes, tartós és maradandó, az a problémáknak mint olyanoknak fáradhatatlan feldolgozása, mégpedig nem ellenszolgáltatás fejében, nem a metafizikai kielégülés kedvéért.
A közhit szerint a problémák az ember művei, végtére is az embernek hatalmában áll felvetni vagy fel nem vetni őket. Amit nem kérdezünk, az nem a mi dolgunk, amivel nem jutunk előre, azt feladjuk. Ez meggyőzően és világosan hangzik. Egészen mást tanít azonban a filozófiai gondolkodás saját történeti tapasztalata. A kérdések elénk tolakszanak tekintet nélkül arra, hogy megoldhatók-e, vagy sem. Ha elutasítjuk őket, új alakban térnek vissza.
Végső fokon mindig a világ igazi mivoltának talányossága a probléma. Ezt a talányosságot nem az ember alkotta, és nem is szüntetheti meg. A világot a maga igazi mivoltában nem alakíthatja át, el kell fogadnia olyannak, amilyen. És azokkal a talányokkal kell elmélyülten foglalkoznia, amelyeket a világ ad fel neki.
Amíg a filozófiában semmi mást nem látunk, mint a rendszerek sorát és még mindig ez az uralkodó szemlélet –, addig az örök és elutasíthatatlan problématartalmat nem pillanthatjuk meg.
Kétségbevonhatatlan tény, hogy egész életünket végigkíséri az a meggyőződés, hogy a dolgok a mi vélekedésünktől független, reális valamik. Az idealizmus ezt látszatnak nyilvánítja. De akkor meg kell mutatnia, hogy mi a látszat alapja, és miért marad fenn töretlenül, még ha az elmélet cáfolja is.
A szisztematikus gondolkodás átalakulóban van, elfordul a konstrukcióktól, és a tiszta kutatás jóval egyszerűbb, szerényebb, de biztosabb útjára fordul vissza. Ezt az átalakulást a filozófia nagy kijózanodásának nevezhetjük. A filozófia ily módon ugyanazt az utat járja, mint előtte számos szaktudomány. A kijózanodás időszaka mindig a nagy fellendülés időszaka volt.
A filozófiának minden területen jelenségek hű leírásából kell kiindulnia. Azután a mindenkori kutatás állapotának megfelelően fel kell dolgoznia a problémákat …
A teória eminens értelemben azt jelenti, hogy egységben szemléljük azt, amit akkor pillantunk meg, ha sokoldalúan átengedjük magunkat a tárgy különféleségének. Ennyiben persze benne rejlik a rendszer alkotására irányuló természetes tendencia. De éppen csak a tendencia, nem pedig az anticipáció, s nem is biztosítéka annak, hogy a véges gondolkodásnak rendszer lesz az eredménye.
Mi az értelme még a metafizikának a jelenkorban? Más nem lehet, mint hogy problémákat vessen fel, és szakadatlan munkával úrrá legyen rajtuk. A metafizika ebben az értelemben nem ingadozó, nem a rendszerek hajtóvadászata önmaguk után, hanem a kutatás lassú előrehaladása.
Minden probléma megtárgyalható, és a kifejtés minden előrelépése pozitív belátás, akár megoldáshoz vezet, akár nem.
… nem csupán a tulajdonképpeni filozófia tartalmaz metafizikai problémákat. A pozitív tudományok is tartalmazzák ezeket – talán valamennyit, néhányat azonban egészen biztosan. Így az axiómák érvényessége a matematikában mindig metafizikai probléma, és az is marad. Az axiómák nem bizonyíthatók.
A törvényszerűség megértése jóval a tények mögött sántikál.
Nos, a logikai törvény logika fölötti érvényességének éppen az a szükségszerű feltétele, hogy ők maguk többek, mint pusztán logikai törvények. Eleve egyszersmind léttörvényeknek is kell lenniök.
… mindennek, ami tudatos, eleve az a tudattalan alkotja a hátterét, amelyben gyökerezik. Persze a tudattalan fogalmát nyomban ismét túlfeszítette a spekuláció.
Semmi sem nehezebb, mint bensőleg megértenünk saját valóságos érzelmeinket. A szeretet pl. mélységesen öntudatlan is lehet.
Bármily különbözők legyenek is a logika és pszichológia problématerületei, abban mégis mindenképpen hasonlítanak egymásra, hogy mindegyikük a létmódok metafizikai problémájához vezet.
A megismerés nem pusztán tudatjelenség. A tárgy más, mint a képzet. Az utóbbi vagy megegyezik a tárggyal, vagy nem. Megismerésről csak megegyezésük esetén beszélhetünk. A megegyezés hiánya: tévedés.
A tudatelméletek mind elkövették azt a hibát, hogy a megismerési jelenségben felcserélték a tárgyat és a létet – …
A megismerés reláció a szubjektum és a létező tárgy között.
… a szubjektumnak a létező tárgyhoz való viszonyában létviszony rejlik.
A relativitáselméletet olyan kísérletnek tekinthetjük, amely az egzakt felfogás hagyományos-mennyiségi bázisából kiindulva megpróbál előrehatolni a fizikai-reális nem-kvantitavív-ontikus alapjainak régiójáig, tehát a tér, az idő, az anyag stb. kategoriális lényegéig.
A matematika nem a legmagasabb és legfenségesebb, hanem a legelemibb és legalacsonyabb tudomány. Önmagában véve persze a legtökéletesebb tudomány, amellyel rendelkezünk. De a tökéletesség csupán egzaktságában rejlik, tárgyának nem létmértéke.
A történelem a szemünk előtt lejátszódó történés, amely az emberiség folyamatát alkotja.
Érzület, állásfoglalás, részvét, ellenszenv, akarat, érzelmi színezet mindezek csak addig egzisztálnak, amíg az ember az övéinek tartja őket, amíg belső magatartását ezek alkotják.
Az individuum rövid életű, a történelem nagy nekilendüléseiben háttérbe szorul. A közösségi szellem túléli.
… a közösségi szellemnek megvan a maga különös egzisztenciaformája; egyfajta hordozott szuperegzisztenciával rendelkezik az individuumok fölött, bár mégis teljesen bennük él.
Hogyan cselekszik tehát a közösségi szellem, ha nincs a miénk felett álló saját tudata? A történelem azt tanítja, hogy vezéreinek, uralkodóinak, államférfiainak, demagógjainak személyében cselekszik. A tömeg pedig követi az ő kezdeményezésüket.
A történeti folyamat, ha a közösségi szellem folyamatának értjük, nyilvánvalóan nem az ész vezetése alatt áll, de nincs is híján az észnek; nem teleologikus, de nem is értelmes, egyértelmű irányba tartó törekvés. Ez a folyamat egyszerre értelmes és értelmetlen történés, az ész és az eszme fejlődése az időbeli realitásban, s alakulásában ugyanakkor mégis ész és eszme nélküli.
… az erkölcsi jó olyan értékek összessége, amelyek egytől egyig saját megvalósításukat követelik az embertől.
Nem az értékek keletkeznek és szűnnek meg a történelemben, csak az értéktudat változik.
Nem elég ismernünk a jót – ez még nem biztosítja, hogy gyakoroljuk is. Inkább még az abszolútnak érzett követelménnyel szemben is megőrizzük a döntési szabadságot, hogy kövessük-e, vagy ne.
Az értékek tehetetlensége az ember hatalmának feltétele. Általa kap mozgásteret a szabadsága számára, így válik felelős lénnyé. És csak ezzel lesz erkölcsi lény: olyan lény, amelynek magatartása morálisan „jó” vagy „rossz”.
Minden egyes szituáció, amellyel az ember élete folyamán szembekerül, megújítja a feladatot. Senki sem vonhatja ki magát alóla. Sem a szituációt nem választhatja meg szabadon, sem ki nem térhet előle, ha egyszer szembekerült vele.
Az ideálisnak a megjelenése a reálisban – úgy, ahogyan egyébként sehol sem jelenik meg –, illetve a reálisnak az áttetszősége az ideális számára – úgy, ahogyan egyébként a reálisban sohasem fordul elő – a szép.
Az a megismerés, amelyet egyedül ismerünk, az emberi, semmi esetre sem képes bármely lét korlátlan objekciójára. Tulajdon organizációjában rejlik, hogy hatótávolságának határai vannak. Az irracionalitás oka tehát a szubjektumban, nem pedig a létben rejlik.
A világ, a létező általában, legyen még oly különféle is, alapjában véve mégis egy világ. A tartalmilag nem adott egység ennek ellenére a világ puszta megléte következtében bizonyos.
Ami filozófiailag a legnehezebb, az a legegyszerűbb: az egyszerű, józan kutatás, pátosz és szenzációhajhászás nélkül, az igazságszeretet tisztasága, a kutatómunka törvénye iránti engedelmesség.
A legtöbb metafizikai világkép elkövette ezt a hibát: egy alapelv (vagy világalap) után kutatott, amelyről a priori bizonyos volt, hogy „egynek” kell lennie. És mivel a világ olyan képződményekből áll, amelyek a lét különböző szintjein helyezkednek el, kézenfekvőnek látszott, hogy az alapelv vagy a legalacsonyabb, vagy a legmagasabb fokozaton keresendő, durván szólva tehát vagy az anyagban, vagy a szellemben.
A szellemből kiindulva éppoly kevéssé lehetett megérteni az organizmust és a kozmoszt, mint az anyagból kiindulva a lelki és szellemi életet: a kategóriák és törvények kiterjesztése az egyik létsíkról a másikra határátlépésnek bizonyult.
Arról van szó, hogy minden leegyszerűsített vagy egyetlen szakterületről kölcsönzött séma elutasítandó.
… minden létfokozatnak megvan a saját tökéletessége. Éppen a magasabbrendű lények azok, amelyeknek többre van szükségük a tökéletességhez; és éppen ezért ők jutnak hozzá nehezebben.
… a világ felépítését egészen másképp tekinthetjük át akkor, ha a vizsgálódás módszeresen áttér a formákról a rétegekre. Mert a rétegek lényegi vonásai szorosan a jelenségek alapján dolgozhatók ki, és így lesznek bizonyos vonatkozásban áttekinthetők.
A reális világ felépítésében mindig csak a magasabb réteg függ az alacsonyabbtól; az előbbinek ez az elengedhetetlen előfeltétele, létrejöttének egyedüli terepe. De az alacsonyabb réteg semmi esetre sem függ a magasabbtól. Nincs rá szüksége.
… a létező világból semmit sem lehet lealkudni. Nem kényszeríti ugyan az embert arra, hogy megismerje őt; nagyvonalú közömbösségbe merevedik az ember szédelgő világképeivel szemben. De annak sem nyilatkozik meg, aki egy kiagyalt sémát akar rákényszeríteni.
A kozmoszban az anyagi történés van fölényben, minthogy törvényszerű pályái nem szüntethetők meg; és tőle függ minden élet, tudat és szellem. De fölényben van a szellem is, amely nem törheti át ugyan ezt a törvényszerűséget, de belátása révén megismerheti, és céltevékenysége révén kiaknázhatja saját céljaira.
… az ember egyidejűleg természeti lény és szellemi lény; egy nép egyidejűleg törzsi közösség és szellemi közösségi alakulat; a történelem egyidejűleg természeti és szellemi történés.
Az embert éppoly téves csak biológiailag vagy csak pszichológiailag szemlélnünk, mintha csak szellemtörténetileg vizsgálnánk. Egysége éppoly rétegezett, mint a világé, amelyben él;…
… a céltevékenység egyedül a szellem létrétegének sajátja, és az emberi ész önhitt játéka csupán, ha az organizmusra és az egész élettelen természetre ruházza annál a szükségleténél fogva, hogy saját lényegét a világ egészében lássa tükröződni.
Amennyiben a szellem egyáltalán uralomra tesz szert, nem fölényes ereje révén uralkodik, hanem előrelátásának és előre meghatározásának fölénye révén. Ha a természeti erőket is cél irányítaná, mint az ő tevékenységét, akkor nem irányíthatná őket…
Mi hát az idő? Ha lényegét tekintjük, a legkézenfekvőbb mozzanat alighanem az, hogy a világ soha nincs együtt, hogy széthúzódik a folyamat stádiumaiba.
Az értelmet, amelyet az ember mindig keres, csak azért olyan nehéz megtalálni, mert az ember ott keresi, ahol nincs. Az adott „mögött” keresi, olyasvalamiben, ami tartós, örök, végtelen. Éppen a végesben kell az értelmet megragadnunk, éppen az időbeliben, a múlandóban, a múlékonyban. Mert ott „van” – mégpedig egészen az egyesig, a véletlenig.
Az emberiség titkos hite minden nagy és értelmes dolog halhatatlanságában nem gyermekded álom, nem javíthatatlan idealisták ábrándképe. Ez a hit nem ellenkezik a realitás keménységével, nem kell meghátrálnia előtte. Ez a hit csalhatatlan tanúbizonysága egy lényegtörvénynek az ember értelemértésében – ott is, ahol ez önmagát félreértve, az értéktartalom örökkévalóságát tulajdonítja az időbeli hordozónak.
Az ember mindig úgy vélte, hogy panaszra ad okot a világ értelmetlensége. Az istenséggel perlekedett miatta. Holott térden állva kellett volna az istenségnek hálát adnia érte.
A szituációt nem választhatjuk meg a magunk számára, „belekerülünk”, többnyire meglep bennünket. Ez akkor is érvényes, ha saját tevékenységünkkel mi is részt vettünk a kialakításában …
Minden történés az időben halad előre; gondolatban visszaléphetünk ugyan egy korábbi stádiumba – ilyenkor vesszük észre, hogyan kerülhettük volna el a kialakulóban levő szituációt –, de a valóságban nem.
… el kell határoznunk magunkat, döntést kell hoznunk. Mit sem segít rajtunk, ha tétlenül, ölbe tett kézzel ülünk. Az elszalasztás is döntés. Sőt etikai értelemben ez is cselekvés.
… az értékek azért kérdésesek számunkra, mert követelményeket támasztanak velünk szemben.
… az erkölcsi követelményekről nem szerzünk tudomást más forrásból, mint az értékérzelem spontán megnyilvánulásaiból.
A személyiség az emberben, ami egyedül az övé, ami nem tér vissza másokban, az egyszeri és egyetlen a személyben.
A kölcsönös elismerésen alapul az emberi közösség.
… egyénfeletti tudat nincs. A történelmi közösségi szellemnek nincs tudata. Csak a személyes szellem képes belátásra, célkitűzésre és irányításra.
Gyenge, csendes, szerény embereknek is lehet személyiségük. A sajátosságon, egyszeriségen, egyetlenségen és pótolhatatlanságon múlik a dolog.
A reális világban nincs kétféle (individuális és általános) létező, hanem csak egyféle. Minden, ami reális, egyúttal individuális, akár dolog akár ember, esemény vagy állapot, csak többnyire egészen jelentéktelen különbségekkel; de az individuálisnak minden egyes vonása általános.
A műalkotásban az nyilvánul meg, amit a képzelet megpillantott és a művészet tárgyiasított: az ember külső megjelenésében a valóságos, eleven személyiség.
Az ember nem absztrakt normák, törvények, vagy dogmák alapján él, hanem szemlélt alakok, személyes „mintaképek” alapján – akár magánjellegűek ezek és csak az egyes ember előtt lebegnek, akár közös, történelmileg ható ideálok.
A személyiség igazi éthosza nem az önmagátkeresés vagy önérvényesítés, hanem az önátadás és önfeledtség éthosza.
A személyiség az egyes embernek eminensen a világra nyíló belső lényege. Nemcsak létfeltételei, hanem sokkal inkább létezésének értelemtartalma, éthosza és értéktartalma folytán bekapcsolódik környező világába, a szellemi-kulturális emberi világba.
… a személyes szeretetnek az a titokzatos hatalma, hogy tárgyát azzá változtatja, amit benne szeret.
… a megismerés csupán egyike a tudatot a környező világhoz fűző számos vonatkozásnak. A reagálás, a cselekvés, a szeretet és gyűlölet további, párhuzamosan bekapcsolt transzcendens vonatkozások, mégpedig elsődlegesek, míg a megismerés másodlagos és időbelileg is csak azoktól függve alakul ki.
Az emberi lény helyes megértéséhez nyilvánvalóan hozzátartozik a tudás azokról a létviszonyokról, amelyekben az ember benne áll. Mert az ember ezer feltételtől függő lény. Ezek a létviszonyok alkotják azonban a világ foglalatát. Az embert tehát, beleértve megismerését, a reális világ egészébe való beépüléséből kiindulva kellett megérteni.
Lételméleti vizsgálódások. Bp., 1972. Redl Károly.
