HAŠEK, JAROSLAV (1883–1923, cseh író)
HAŠEK, JAROSLAV (1883–1923, cseh író)
Romlással fenyeget a megalázottság és az ostobaság: lesüllyeszti életünk szintjét; e gyalázat ellen, barátom, küzdeni kell. A művésznek az a dolga, hogy az igazság szüntelen felmutatásával gyöngítse a sötét erőket, amelyek úgy tenyésznek az emberiségen, mint marhacsordák a pampákon. Dédelgesd hát az igazságot, üldözd az emberbénító gyalázatot, és ne légy soha kíméletes!
… nem lenne magyar, ha elűzné, aki bebocsátást kér.
Svejk meleg, baráti pillantása lehetetlenné tett minden erőszakos fegyelmezést.
Én is azt hiszem, nagyon szép dolog, ha az ember átszúratja magát egy bajonettel – mondta Svejk –, és az se rossz, ha golyót kap a hasába, de a legszebb, ha széttépi egy gránát, és az ember csak nézi, hogy a lába meg a hasa is hogy kerülhetett olyan messzire tőle…
Minálunk Budéjovicében évekkel ezelőtt egy kis piaci veszekedés alkalmával leszúrtak egyszer egy marhakupecet, bizonyos Bretislav Ludvik nevezetűt. Volt neki egy fia, de attól már senki sem vett több disznót, mert akárhová ment, mindenütt ezt mondták: „Ez annak a fia, akik megszúrtak, ez is finom alak lehet.”
… az nagyon rossz dolog, amikor az ember egyszerre csak elkezd belekeveredni valami filozófálgatásba, az ilyennek mindig delírium tremens szaga van.
A császár őfelsége, már bele kellett hogy hülyüljön ebbe; sose volt valami okos, de ez a háború biztos beteszi neki a kaput.
Volt egy főhadnagyunk, Makovec, ez mindig azt mondta nekünk: „Halljátok, agyalágyultak, fegyelemnek kell lennie, mert ha nem, a fára mászkálnátok, mint a majmok, de majd a katonaság ember farag belőletek, hülye banda”. Hát nem volt igaza? Képzeljen el egy parkot, mondjuk a Károly-térit, és minden fa tetején egy fegyelmezetlen katona csücsül.
Nem minden magyar tehet arról, hogy magyar…
Az olyan emberek, akik megbotránkoznak egy erős kifejezésen, gyáva kutyák, mert elképednek a való élettől, és éppen az ilyen gyönge emberek ártanak a legtöbbet a kultúrának és a jellemnek is. Ezek túlérzékeny babák gyülekezetévé nevelnék a nemzetet, egy olyasfajta álkultúra önfertőzőivé, amilyen Szent Alajos képviselt, róla ugyanis azt írja Eustachius barát, hogy amikor Szent Alajos meghallotta, hogy egy férfi nagy zajjal kiereszti a szeleit, mindjárt sírva fakadt, és csak egy imától vigasztalódott meg.
… ha a Svejk szó új szitokká válik a káromkodás virágkoszorújában, meg kell elégednem a cseh nyelvnek ezzel a gazdagításával.
Dobossy László: Hašek világa. Bp., 1970.
