LE FORT, GERTRUD VON (1876–1971, német írónő)
LE FORT, GERTRUD VON (1876–1971, német írónő)
… nincs is boldogtalan szerelem, mert a szerelemben már benne foglaltatik a boldogság fogalma, és ez az élet minden formájában valami nagyot és gyönyörűt jelent.
… amit közönségesen múltnak nevezünk, az tulajdonképpen nem egyéb, mint az elhalkult és elsötétült jelen.
… a kegyelem nem kíván olyasmit, amit ne követelne. De amit követel, azt kívánja is.
… az anyának a szeretete, amely gyermeke számára – bárhol legyen – a legnagyobb tökéletességet igényli. És ez a szeretet az, amely a Földön legközelebb áll az isteni hűség változhatatlanságához.
… a modem ember áhítata az élet iránt onnan ered, hogy minden tudomány és műszaki tudás mellett sem tudnak egyetlen kis eleven egeret csinálni.
Isten birodalmában nem úgy van, mint a világi birodalomban, hogy csak az erős és bátor emberekből lesz valami. Itt sok kicsi és félénk lény is van, aki ezután a kegyelem erejével bátornak, győzedelmesnek és halálig hűnek mutatkozik.
… a legmagasabb értelem nem beszéli a puszta ész száraz nyelvét, hanem anyjának, a szeretetnek a nyelvét beszéli. S ez a kezdete minden dolognak és azért kezdete minden megismerésnek.
… sokat lehet tenni akkor is, ha semmit sem tehetünk. Magát a Mindenható Istent is sorompóba állíthatjuk, ha magunk tehetetlenek vagyunk.
… a való élet nem épít külsőleg nagyszerű és ünnepélyes kapukat a mi mély és igazi változásainkhoz, hanem szerényen és jóságosan felhasználja ahhoz kis örömeinket, fájdalmainkat és gyengéinket.
Vannak olyanok, akiknek az a rendeltetésük, hogy egymást segítsék az Istenhez vezető úton. Ezeknek a közössége olyan mély és titokzatos, mint semmi más e Földön.
… ha olyasvalakit ajándékoz nekünk a sors, akiről azt hisszük, hogy nagyon sokat kell érte imádkoznunk, akkor az egyúttal és elsősorban azt jelenti, hogy saját lelkünket kell minden tartózkodás nélkül Istennek adnunk.
Minden embernek van élettörténete és van története a lelkének, de van még ezenkívül a léleknek Istennel való története is. És ez bármilyen csodálatosan összefonódik a másik kettővel, alapjában véve mindig átlátszó és egyszerű. Hiszen nem úgy van, hogy mi küzdjük magunkat Istenhez, hanem Isten küzdi magát hozzánk és végül is majdnem minden nélkülünk történik.
… az ellenszegülő lélek is szomjúhozza Istent, szeretetének üdvösségét sohasem tudja feledni, sőt az igazságnak teljességét sem tudja soha feledni – csak az egyes gondolatoknak igazságát lehet elfelejteni.
Mert nincs a világon semmi, ami olyan leküzdhetetlen és elnémíthatatlan, mint az Isten iránt érzett szeretet.
Veronika kendője. I-II. Bp., é.n. F. Rétay Margit.
