NEMESKÜRTY ISTVÁN (1925–, irodalom- és filmtörténész)
NEMESKÜRTY ISTVÁN (1925–, irodalom- és filmtörténész)
Bármily elkeserítő számunkra, hogy angol és francia diplomaták, hírlapírók, kutatók, politikusok nem vesznek tudomást történelmünkről, hogy minden rágalmat készpénznek vesznek, hogy szabályosan kiiktatnak bennünket az európai nemzetek közösségéből, sőt: példátlan módon az egész magyar állam megsemmisítésére törekednek (amire még a török hatalom se vetemedett!) – tudomásul kell venni, hogy az államok hatalmi céljaik érdekében könyörtelenek egymás iránt.
… azt kellene vizsgálgatnunk, fontolgatnunk, hogy hol rontottuk el, hogy miért hagytuk magunkat – mert 1918 nyarától 1919 tavaszáig, a kommunista hatalomátvételig tehettünk volna egyet-mást, hogy miért törődött bele az országlakosság – mint már korábban és majd később is – abba, hogy úgyis ki vagyunk szolgáltatva nálunk erősebbeknek, hát akkor kövessük őket, legyenek azok németek, oroszok, amerikaiak vagy a Valutaalap.
Az orosz veszedelem tehát mintha végzetként szakadt volna ránk – még azt is hajlamosak vagyunk feledni, hogy a háborút mi kezdtük, magyar katonák előbb léptek orosz földre, mint oroszok Magyarország területére.
Mivel az ország lakosságának nem jelentéktelen része eleve vonzódott plebejusi indulatok fűtötte, a szocializmus fogalmával azonosítható eszmékhez, hajlandónak mutatkozott elfogadni a szocializmus tanait. Különösen fogékony volt a két háború között felnőtt ifjúság, 194.5 után a huszon- és harmincévesek, akik elégedetlenek voltak az 1945 előtti társadalmi renddel és a legjobb szándékokkal kívántak valami újat. Sokan közülük korábban a nemzetiszocializmussal kacérkodtak, mások a népinek nevezett mozgalmak hívei voltak – 1945 után a szocializmustól remélték a haza üdvét (és a saját üdvüket is).
Tény, hogy a társadalom itthon maradt nagy része – mert százezrek hagyták el az országot nyugati irányban 1945 és 1949 között – elutasította a háború előtti rendszert, mindenkire érvényes, egyetemesebb kultúra elterjedésében bíztak. Soha korábban annyi huszonéves-harmincas nő és férfi nem került vezető állásba, mint ekkor.
A származás szerinti megkülönböztetés folytán alkalmasságtól, tehetségtől függetlenül nem az egyén, hanem őseinek osztályhelyzete számított; minél proletárabbak voltak a szülők, annál biztosabb jövő várt a gyermekre. Proletárnak számítottak a kommunisták és az 1945 előtt üldözött rétegek is. Egyfajta torz új arisztokrácia keletkezett tehát, melynek tagjai máig tartó tartós érdekszövetséget alkottak.
… 1956 ide, 1956 oda, a „Nyugat” nagy részének változatlanul érdeke, hogy önmaga és a nagyvilág számára fenntartsa rossz véleményét rólunk, mi pedig meghunyászkodva igyekszünk kedvező magaviseleti jegyet szerezni.
Mégis, mindezzel együtt, a szocializmussal rokonszenvező magyar mozgalmakat nem szabad lebecsülni. Ezek is történelmünk részei. A hozzá fűződő indulatok is. És sose feledjük, hogy 1919-ben egyedül a Tanácsköztársaság hadserege fogott fegyvert a haza védelmében.
Mivel évszázadokon át nem létezett független magyar állam és közigazgatás, hanem külhatalmak irányítottak: a közvélemény tűri, hogy nélküle határozzanak felőle, viszont fenntartja a duzzogás, az elégedetlenkedés jogát. Ennek következtében nem cselekszünk; hagyjuk, hogy a dolgok történjenek velünk.
… mivel kesergéseink nem alaptalanok, a rettegett pusztulást valóságossá álmodjuk, következésképp a nemzet valóban fogyni kezd – mint napjainkban is észleljük és tényleg pusztul – ám önmagát pusztítja!
Elgondolkoztató, hogy a háború utáni négy évtizedes kommunista uralomnak nem sikerült kiirtania az erkölcsöt – talán nem is akarta. A meglepő fordulatot 1990, még inkább 1994 hozta, amikor az ország lakosságának nagy része a szabad érvényesülés és gyors vagyonszerzés reményében szinte pillanatok alatt vetkőzte le minden szemérmét.
Az erkölcs fogalmához természetesen nemcsak a bűnözés kérdése tartozik. Legalább ennyire aggasztó a mindennapi érintkezés elzüllése, a piszok és szemét terjedése, a társadalomnak, mint egymást segítő embereknek magányos, önző individuumokra való szétesése.
A történelem számtalan bizonyítékot mutat fel, hogy egy egészséges társadalom a mindenkori hatalmat gyakorló erőktől függetlenül jelentős teljesítményekre képes.
… egy egész társadalom nem rendelheti alá magát négyéves vagy akárhány éves ciklusonként az általa választott, – ámde az, hatalomra kerülvén, intézkedéseiben senkitől sem függő – közhatalomnak. A társadalomnak, önmagát építvén években, évtizedekben, sőt évszázadokban kell gondolkoznia.
… elkerülhetetlenül be kell épülnünk a magát Európának elnevezett közösségbe, tudomásul véve a beépülés hátrányos feltételeit is. Nem szabad elszigetelődnünk.
Az alkalmazkodás biológiai kényszere oltotta belénk annak tudatát, hogy nekünk mindig másokat kellett csodálnunk; a huszadik században a németeket, aztán az oroszokat, most Amerikát.
Kimondani se merjük, hogy nyomasztó adósságaink visszafizethetetlenek.
Meddig várjunk? Bp., 1996.
