SZERB ANTAL (1901–1945, irodalomtörténész, író)
SZERB ANTAL (1901–1945, irodalomtörténész, író)
A gyermekek érzéke társadalmi jelenségek iránt sokkal tejlettebb legalábbis magam után ítélve –, mint ahogy a felnőttek gondolják, sőt talán még élesebb, mint a felnőtteké, mert ösztönös, és nem ismer semmi cenzúrát.
A pénzt magát szeretem, és nem bánnám, ha sokkal többem lenne belőle – de nem azért, hogy úriember legyek rajta. Tisztában vagyok vele, hogy sosem lesz belőlem úriember, ahhoz nemcsak sokkal több pénz és sokkal több ráérő idő, hanem sokkal több származás is kellene – így legfeljebb pesti értelemben lehetek úr, …
Ki boldog? Az őrült; a részeg; akit hipnotizáltak; és aki tömegszuggesszió alatt áll. A természetes állapotban lévő ember elégedetlen. Aki megelégedett, az gyanús.
A Corso Vittorio Emanuelen, a város egyik főutcáján, egy kirakatot Iátok, tele zománcozott éjjeliedényekkel. „A nemzeti zománc immár felveszi a versenyt minden vetélytársával!” Hát ez igen.
A nép sorsával való együttérzés, a nép helyzetén javítani akaró szándék nem irodalom, hanem szociális és politikai mozzanat. Ez a mozzanat megnyilatkozik az irodalomban, sőt annak egyik legfontosabb ihletője talán – de ez nem jelenti azt, hogy maga a nép ihleti és termi ezt az irodalmat. Ez olyan összezavarása a fogalmaknak, mintha valaki azt mondaná, hogy a Zalán futásá-t a honfoglalás hozta létre.
Ha egyik-másik írónkra ráfogjuk, hogy népi zseni, a nép ősi mondanivalójának kifejezője, a népen semmivel sem segítettünk, ellenben öntudatlanul abba az illúzióba altatjuk magunkat, hogy olyan nagy baj nem is lehet a néppel, ha ilyen szépen kifejezi magát, mondjuk, Illyésen vagy Tamásin keresztül.
Gondolatok a könyvtárban. Bp., 1971.
Mint a halálos veszedelemben levőnek egyszerre megszázszorozódik a lélekjelenléte, és sohasem sejtett erő száll a karjába, a szemébe, egész élete, elmúlt és eljövendő esztendei mind kapaszkodó kezébe tolulnak – úgy törnek fel olykor a nemzet életében a titkos erők, amelyeket felhalmoznak a századok.
