VEKERDI LÁSZLÓ (1924–, tudománytörténész)
VEKERDI LÁSZLÓ (1924–, tudománytörténész)
Lényegtelen apróságok? – A történetírás azonban éppen az apró, pontos, finom részleteken alapszik. – A nagy vonalakkal való munkát csak a történetfilozófia engedheti meg magának.
… a 17. század természettudományos forradalmának két legnagyobb jelentőségű faktora a kozmosz kitágítása és a tér geometrizálása volt.
A természettudomány a racionalizmus lassú, nehéz, de végül is feltartóztathatatlan diadala.
… az újkor történelmét az újkori mechanika fejlődése nélkül megérteni éppen olyan képtelenség, mint a francia forradalom nélkül.
A matematika az absztrakt struktúrák elemzésének a tudománya. Mindenütt alkalmazható, ahol a konkrét jelenségek általános matematikai modellekből levezethető struktúrákkal írhatók le.
… azt a gondolkozási szkémát kell megkeresni, amely hibáit kiküszöbölve folyton alkalmasabbá válhat a természeti jelenségek megismerésére.
… a modem tudósviselkedés kezdeteit a nagy középkori egyetemek korporatív világában kell keresni. A középkori egyetemek … „egyrészt intellektuális kontinuitás és consensus képződési helyei voltak, másrészt forradaloméi és lázadáséi”.
… a XVII. század nagy fizikus-filozófusai megmutatták, hogyan kell néhány alkalmasan választott hipotézis segítségével úgy alakítani egy-egy probléma-halmazt, hogy összefüggő s következményeiben ellenőrizhető elméletet alkossanak.
… a kutatómunkában az új eredmény mindig egymást követő és egymástól jól megkülönböztethető lépések sorozatában keletkezik.
… a múltból örökölt kutatói észjárás s a jelen problémák alapvető össze nem illése húzódik meg a kutatás napjainkban érezhető válságának mélyén.
… a kutatás „betegségei”: a műszer- és módszerfetisizmus, a témakisajátítás, a különféle prioritási komplexusok, a dogmatikus arrogancia, a csalhatatlansági struccpolitika, a disciplináris szűklátókörűség s (tán legsúlyosabbként) a képzelet és a kritikai gondolkozás megvetése.
… fölmerül az emberben a gyanú, hogy hátha lassan a kutatás tekintélyes, munkaigényes szerelékei válnak a fölfedezések akadályává?
Ma már föltehetően az alapkutatás egy nem is egészen jelentéktelen része elsősorban „bóvli tudományt” termel a fogyasztói társadalom tudományos igényeinek kielégítésére.
Egy bizonyos: a tudományos elméletek szükségképpeni osztályrésze a halandóság, a viszonylag korai halandóság, a rövid élet.
Az alkalmas ötletek persze elég hamar kifogynak, de amíg tartanak, addig a fejlődés hihetetlenül gyors, exponenciális.
… sokan a tudományos és technikai haladás fékezését vagy éppen megállítását ajánlják gyógyszerül, persze a gyors népességszaporodás megfékezésével együtt, még mielőtt a tragédiát jelző végső lelassulás elkezdődne. Csakhogy először is a tudományos és technikai fejlődés nagyon egyenlőtlenül oszlik ám meg, s a Föld nagyobbik felén – méghozzá épp a szaporább felén – nemhogy sok lenne, hanem inkább túlságosan is kevés a tudomány s a technika, s az emberek itt épp ettől a fejlődéstől várják nemcsak gazdagodásukat, de még az állandóan jelenlévő éhség megszüntetését is. A Föld nagyobbik felének álmait s reményeit semmisítené meg a kutatás és fejlesztés befagyasztása.
… az általános műveltség ugyanis lényege szerint passzív tudás, afféle szellemi WC-öblítő, amire igazában csak akkor figyelünk oda, ha elromlik vagy ha külön bizonyítani akarjuk, hogy értünk hozzá.
Napjaink igazi „két kultúrája” nem a híres Snow-féle, hanem a „magas” általános műveltség és az általános „krimi-scifi-táncdal-kultúra” kettőssége. Az általános műveltség képviselői körében különben gyorsan hódít a krimi-sci-fi-kultúra, megfordítva azonban nem;…
Csak egy „eredmény” bizonyos: az anyanyelv iránti teljes igénytelenség kialakulása. S az anyanyelvi igénytelenség sokszor társulhat az anyanyelvi kultúra iránti közönnyel, ellenszenvvel vagy kritikátlan hódolattal,…
Semmi sem szolgálhat nevelési elvként, amiben a hazugságnak csak egy csírája is elrejtőzik.
A kor nagy veszélyei – a háború, a demográfiai egyenlőtlenségek, a gazdagodó és szegényedő országok ellentéte, a mezőgazdasági és technikai környezetrombolás, a közlekedési csőd, az erőszak eszkalációja, a szellemi s fizikai levegőszennyezés, a szuper- és szuburbanizáció, a krónikus lakáshiány, a nyersanyag- és energiakrízis, az emberi adaptációs készség határainak elérése és túlhaladása – úgyszólván majdnem mind helyi problémák aggregálódásaként válnak világgondokká.
A korunkat évtizedekkel megelőző lángelmékről szóló meséket rendszerint a koruktól évszázaddal elmaradt elmék találják ki önigazolásképpen.
Bolyai nagyságrendű csillag persze évszázadonként egy-kettő ha akad, de ki számolta meg, hogy éppen ma hány nehéz sorsú nép küldi – s milyen áldozatok s küzdelmek árán – a maga kisebb rakétáit a tudomány nemzetközi egére?
A jövő megjósolásának alapja többnyire a jelen valamelyes ismerete, a megjóslás vágya mögött viszont leginkább a jelen szorongató ismeretlensége rejlik.
… elébb-utóbb, de legkésőbb 30 éven belül be kell következzék az extenzív tudománynövekedés lelassulása, majd a kutatószám, folyóiratszám, közleményszám, felfedezésszám „beállása” egy viszonylag állandó szinten.
A rendszerelmélet nagy előnye, hogy nyugodtan dolgozhat absztrakt, közelebbről meg nem határozott elemekkel és általános fogalmakkal; a rendszer szerkezeti és dinamikai összefüggései messzemenően modellezhetők anélkül, hogy a szereplő részrendszerek konkrét jelentése számítana.
… a gyorsan gazdagodó ipari országok nemcsak energiát, nyersanyagokat, termékeket fogyasztottak növekvő mértékben, hanem kutatómunkát, feltalálásokat, ötletet is. Sőt, a XX. század második felében épp az utóbbiak gyors növekedése tette lehetővé, az energia és a nyersanyagok sokoldalú és gazdaságos hasznosításával, a gazdagodás – az egy főre jutó javak növekedésének – folytatását és fokozását. A nyersanyag- és az energiahasznosítás forradalmát logikusan követte az információhasznosítás „robbanása”.
… életbevágóan fontos, hogy az egész népességből jussanak be főiskolára s egyetemekre fiatalok, hiszen e nélkül még reményünk sem lehet rá, hogy szűkös demográfiai tartalékunkból csakugyan kutatónak valók válogatódhassanak ki.
Létezik … olyan magasrendű megismerés, ami általunk tudományosnak minősített eredményekre is vezethet, s mégsincs egyéb köze a tudományos gondolkodáshoz, minthogy történetileg – többnyire – megelőzte. A mítoszok, mondák, mesék, eposzok: a művészi alkotás különféle formái mind ilyen nem tudományos, és olykor mégis a „tudomány fényében” is „helytálló” megismerést közvetítenek.
A mai tudomány csak olyan műveltségbe illik természetesen, káros mellékhatások nélkül, amelyikben az uralkodó világnézet az emberi lehetőségek legáltalánosabb és legteljesebb megvalósítására törekszik. A Másik Ember autonómiáját tisztelő, a másokra is figyelő műveltségbe.
A valódi ellenvéleményeket görgető vita a legjobb, kiélezett helyzetekben az egyetlen módszer, mely megvédheti a tudományt az állandóan fenyegető megmerevedéstől, elsekélyesedéstől, megnyomorodástól. Vagyis attól a jelentéktelenségbe fulladástól, mely mint minden nyelvi konstrukciót, a tudományos érvelést is fenyegeti.
Ha a lektorok inkvizíciója túlságosan tökéletesen védi az elfogadott tudás bástyáit, a folyóirat érdektelenségbe süllyed, ha viszont válogatás nélkül átengednek minden újat, akkor divatlappá.
Az új hirdetője semmiképpen sem törhet vezetésre; vállalnia kell az új fölismerésével járó tudományos és szociális hátrányokat melyek szükségképpen következnek a tudomány tehetetlenségéből. És ez a vállalás egyben garancia is, hisz kezdetben többnyire az áldozatkészség az egyetlen érv igaza mellett. Az objektív bizonyítékok ugyanis eleinte gyengén esnek a latba az elfogadott tudományos igazságok rendszerében;…
Kis ország, korlátozott lehetőségei birtokában, majdhogynem tudománypolitikai szabálynak tekinthetné, hogy az alapkutatások területén szellemi és anyagi erőit a legvitatottabb területekre összpontosítsa.
… hiába fénylik szépen az ember tudománya, borzalmasan sötét a lelke.
Közismert, hogy egy elmélet legfontosabb vonásait igen gyakran csak ellentétekkel lehet föltárni, nem analízisekkel. Egy ilyen sok lehetőséggel számoló, ellentétekkel dolgozó metodológia minden tudós kelléktárához hozzátartozik, aki maximalizálni kívánja szemléletének empirikus tartalmát.
… ha valóban meg akarjuk érteni a tudományt s szerepét a társadalomban és történelemben, nem állhatunk meg a falszifikacionizmus, empirizmus vagy racionalizmus többé-kevésbé sablonosított tudományképeinél, hanem sokkal teljesebb kontextusban, világképekkel, vallásokkal, mítoszokkal, babonákkal és áltudományokkal együtt, az emberi fejlődés teljes történeti dimenziójába ágyazottan kell vizsgálni. Nem tudománycentrikusan, hanem embercentrikusan.
A XX. századi filozófiák közismert „Alapító Atyái” – Frege, Russell, Wittgenstein, Carnap, Cassirer, Heidegger, Austin, Ryle, Popper – mind a nyelv, valamilyen nyelv vizsgálatából indultak el, vagy oda lyukadtak ki; tán ezért is annyira nyelv-centrikus napjaink nyugat-európai és amerikai filozófiája.
Az anyanyelv nem egyszerűen egy a többi elmélet és módszer közül; a nyelvet ezernyi szál köti mindennapi valóságunkhoz, énünkhöz; egyéni és közösségi élményeinkhez, világunkhoz, létünkhöz. Egész emberségünkhöz. Megközelítheti-e valaha is ezt a teljességet a nyelvészet?
Az ember csak azt érti meg, amit megalkotott, amit ő alkotott, ami személyének elválaszthatatlan része, tulajdona lett.
… egyes-egyedül a Nobel-díjas nagyságrendű tudomány jelenléte védhet meg a középszerűségtől, a másod- és harmadrendű munka eluralkodásától. A szürke tudomány ugyanis óhatatlanul szürke tudományt szül, eltömeszeli a kiválogatódás pórusait, és szükségképpen perifériára szorítja a tehetségeseket.
… a szkepszis köztudomásúlag nem tartozik a történészek jellegzetes tulajdonságaihoz,…
Igen, ilyen az ember, miért lenne hát tudósként más, legalábbis nagy általánosságban. Elébb kedélyesen marhaságnak nevezi a szokatlant, aztán ingerülten fölháborítónak, s végül, mikor a szokatlan lesz a megszokott, mikor a „forradalmi” lesz a „norma”, akkor már esküszik rá, hogy voltaképpen maga is mindig így gondolkozott.
A tudomány kisebb-nagyobb egyéni döntések végeláthatatlan sorozata, „vonzások és választások” izgalmas játéka. A közvetlen eredmény többnyire valamilyen tévedés; elébb-utóbb majd minden tudományos részeredmény tévedésnek bizonyul.
A maga értékére ismerő tudás többé már nem a hatalom függvénye, saját világa van, amit fölfedezni s benépesíteni csak az ő feladata. Ezért ezt a saját értékére ismerő tudást nevezhetjük, ha tetszik, tudománynak.
… a természettudományos gondolkozás természeténél fogva szüntelen korrekciók sorozata. Ebben az észjárásban keresendő, úgylehet, a Módszer lényege, amivel a természettudomány úgyszólván már születése pillanatában túlmutat saját matematikai határán, és meghatározóvá válik az egész európai világökonómiában.
Az emberek nagyon sok mindent tudtak anélkül, hogy tudósok lettek volna, hiszen sok mindenről ma sem a tudósok tudnak legtöbbet. Az emberi tudás, a kéz és az agy összműködése sokkal régibb, mint a tudomány.
… a szamárkaravánok összeszőtték az egész Keletet. A királyokról annyit beszélnek a történészek, de a szamarakat elfelejtik, holott az egész ókori Kelet gazdagságát sokkal inkább a szamarak tették lehetővé és határozták meg, mintsem az uralkodók.
… épp bonyolult dolgokról többnyire jobb egyszerűen szólani.
… csupán mert racionális, azért egy elmélet még egyáltalában nem szükségképpen tudományos.
A költészet (s mutatis mutandis a művészet és a metafizika) az ember egyéni és közösségi létezésének különféle kérdéseit exponálja, függetlenül a válaszoktól, sőt függetlenül attól, hogy egyáltalában megválaszolhatók-e. A tudomány ellenben a maga módszereivel mindig a megválaszolható kérdéseket keresi ugyannyira, hogy magát a választ is aszerint értékeli, hogy mennyi újabb megválaszolható kérdés fakad belőle.
Az okkultizmus hosszú története eléggé mutatja, hogy a tiszta beszéd és a világos érvelés nemigen volt különösebben sikeres soha a csodás megoldásokat igérő fanatikus elképzelésekkel szemben.
Metodikájában egyre inkább Galileit követte az új tudomány, de céljaiban és ideológiájában Giordano Brunót. Galilei-tele a természet mind tökéletesebb megismerésére törekedett, brunói fele a világ minél hatékonyabb befolyásolására és átalakítására.
A tudományhoz – akár az újkori politikához – hozzátartoznak a maga intézményes keretei, az Akadémia, az egyetem és a társulatok; és egy tudomány csak akkor funkcionál jól, ha ezek az intézményes keretek jók.
És ha egy országban a nagyüzemileg, futószalagon gyártott csirkére többet költenek, mint az árva gyerekekre, akkor ez az ország előbb-utóbb tönkre fog menni.
Csalni lehet persze minden kultúrában, de a csalónak legalább annyit kéne tudni, hogy a maga kultúrájában akarjon csalni.
… nincs a történelemben más kultúra, amely a természetről tudományosan beszélni tudott, csak az európai.
… – a természettel csak egy új gondolkozás, az „experimentális filozófia” nyelvén lehet szóba állni úgy, hogy válaszoljon is. Ehhez azonban először a kísérletezést magát kellett felfedezni.
… nem értem, miért kéne mindig mindent megérteni. Épp ez a szép, hogy annyit tudunk, és mégis ott van minden probléma, lényegében érintetlenül.
… fiatalember nemigen írhat intelligens könyvet, egyszerűen azért, mert minden életkornak megvan a maga életkor megszabta tulajdonsága. A fiatalkornak pedig nem az intelligencia a megfelelő tulajdonsága.
Galilei tudta, hogy nem elég megtalálni azt a nyelvet, amelynek a közvetítésével a természet szóba áll velem. A párbeszédhez meg kell teremteni az intézményrendszert is.
A nagy professzor mindig az, akiben a megértés nem válik el élesen a megértetéstől. S ha az ilyen professzor nagy tudós is egyben, az egészen különleges konstellációt hozhat létre.
… nagyon kevés az olyan tiszta pillanat, mint a természettudomány megszületésének a nagy pillanata volt, amikor viszonylag kevés a szélhámos, és az is minőségi szélhámos.
Az ismeretterjesztés szintjén csak a felfuvalkodottság terjeszthető, nem az ismeret.
Bemagyarázta a társadalomtudós-ideológus, ez az egészen veszedelmes szakember, szociológusokkal, közgazdászokkal, pszichológusokkal karöltve, hogy voltaképpen bárki érthet a politikához. Fenéket érthet! A politika ugyanis nem a hatalom megszerzésének és megtartásának a technikája …
… az ellenőrizhetőség lehetővé teszi a hibák és tévedések folyamatos kiigazítását, s ez a permanens javítás egyre inkább eltávolítja egymástól a tudományt és a lényege szerint kiigazíthatatlan mágiát.
Megnövekedett az irracionalizmus, a holisztikus létértelmezések, a misztika, a keleti titkos tanok, a mágikus életérzés, az asztrológia, az „alternatív” gyógymódok, a parapszichológia, a gazdasági kuruzslás ázsiója. Nem csak minálunk persze, mi azonban épp ezen a területen sikeresebben „zárkóztunk fel” Európához, mint bármi másban.
… a szakmai tudás egy bizonyos szintjén túl a dicséret egyenesen bántó lehet, az elismeréshez elegendő egyetlen kollegiális kézszorítás.
Ez az ország soha nem volt tartósan és teljesen, fejétől-farkáig a „létező szocializmus” ma lefestett pokoli világa. Az ország nagyobbik fele megtanulta lassanként kijátszani, egyenesen semmibevenni a vezetőket, a hatalmat. Még ott is, ahová leginkább igyekezett behatolni a pártállami ideológia és általában nem is sikertelenül, még a pedagógia és a közoktatás bugyraiban is megőrződtek a tisztesség és az értelem szigetei, hála elsősorban jó néhány tanárnak…
… egy nemzet élete sohasem azonos a fölötte uralkodó rendszerrel.
… az általános tömegvonzás összetartotta és mozgatta világ érthető, de megmagyarázva nincsen.
Tudás és tudomány. Bp., 1994.
A hangulat, mely a közeli haszon reményében nemrég még lelkesen tudománypártoló volt, lassan megváltozik, s a változó közhangulat elébb-utóbb tükröződik az állam költségvetés alakulásában is, és nehéz napok következnek szegény kutatókra, akiket egy helytelen statisztikai jövendölés alapján túlságosan nagy számban képeztek ki az oktató- és kutatóintézmények.
A tudományhoz – akár az újkori politikához hozzátartoznak a maga intézményes keretei, az Akadémia, az egyetem és a társulatok; és egy tudomány csak akkor funkcionál jól, egyáltalán csak akkor funkcionál, ha ezek az intézményes keretek jók.
Az intézményes keretek lehetnek például olyan rosszak, mint amilyenek nálunk 150 éve, a megalapítása óta a Tudományos Akadémián általában voltak, és akkor ott bármilyen nagyszakállú vagy borotvált tudósok ülnek, köztük akár számos kiváló is, mégsincs igazában értékes és nemzetközileg értékelt tudomány. Persze szerencsére volt egy időben Magyarországon jó oktatás, voltak kitűnően működő társulatok, kiváló folyóiratok, és ezért mégiscsak volt tudomány. No de nem elsősorban az Akadémia miatt.
A disznók kétharmada hagyományosan, parasztgazdaságokban hízott, s igen gazdaságosan, amíg a közgazdászok tudományosan tönkre nem tették a szabályozóikkal. Csak tudományosan lehetett elérni, a marxizmus-leninizmus tudománya alapján, hogy ebben az országban úgyszólván minden ráfizetéses legyen. És ha egy országban a nagyüzemileg, futószalagon gyártott csirkére többet költenek, mint az árva gyerekekre, akkor ez az ország előbb-utóbb tönkre fog menni. Két krajcárt érő magyar királyi esze nem volt azoknak, akik kidobták és megszüntették a mezőgazdálkodás régi, hagyományos formáit, melyekben a parasztok hosszú tapasztalata pótolhatatlan tudást halmozott fel.
