4. Magyar főkapitányok a Dunántúlon (1546–1554) | A hódoltság kora. Magyarország törökkori története

984. Magyar főkapitányok a Dunántúlon (1546–1554)

1546 elején történt lemondása után – Késás Pál tiszavirág-életű főkapitányságát, majd a tisztség rövid ideig tartó üresedését követően – Nádasdy Tamás 1548 májusától ismét a Dunántúl országos főkapitánya volt. Az 1547-ben megüresedett tisztséget a magyar rendek és különösen a dunántúli nemesség mindenképpen mielőbb be kívánta tölteni, hiszen a törökökkel kötött békesség ellenére az ellenséges betörések tovább folytatódtak. A magyar rendek számára pedig létkérdés volt, hogy bécsi hadvezetés még csak éppen megkezdődő kísérletei mellett az országos főkapitányok révén maguk is minél jelentősebb mértékben kivegyék részüket területeik védelméből, valamint folytassák az általuk életre hívott országos főkapitányi rendszer hatékonyabbá szervezését. Témánk szempontjából e tekintetben a dunántúli rendek 1547 januárjában Hídvégen, majd augusztus második felében Körmenden tartott részgyűlése bírt különös jelentőséggel.

Az osztrák rendekhez hasonlóan – ugyan meglehetősen szorult lehetőségeik között, de – a dunántúli rendek is külön segélyekkel megszavazásával próbálták a Dráva és a Duna közötti terület védelmét fokozni. Januári hídvégi gyűlésükön ennek érdekében az országos hadiadón kívül minden portára egy forintnyi, két részletben teljesítendő külön adót vetettek ki. Mivel tisztában voltak azzal, hogy az adó behajtása meglehetősen hosszadalmas – katonák felfogadásához viszont azonnali összegekre volt szükség –, kötelezték a birtokos nemeseket, hogy jobbágyaik adójának egynegyedét maguk előlegezzék meg. A befolyt segélyekből 400 könnyűlovast kívántak tartani, négy csapatra osztva és a legveszélyeztetettebb helyekre rendelve azokat. A 100 fős huszárcsapatok élén a Balatontól délre Pácodon Porkoláb Márton, Csurgón és Berzencén pedig Horváth Márk, míg attól északra Devecserben Pethő Péter, Pápán pedig Szarka Pál álltak volna.1 Az előbbiek feladata Baranya és Zala, míg az utóbbiaké Vas és Sopron megyék védelmének segítése volt a török portyázókkal szemben. Ennek érdekében Pethő és Szarka az általuk tartott lovasokból összesen 50 főt Tapolca városába tartozott küldeni, amely a Veszprémből jövő utat védelmezte. A négy kapitánynak a hírszerzési, mustra- és fizetési ügyekben segítőül devecseri Choron Jánost, valamint Nádasdy Tamás ismert familiárisát, Csányi Ákost rendelték. A Rába fontosabb hídjainak (Pápoc, Kesző és Bodonhely) védelmére ugyanakkor Nádasdy Tamástól nyolc puskás gyalogokat kértek, akiket szintén a hadisegélyből kívánták fizetni.2 Ismerve azonban a hadiadó beszedésének körülményeit, a kontingensek jelentőségét nem szabad túlértékelnünk, hiszen az előírt számban és hosszabb ideig bizonyosan nem szolgáltak az említett helyeken.

1 Porkolábra, aki 1549-ben már Nádasdy Tamás kapitánya volt: Timár, 1989. 63.; Horváthra: Szakály, 1987. 48.; Pethőre: Pálffy, 1998. 158. és Őze, 1996. passim; Szarkára: Komáromy, 1911. 537–546.

2 MOE, III. köt. 65–66. és 73–77.: No. I. Choronra: Mednyánszky, 1885. és Csányira újabban: Őze, 1996., valamint Szalay, 1861. passim és Komáromy, 1907. 121–156.

A dunántúli rendek újabb szükség-intézkedéseiket augusztus 22-én Körmenden tartott gyűlésükön hozták meg. Az uralkodóval, a Magyar Kamarával és Salm főhadparancsnokkal való egyeztetésüket követően portánként újabb 1 forint 20 dénárnyi segélyt hagytak jóvá. Ezt támasztja alá, hogy a fenti összegből 20 dénár a kamarát illette volna – ezt viszont kérelmükre az uralkodó csapataik fizetésére átengedte nekik –, 80 dénárt saját hadaik tartására kívántak fordítani, míg a maradék 20 dénárból a Szigetváron, Kaposújváron, Vitányban, Gesztesen és más várakban szolgáló katonaságot akarták segíteni. 99Az előbbi összegeket az említett Choron Andrásnak, míg az utóbbiakat Salm főhadparancsnoknak kellett átadniuk. A helyzet tehát januárhoz képest annyiban változott, hogy az idegen főhadparancsnok a rendek által megszavazott külön segély egy részének felhasználására is engedélyt kapott uralkodójától.3

3 MOE, III. köt. 69–72. és 85–92.: No. IV–V.

A körmendi részgyűlésen a dunántúli rendek a fenti intézkedések mellett még egy igen fontos kérdésben fejtették ki uralkodójuknak határozott szándékukat. Nevezetesen: az üresedésben lévő dunántúli főkapitányi tisztségre egyhangú szavazattal és megegyezéssel monyorókeréki Erdődy Péter, a későbbi neves horvát–szlavón bánt (1557–1567) választották meg,4 akinek a feladata – Szigetvár székhellyel – többek között éppen a segélyeikből felfogadott csapatok vezetése lett volna. Artikulusaik sorában erről azonban végleges határozatot nem hozhattak, egyrészt mert maga a kinevezés az uralkodó jogköre volt, másrészt Erdődy 150 huszár élén V. Károly császár zsoldján éppen a schmalkaldeni háborúban teljesített szolgálatot.5 A rendek akarata mégis egyértelmű volt: újra be kívánták tölteni a főkapitányi tisztséget és az általuk fizetett csapatokat – Ferdinánd király akaratával ellentétben – az ő parancsnoksága alá kívánták rendelni.

4 „postquam dominus Thomas Nadasdy hoc oneris acceptare noluerit, Petrum Erdewdy, quem communi voto et consensu in Kermend domini Praelati, Barones et Nobiles ad hoc elegisse dicuntur, comitatuum Tansdanubianorum et etiam in Zygeth supremum capitaneum esse …” Uo. 90.: No. V.

5 Martian, 1910. 53.

A magyar uralkodó igyekezett kihasználni a bécsi hadvezetés pozícióinak megerősítése szempontjából kedvező helyzetet, a főkapitányi tisztség üresedését – ami egyébként hosszabb időre neki sem állt érdekében. Miután Várday helytartótól és Salm főhadparancsnoktól értesült a rendek körmendi határozatairól – többek között Erdődy megválasztásáról – az ez időre már szétoszlott rendekhez szeptember 16-án követségbe küldte a vidék egyik legtekintélyesebb birtokosát, Batthyány Ferencet.6 A főúr feladata a rendek ismételt összehívása mellett az uralkodó akaratának számukra történő kinyilvánítása volt. Ferdinánd a rendekhez küldött követének adott utasítás szerint a körmendi végzéseket szinte teljességgel jóváhagyta. A részgyűlés határozataihoz pusztán egyetlen – témánk szempontjából viszont rendkívül érdekes – kiegészítést fűzött hozzá. A rendek által egyhangúlag dunántúli főkapitánnyá választott Erdődyt kész volt a tisztségre kinevezni, hogy ő a hadiadóból tartott katonaság élén, Szigetvár székhellyel vegye fel a küzdelmet a török portyázókkal szemben. A megválasztott főkapitány hatáskörét azonban egy érdekes kitétellel igyekezett csökkenti. Előírta, hogy Erdődy Salm főhadparancsnoknak köteles engedelmeskedni, aki viszont nagyobb ellenséges akciók alkalmával csapataival tartozott segíteni a magyar főkapitányt.7

6 MOE, III. köt. 89–92.: No. V. I. Ferdinánd utasítása Batthyány Ferenc részére. 1547. szeptember 16., Prága.

7 „Ipse autem Petrus Erdewdy obediat capitaneo generali Suae Majestatis, qui habet in mandatis a Sacra Regia Majestate, ut si qua in re opus foret, hostilitatesque sive internorum, sive externorum hostium tanta imminerent, contra quem solus Petrus Erdewdy non esset sufficiens, et per eum requireretur, mox illi cum aliis gentibus regiis succurrere eique auxilio esse debet.” Uo. 90.: No. V.

Ferdinánd király törekvései mind a rendek által megajánlott külön segély felhasználása, mind a dunántúli főkapitány hatáskörének korlátozása terén Salm főhadparancsnok befolyásának és szerepének növelésére irányultak. Csakhogy ebben az esetben az uralkodónak nem sikerült a rendek érdekeit csorbítania. Azok ugyanis teljes joggal és hasonlóképpen ragaszkodtak a saját segélyeikből fizetett katonaság irányításához, miként a bécsi 100hadvezetés, a főhadparancsnokok, majd a főhadimarsallok az osztrák rendek fizette csapatok és várőrségek vezetéséhez. A rendek és az uralkodó közötti képzeletbeli inga tehát teljességgel nem borulhatott fel. S erről elsőként Ferdinánd királynak a rendekhez küldött biztosa, maga Batthyány gondoskodott.

A Körmendről szétoszlott rendeket a hadügyi jogkörüket korlátozni akaró uralkodó szándékát felismerő egykori horvát–szlavón bán utasítása ellenére8 sem hívta össze. Döntését azzal az indokkal igyekezett alátámasztani, hogy erre külön királyi rendelet hiányában nem volt meg a felhatalmazása, noha – miként azt neki maga uralkodója fejtette ki – a rendek egybehívására instrukciójának erejénél fogva minden hatalma meglett volna. I. Ferdinánd emiatt végül november közepén kénytelen volt belenyugodni abba, hogy Batthyány majd csak a hamarosan sorra kerülő nagyszombati diétán értesíti a dunántúli küldötteket az uralkodó döntéseiről és akaratáról körmendi végzéseik kapcsán.9

8 „Inprimis dominus Franciscus Batthyani, jussu Sacrae Regiae Majestatis, dominos Praelatos, Barones et Nobiles trans Danubium existentes, qui [vigesima] secunda die Augusti proxime praeteriti in Kermend congregati erant, convocet, si non omnes, praecipuos tamen ex illis.” Uo. 89.: No. V.

9 Uo. 72. és Uo.: 2. jegyz.

Az 1547 decemberének első napjaiban megnyílt országgyűlésen azután a rendek a közigazgatás- és hadtörténet-írásunk által oly sokat, de oly helytelen értelmezésben emlegetett 20. törvénycikkben a dunántúli nemesség előző nyári döntéséhez hasonlóan, de immáron rendes dekrétum keretébe foglalva határoztak a dunántúli főkapitányi tisztség mielőbbi betöltéséről. Az artikulus kimondta, hogy ecsedi Báthory András mellé „Őfelsége a Dunán túlra az országnak egy második főkapitányát nevezze ki”, aki vagy Szigetváron, vagy Pápán, vagy Kanizsán, esetleg más szükséges helyen lakjék.10 A 20. törvénycikk tehát az eddigi irodalom elképzelésével ellentétben nem a második országos főkapitányság, a dunántúli felállításáról,11 hanem Késás Pál elhunytát követően pusztán a tisztség újonnan történő betöltéséről rendelkezett, noha erre – az utókor történészeit félrevezetve – valóban nem tett konkrét utalást.12

10 CJH, 200–201.: 1547: 20. tc. és az uralkodói válasz: Uo. 216–217.

11 Az eddigi hibás elképzelésekre: Szekfű, 1935. 88. és 184–192.; Ember, 1946. 253.; Marosi, 1974. 34.; Szántó, 1980. 40.; Szabó J. Gy., 1982. 6. és Marosi–Nagy, 1985. 202–203.

12 Az 1547. évi 20. törvénycikk kritikájával eddig két kisebb tanulmányunkban foglakoztunk. Pálffy, 1996/1. 81–84. és Pálffy, 1997/4. 60–62.

Az 1548. február 22-én I. Ferdinánd király által szentesített 20. törvénycikk értelmében a dunántúli főkapitány tisztét azonban nem az országrész rendjeinek korábbi jelöltje, Erdődy Péter, hanem immáron másodszor Nádasdy Tamás nyerte el. Az országgyűlés rendelkezését követően Várday helytartó és Salm főhadparancsnok tárgyalásokat kezdett Nádasdyval, aki végül – ugyan igen komoly feltételek fejében – május 4-én kész volt megegyezni a magyarországi hadügy két irányítójával.13 Sárvár ura feltételei között elsőként a főkapitány parancsnoksága alatt közvetlenül álló 100 lovas számának duplájára való emelését kérelmezte, azzal az 1542. évi kinevezésének idejéből már ismert kitétellel, hogy közülük 25 főt szervitoraiból nevezhessen ki. Ezen kontingens mellé igényelt még 300, az uralkodó által fizetett lovast, valamint 36 gyalogost, hogy az ekként összesen több mint 500 főnyi katonasággal szükség esetén tényleg hatékonyan léphessen fel a törökökkel szemben.

13 MOL E 142 MKA Act. pub. Fasc. 1. No. 27.

101Hasonlóképpen szigorú feltételként szabta a tisztség elvállalásakor Nádasdy a főkapitánysága alá rendelt katonaság rendszeres, havi megmustrálását, a hadiadót és egyéb országos jövedelmeket kezelő Magyar Kamarától pedig az időben történő zsoldfizetést. Érvelése szerint, amennyiben a zsold elmarad, a fizetetlen katonasággal nem tud megfelelően szolgálni.14 Mindezeken túl saját fizetésére – Báthory András főkapitánytársához hasonlóan – havi 300 forintot követelt, továbbá külön pénzkeretet kért a védelem biztosításához nélkülözhetetlen kémek tartására, valamint a határvédelmet irányító idegen és magyar főtisztekhez, illetve az uralkodóhoz küldendő követei költségeire is. Ezek fejében kész volt, bárhová is rendelné az uralkodó, csapataival elutazni és Salm főhadparancsnokkal minden módon együttműködni. Az utóbbinak való engedelmességről viszont – Ferdinánd király korábbi szándékával ellentétben – az új főkapitány és az uralkodó megbízottainak szerződésében már szó sem esett. A rendek tehát elérték akaratukat, fenyegetett pozícióikat megőrizték, miközben ennek ellenére Ferdinánd király is elégedett lehetett, hiszen a legalkalmasabb személyt találta meg a már egy esztendeje üresedésben lévő tisztségre.

14 „nam si stipendium defuerit, cum gentibus insolutis neque ad commodum, neque pro dignitate Regiae Maiestatis servire poterit.” Uo.

Nádasdy második dunántúli főkapitánysága (1548–1552) az előzőnél sokkal eredményesebb volt, jóllehet ezúttal is csak négy és fél esztendőn át viselte tisztét. Feladatainak hatékonyabb ellátását tapasztaltsága mellett az is megkönnyítette, hogy háborúkkal teli előző főkapitányságához képest ekkor az 1547. évi Habsburg–oszmán békekötésnek köszönhetően 1552 nyaráig komolyabb támadás nem érte a dunántúli végeket. Nádasdy pedig kihasználta a viszonylagos békességet és elsősorban a Balatontól délre-délnyugatra fekvő területeken, Szigetvár hátországában fejtett ki igen fontos szervezőtevékenységet. Ezen a területen főkapitánysága idején – ugyan részben még Salm főhadparancsnok gyámkodásával – olyan védelmi övezetet jött létre, amely azután egészen 1566-ig képes volt feltartóztatni az erejük teljében lévő török hódítókat.15 Ennek a védőzónának a kiépítésében elsősorban egyik patronáltja, tarkői Tahy Ferenc szigetvári főkapitány (1550–1553), valamint számos – várkapitányként szolgáló vagy várbirtokosként a Dél-Dunántúlon élő – familiárisa volt segítségére.

15 Ezzel kapcsolatban lásd általánosságban: Csorba, 1974. és Pálffy, 1996/2. 180–185. és 191.

A dél-dunántúli védelmi övezet önállósodását, azaz a főhadparancsnokok, majd a Ebersdorf és Sforza főhadimarsallok ellenőrzése és igazgatása alóli fokozatos kicsúszását Nádasdy erőteljes fellépése, páratlan kapcsolatrendszere és elismertsége mellett még több fontos tényező segítette elő. Egyrészt a főkapitányi hadak egy jelentős része, az említett 200 lovas fele és 150 hajdú ebben az időben továbbra is és állandóan a baranyai–somogyi várláncolat kulcsában, Szigetváron teljesített szolgálatot,16 ami már önmagában is igen megerősítette az idegen főtisztekkel szemben a dunántúli főkapitány itteni befolyását. Másrészt és ez volt a lényegesebb változás, Nádasdy második főkapitánysága alatt egyre több várba (Kaposvár, Babócsa, Lak, Somogyvár) került Ferdinánd király magyarországi 102és külföldi jövedelmeiből (és nem a rendek által megszavazott hadiadóból) fizetett őrség. Ezek felett azonban a tényleges irányítást az arra elvileg utasított főhadparancsnokok és főhadimarsallok helyett fokozatosan Nádasdy vette át.

16 1549: MOL E 136 MKA Div. inst. Köt. 1. fol. 9–13. és MOL E 21 Ben. res. 1549. hónap és nap nélkül. Több hibával kiadta: Thallóczy, 1877. 171–172., valamint újra Illésy, 1897. 115–118. Részletesen idézte még: Szendrei, 1888. 418–419.; 1551: „Nam praeter ducentos equites, ad quos ego a Vestra Sacratissima Maiestate ordinem habeo, et pedites Zygethyenses, nullae gentes sunt. Ex illis quoque ducentis equitibus centum teneo in Zygeth, cogitet Vestra Sacratissima Maiestas, quid cum centum equitibus facere possim.” MOL E 185 MKA Nádasdy cs. lt., Missiles, Nádasdy Tamás I. Ferdinándhoz. 1551. február 5., Kanizsa; 1552: Uo. Nádasdy Tamás Ehrenreich von Königsberghez. 1552. május 31., Léka.

Ennek köszönhetően Nádasdy előző főkapitányságával ellentétben, amidőn pusztán a dikából felfogadott vagy a vármegyék által kiállított, csekély létszámú és csak időlegesen szolgáló csapatokkal rendelkezett, most már valóban komolyabb katonaság felett kezdett parancsnokolni. A főkapitány és az általa kézben tartott királyi várkapitányok térnyerésével magyarázható tehát, hogy Ebersdorfnak, majd még inkább Pallavicininek a Balatontól délre fekvő terület határvédelmének irányításába egyre kisebb beleszólása maradt. A dunántúli főkapitány helyzetét ugyanakkor a természetföldrajzi viszonyok is jelentősen segítették, hiszen a nagy távolságok és a Balaton képezte határvonal miatt nem is nagyon volt már többé lehetőség a tótól északra és délre fekvő területek, azaz az egész Dunántúl hadügyének egy kézben történő irányítására. Mindez végső soron azt jelentette, hogy az országos főkapitány pozíciói a magyarországi hadügy irányításában jelentősen megerősödtek. Nádasdy tehát ezekben az esztendőkben, elsősorban a Dunántúl délnyugati részén nemcsak megtorpedózta a bécsi hadvezetés 1547-ben Erdődy Péter kinevezése kapcsán kifejtett törekvéseit, hanem még erősítette is a magyar rendek dunántúli és egyúttal országos pozícióit. Ez még annak ellenére is igaz volt, hogy a Győr szomszédságában fekvő várak katonaságának irányítására – miként megismertük – Nádasdy befolyása még közeli sárvári udvara ellenére is rohamosan csökkent, sőt gyakorlatilag ugyanúgy elveszett, mint az idegen főtiszteknek a Balatontól délre fekvő területeken.

Noha Nádasdy befolyásának erősödése a hadügy területén számos tekintetben sértette a bécsi hadvezetés érdekeit, az együttműködni kész Salm főhadparancsnok hamar belátta, hogy rengeteg magyarországi feladata mellett nemhogy káros, hanem egyenesen hasznos számára Nádasdy dél-dunántúli tevékenysége. Hatásköre ezáltal ugyan csökkent, viszont egy olyan területen tehermentesítette őt a dunántúli főkapitány, amely egyrészt nem esett a törökök legfőbb hódítási irányvonalába, Bécs felé, másrészt amelynek ekkor még elég jelentős hátországa volt, benne többek között éppen Nádasdy kanizsai uradalmával. Ezzel a rugalmassággal magyarázható, hogy Salm és helyettese, Ebersdorf nem léptek fel kíméletlenül Nádasdyval szemben, sőt elismerték szerepét. A magyar rendeket képviselő helytartó, Várday Pál és maga Nádasdy is belátta, hogy az idegenből érkező, nélkülözhetetlen segélyek miatt engedményekre kényszerülnek, és még mindig jobb az ezek árán való együttműködés, mint az állandó összeütközés. Ennek köszönhető, hogy ezekben az esztendőkben már mindkét fél komolyan számít(hat)ott a másik katonai segítségére, és fel sem merült, hogy kétségbe vonja a másik támogatásának szükségességét a határvédelem hatékonyabb ellátása érdekében. Mindez ragyogóan tükröződik abból a tervezetből, amelyet 1548-ban a helytartó és tanácsosai a februárban befejeződött országgyűlés szorgalmazására (3. tc.) az alábbi formában dolgoztak ki:17

17 „Limitacio equitum et peditum circa Danubium in arcibus ac fortaliciis ac penes capitaneos generalem et supremos durantibus induciis collocandorum.” ÖStA HHStA Hungarica AA Fasc. 55. Konv. B. fol. 155–164., ill. egy bevezetőjében rövidebb, de adataiban csaknem megegyező változat: MOL E 211 MKA Lymbus Series II. Tétel 3. fol. 3–8. Ez utóbbi kiadása: Illésy, 1892. 544–547. Vö. még: Takáts, 1908. 263.

103A helytartóság 1548. évi tervezete a Dráva és a Duna közötti végvárakban szükségesnek ítélt katonaságról Nádasdy Tamás dunántúli országos főkapitány és Niklas Graf zu Salm királyi főhadparancsnok szolgálatában
végvár	archibusier	lovas	gyalogos	naszádos	összesen
Szigetváron és Nádasdy Tamás főkapitány mellett	–	1000	400	–	1400
Kaposújvár	–	–	25	–	25
Lak	–	–	16	–	16
Babócsa18 18 A szomszédos kisebb várakat birtokosuk, Báthory András tartozott ellátni.	–	–	50	–	50
Pácod	–	–	12	–	12
Somogyvár	–	–	32	–	32
Szentjakab, Fajsz, Orda, Fonyód, Bajom, Mesztegnyő, Szőcsény, Csákány és Marót	–	–	–	–	–19 19 A tervezet szerint ezeket a megerődített helyeket Nádasdy főkapitánynak kellett megszemlélnie és a védelem szempontjából használhatatlanokat leromboltatnia.
Palota	–	100	80	–	180
Veszprém	–	150	100	–	250
Sümeg	–	50	16	–	66
Tihany	–	24	16	–	40
Csesznek	–	5	10	–	15
Vázsony	–	6	10	–	16
Lövöld	–	25	20 20 A lövöldi gyalogosokat a karthauzi kolostor perjelje, Péter tartozott kiállítani. A perjelre: Németh P., 1993–1994. 374–375.	–	25
Döbrönte	–	5	–	–	5
Gesztes	–	10	20	–	30
Vitány	–	3	12	–	15
Tata	–	40	80	–	120
Szentmárton	–	12	32	–	44

104végvár	archibusier	lovas	gyalogos	naszádos	összesen
a főhadparancsnok mellett és Komáromban, illetve a szomszédos végvárak (Győr, Pápa, Nyitra) védelmére	500	1500	1000	–	3000
Győr(ben még)	–	–	300	–	300
Komárom	–	–	500	500	1000
összesen	500	2930	2711	500	6641

A fenti őrséglétszámokkal ugyan valóban kedvező alkalom nyílt volna arra, hogy Nádasdy főkapitány és Salm főhadparancsnok, valamint helyettese, Ebersdorf hadimarsall zökkenőmentesen lássák el a Dunántúl védelmét, miként a fentiekben megismerhettük, ez a tervezet ilyen formában csak igen kis mértékben valósult meg.21 A kimutatás készítői persze hallgattak arról, milyen jövedelmekből kellene a fenti katonaságot konkrétan fizetni. Ez teljességgel érthető, hiszen ennek megoldása áthidalhatatlan nehézségeket jelentett számukra. A létszámjegyzék után számba vették a magyarországi és horvát–szlavón területek váraiba szükségesnek vélt katonaság zsoldját (kb. 480 500 magyar forint), valamint az ország ekkori bevételeit (mintegy 252 400 magyar forint), ami után elszomorító eredményre jutottak. Az utóbbiak ugyanis pusztán fele részben lettek volna elégségesek a zsoldkiadásoknak, még akkor is ha minden dénárt erre fordítanak. Ennek következtében a helytartó és tanácsosai úgy vélték, Nádasdy főkapitánynak ténylegesen csak arra lehet ereje és befolyása, hogy Szigetváron és az annak hátországában fekvő várak védelmét szervezze, miközben Salmnak és Ebersdorfnak a Dunántúl északi felének, valamint a Pozsonytól keletre fekvő – témánk szempontjából most érdektelen – területeknek a biztonságáról kell gondoskodnia.

21 Erre vonakozóan vö. MOL E 136 MKA Div. inst. Köt. 1. fol. 9–13. és Thallóczy, 1877. 171–172., valamint Illésy, 1897. 115–118.

Ezt az elképzelést támasztja alá a helytartóság 1550-ben készült újabb tervezete is,22 amelyben már maguk az összeállítók is elkülönítették a Nádasdy főkapitány és az idegen főtisztek által a Dunántúlon igazgatott várakat, és amelyet – az előző kimutatással való részbeni egyezései ellenére – eddigi zavaros adatközlései miatt mindenképpen szükségesnek vélünk most újra közzétenni:

22 „Regestum Posonii reformatum. Numerus equitum et peditum citra Danubium in arcibus et fortaliciis collocandorum.” és „Numerus equitum et peditum per dominum generalem in arcibus et fortaliciis collocandorum.” ÖStA HHStA Hungarica AA Fasc. 56. Konv. A. fol. 104–107. és egy másik példánya: Uo. fol. 110–111. Félreértelmezve néhány adatát közölte: Takáts, 1908. 264.

105Tervezet a dunántúli végvárakba szükséges lovas és gyalogos katonaságról 1550-ben Nádasdy Tamás dunántúli főkapitány parancsnoksága alatt
végvár	lovas	gyalogos	összesen
Szigetváron és Nádasdy Tamás főkapitány mellett	865	400	1265
Kaposújvár	25	25	50
Lak	16	16	32
Babócsa	50	32	82
Pácod	12	12	24
Somogyvár	32	32	64
összesen	1000	517	1517

Tervezet a Balaton és Duna közötti végvárakban állomásoztatandó lovas és gyalogos katonaságról 1550-ben Niklas Graf zu Salm főhadparancsnok irányítása alatt
végvár	lovas	gyalogos	összesen
Salm főhadparancsnok mellett	1070	1000	2070
Palota	100	80	180
Veszprém	150	100	250
Sümeg	50	16	66
Tihany	24	16	40
Csesznek	5	10	15
Vázsony	6	10	16
Lövöld	25	23 23 Lövöldön a gyalogosokat ennek a tervezetnek az adatai szerint is a kolostor perjeljének kellett tartania.	25
Döbrönte	5	–	5
Gesztes	10	20	30
Vitány	3	12	15
Tata	40	80	120
Szentmárton	12	32	44
Győr	–	300	300
Komárom	–	500 + 500 naszádos	1000
összesen	1500	2676	4176

106Bár a Balaton-felvidéki várakba 1552-ig királyi őrség nem, pusztán a dikából felfogadott alkalmi csapatok kerültek, az 1548. évi és 1550. évi két tervezet adatainak ismeretében nem csodálkozhatunk azon, hogy Salm főkapitány kezdeti intézkedései után Ebersdorf, majd utódai, Ehrenreich von Königsberg és Sforza Pallavicini szinte már egyáltalán nem foglalkoztak a dél-dunántúli végekkel. A magyar rendek és az idegen főtisztek között tehát az 1550-es évek elejére megszületett a kompromisszum. Az idegenből érkező tekintélyes segélyek fejében a helytartó és a dunántúli főkapitány – ha nem is teljességgel és végleg – lemondtak a kifejezetten Bécset védelmező, a Duna és a Balaton között fekvő végvárak irányításáról. Ezek túlnyomó részét (miként megismertük) amúgy is az alsó-ausztriai rendek éves rendszeres segélyeiből fizették, és csak egy jelentéktelenebb részében, mondhatnánk a terület második védvonalában található és ezért ebben az időszakban még kevésbé fontos várakban szolgáltak hadiadóból tartott katonák, vármegyei vagy magánföldesúri csapatok. Mindezen engedmények fejében Nádasdy főkapitány meglehetősen szabad kezet kapott a Balatontól délre fekvő várak irányításában, amelyekben azonban ekkor már nem pusztán dikából tartott, azaz csak időlegesen szolgáló csapatok, hanem uralkodói jövedelmekből fizetett, állandó helyőrségek is szolgáltak.

Eger nevezetes ostromának esztendeje a Győr szomszédságában fekvő várak élete mellett azután Nádasdy főkapitány pályájában is fordulatot hozott. 1551-ben királyi biztosként járva Erdélyben megtapasztalhatta, micsoda felfordulással jár a két magyar királyság egyesítésére tett kísérlet.24 1552-ben aggodalmait tovább fokozta a Dunántúlon is újabb török sikereket (Veszprém elfoglalása) hozó hadjárat, valamint egyre komolyabb betegsége és mindenekelőtt katonaságának szinte teljességgel elmaradó fizetése. Noha a zsoldhiány az Erdélyért folytatott küzdelem és a török csapatokkal szembeni ellentámadásra való felkészülés közepette teljesen érthető volt és ugyanúgy érintette az idegen főtisztek zsoldosait is, mint Nádasdy katonáit, a dunántúli főkapitány végül – többszöri lebeszélési kísérlet ellenére25 – mégis az ismételt lemondás mellett döntött. Betegsége miatt katonasága élére július végétől Ferdinánd király ideiglenesen alsólendvai Bánffy István nevezte ki, aki 1552 őszéig látta el Nádasdy helyettesítését, 26 miközben ő – Késás Pál korábbi ideiglenes megbízatásához hasonlóan – ekkor is tovább viselte a főkapitányi címet (nomen supremi capitanei regni).27 Ez pedig ez esetben sem volt másnak a jele, minthogy az uralkodó a továbbiakban is mindenképpen számít Nádasdy tevékenységére. Az ekkor már valóban igen beteges főkapitány azonban december elején mégis úgy 107döntött, végleg távozik tisztéből és elsősorban hatalmas kiadásaira, valamint betegségére hivatkozva benyújtotta lemondását. Ezt I. Ferdinánd 1552. december 11-én ebersdorfi kastélyában december 31-i hatállyal fogadta el.28

24 Nádasdy erdélyi útjára és biztosi tevékenységére lásd Gooss, 1911. 116–117., valamint Nádasdynak a bécsi Haus-, Hof- und Staatsarchiv Ungarische Akten (Hungarica), Allgemeine Akten iratanyaga alapján Gévay Antal másodlevéltáros által összeállított itineráriumát: MOL I 28 Gévay-hagyaték Tétel 2. fol. 129–131. és fol. 273–276.

25 ÖStA HHStA Hungarica AA Fasc. 66. Konv. A. fol. 50–53. Miksa főherceg I. Ferdinándhoz. 1552. július 6., Bécs, Uo. fol. 103–104. I. Ferdinánd Nádasdy Tamáshoz. 1552. július 16., Passau és Uo. fol. 107–109. Nádasdy Tamás I. Ferdinándhoz. 1552. július 17., Sárvár. Az utóbbi levél fogalmazványa: MOL E 185 MKA Nádasdy cs. lt., Missiles, Nádasdy Tamás I. Ferdinándhoz. 1552. július 17., Sárvár.

26 „cum magnifico Stephano Bamffy tractatum atque conclusum est, ut dictum capitaneatum in persona et vice praefati Nadasdy, quoad ipse aegrotaverit ad beneplacitum Maiestatis Vestrae administrandum suscipiat.” ÖStA HHStA Hungarica AA Fasc. 66. Konv. A. fol. 4–6. Miksa főherceg I. Ferdinándhoz. 1552. július 21., Bécs és Uo. fol. 158–159. I. Ferdinánd Miksa főherceghez. 1552. július 26., Passau.

27 „paratus sum nomen suppremi capitanei regni gerere et me absente in mea infirmitate eos [ti. lovasait és gyalogosait] domino Banffy subdere.” Uo. fol. 107–109. és MOL E 185 MKA Nádasdy cs. lt., Missiles, Nádasdy Tamás I. Ferdinándhoz. 1552. július 17., Sárvár.

28 „Ob eam causam potissimam facultatum mearum, videlicet defectum, Vestrae Maiestati Sacratissimae quam saepissime supplicavi, ut officio suppremi capitaneatus regni relevaret liberaretque, quoniam sumptibus pluribus plurimum exhaustus ulterius ferre nequeam. Supplicacione mea exaudita Sacratissima Maiestas Vestra gratiosam mihi fecit relationem, ut expleto anno meo, cuius dies ultima Decembris finietur, ab eo officio liberabit.” MOL E 142 MKA Act. publ. Fasc. 9. No. 3. Nádasdy Tamás I. Ferdinándhoz. 1552. december 21., Léka.

Miután Nádasdy második dunántúli főkapitánysága alatt a dél-dunántúli határvédelem szervezésében és a magyar rendek hadügyi pozícióinak megőrzésében komoly eredményeket mondhatott magáénak, ismételt lemondását semmiképpen sem tarthatjuk kudarcnak, inkább talán ügyes visszavonulásnak vagy taktikai lépésnek. Lemondása ellenére Nádasdy továbbra is megtartotta befolyását a sokat emlegetett területen, hiszen 1553. február 21-én a megüresedett tisztségre Ferdinánd király éppen az ő ajánlására azt a Tahy Ferencet nevezte ki,29 aki addig szigetvári főkapitányként nem tett mást, minthogy a dunántúli főkapitány érdekeit képviselte, akaratát pedig – a királyi rendeleteknek ugyan nem ellentmondva – végrehajtotta. A Tahy számára ekkor kiállított királyi utasítás pedig egyértelműen arról tanúskodott,30 Nádasdynak az elmúlt esztendőkben hozott erőfeszítései meghozták az eredményt. A Balatontól délre–délnyugatra fekvő végvárzóna egyre olajozottabban működő védelmi egységgé vált, a dunántúli országos főkapitányi tisztség pedig éppen ennek köszönhetően a határvédelem egyik meghatározó eleme maradt.

29 MOL E 211 MKA Lymbus Series II. Tétel 24. fol. 51. (1553. február 21.) Vö. még: 1553: 4. tc. 4. §. CJH, 338–339.

30 MOL E 136 MKA Div. inst. No. 173. (Csomó 20.) fol. 317–319. Egykorú másolat. Egy ezen másolatról készült szintén egykorú másolat: Uo. IV. köt. fol. 86–88. Az utóbbi példány alapján tartalmát ismertette: Ember, 1946. 253–255.

Az újonnan kinevezett főkapitány instrukciója természetesen a Nádasdy által elfogadott kompromisszumról sem feledkezett meg, midőn kimondta, hogy a nemesi felkelő és vármegyei csapatok mellett rendelkezhet a dunántúli végvári katonasággal is, kivéve Győrt, Pápát és – hozzátehetjük – azokat a várakat, amelyek őrségét korábban Ferdinánd király Sforza Pallavicini parancsnoksága alá rendelte.31 A főhadimarsall 1552 novemberében kelt és már idézett utasítása szerint ugyan a Dunántúlon minden vár hadügyének irányításáért felelős volt (tehát a két királyi utasítás is ellentmondott egymásnak), a valóságban azonban – miként bemutattuk – tényleg csak a Győr szomszédságában fekvő és az alsó-ausztriai rendek által fizetett végváriaknak parancsolt. Azaz jelen esetben a Magyar Kancellária által fogalmazott utasítás nem a hivatalos előírásokat, hanem (aligha véletlenül) a tényleges gyakorlatot tartotta szem előtt. Ennek az lett az eredménye, hogy 108Tahy főkapitány Nádasdy feladatkörét vette át, míg Pallavicini főhadimarsall Ehrenreich von Königsberg feladatait örökölte meg.

31 „Debebit etiam idem Franciscus Thahy cum caeteris capitaneis ac gentibus Suae Maiestatis intra et extra fortalicia et arces, in partibus illis Cisdaubianis existentibus, necnon cum dominis ac nobilibus potioribus earum partium, simili modo mutuam habere intelligentiam, ut necessitate emergente penes literas nostras mandati generalis, eidem super levatione gentium comitatuum earum partium datas, gentes dominorum ac nobilium pro defensione eius terrae ad arma secum excitare, simul etiam caeteras gentes Suae Maiestatis stipendiarias ex munitionibus (ut puta Zygeth, Babolcza et similibus, demptis Jaurino et Papa, quae loca cum eorum praesidiis Maiestas Sua sub praefectura praefati Sfortiae antea constituit) non tamen longe ab illis ac sine periculo vel metu periculi earundem munitionum educere et contra hostes progredi possit.” MOL E 136 MKA Div. inst. No. 173. (Csomó 20.) fol. 319.

Tahy Ferenc csak egy esztendeig láthatta el tisztét és folytathatta tovább Nádasdy dél-dunántúli tevékenységét, hiszen 1554 áprilisában olyan eseményre került sor a Pozsonyban tartott diétán, amelyre a magyar rendek politikai–katonai vezetői már régóta vártak. Báthory István 1530. évi halála óta Ferdinánd király a nádori tisztséget nem töltötte be, aminek természetesen elsősorban az volt az oka, hogy a hadügy és a királyi csapatok irányítása területén az idegen csapatokat vezető főhadparancsnokok és a nádor között el akarta kerülni a súlyos konfliktusokat. Nádor nem lévén a helytartók jogkörét ugyanis maga az uralkodó szabályozhatta, amiből a hadügyi kérdések vezetését – miként láttuk – rendszeresen kihagyta. A helytartókkal ellentétben azonban az 1485. évi nádori cikkelyek, azaz Magyarország törvényei értelmében – amelyek betartására Ferdinánd trónra lépésekor koronázási esküt tett32 – az uralkodó távollétében a nádor volt a magyarországi csapatok főparancsnoka, azaz generalis et supremus capitaneus-a.33 Ezért jelentett merőben új helyzetet a magyarországi hadügy, de a Győr környéki védelmi övezet szempontjából is, hogy Újlaky Ferenc helytartó lemondását, valamint Révay Ferenc nádori helytartó (locumtenens palatinalis in iudicialibus) halálát követően a rendek többszöri szorgalmazására és az erdélyi hadihelyzet szorításában 1554-ben Ferdinánd király rákényszerült arra, hogy beleegyezzen a nádorválasztásba. A rendek pedig nem mást, mint a korábbi dunántúli főkapitányt, Nádasdy Tamást emelték a legmagasabb magyarországi főméltóságba, külön törvénycikkben mondván ki, hogy „a nádornak ugyanaz a hatalma és jogköre kell, hogy legyen, amilyen az ország régi szabadságai és szokásai értelmében a többi nádornak szokott lenni.”34

32 Benda, 1976. 11–12.

33 „Negyedszer: ha valamikor az ország megszorult helyzete sürgősen kívánná és szükséges volna, hogy az országlakosok annak szüksége és szorgos megvédése érdekében fölkeljenek, a nádornak kell az ő vállalt tiszténél fogva az ország és az országlakosok közönséges és főkapitányának [generalis et supremus capitaneus regni et regnicolarum – P. G.] lennie és azokat vezetni, mindazonáltal a királyi felség parancsához és határozatához képest.” CJH, 398–399.: 1485. évi nádori törvénycikkek, 4. pont.

34 „Qui quidem palatinus authoritatem potestatemque eam habere debebit, quam alii palatini juxta veteres regni libertates ac consuetudines habere soliti fuerunt.” CJH, 1899. 366–367.: 1554: 6. tc. 1. §. Vö. még röviden, de annál találóbban: Szekfű, 1935. 98–99.

Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem