A pápai expedíció tanulságai
A pápai expedíció tanulságai
A megtépázott császári sereg erejéből 1597 őszén további komolyabb eredményre már nem futotta. A csapatok Pápa alól az Öreg-Duna mellett fekvő Hédervárig vonultak, hogy ott a folyón végre komolyabb utánpótlást kapjanak és felfrissülhessenek.257 A seregben tomboló járványt, valószínűleg a morbus Hungaricus-t, azonban nem sikerült megfékezni, így az egyre több és több áldozatot szedett. A pápai hadjárat alatti rossz ellátás, rendezetlen tábori és egészségügyi körülmények, valamint a fegyelmezetlenségből adódó problémák most bosszulták meg igazán magukat. Noha Pálffy Miklós még ekkor is Buda ostromát szorgalmazta, a sereg rossz állapota és a közben Szaturdzsi Mehmed pasa megérkeztéről kapott 78hírek ennek lehetőségét végleg kizárták. Így szeptember 9-én – elsősorban Basta és Aldobrandini javaslatára – végül Győr ellen vonultak a csapatok, ott azonban még „csak sánczot sem tudának az vár alá vinni.”258 Komolyabb rohamra egyáltalán nem került sor. Az időközben beköszöntött hidegebb idő, az esőzés és a továbbra is nehézkes élelemellátás következtében pedig újabb ezrek és ezrek pusztultak el. A pápai segélyhad létszáma például ekkor már az eredeti 7.200 főnek felét sem érte el.259 Miután pedig időközben a török sereg felkerekedett Budáról, majd október 13-án visszafoglalta a tavaszi rajtaütés színhelyét, Tata várát, a keresztény sereg felhagyott Győr ostromával és már október 5-én Komárom alá vonult. Október 22-én azután innen továbbhaladva Esztergom, majd négy nap múlva Vác közelében vertek tábort. November elején azután az úgynevezett vác–verőcei „csatában” a császári és török hadsereg kisebb egységei ugyan még össze-összecsaptak egymással, nyílt ütközetet azonban egyik fél sem vállalt. A csatározásban a keresztény fél kisebb veszteségeket szenvedett, mindezt mégsem könyvelhették el sikernek.260
257 Egy szeptember 2-án a Duna mellett kelt jelentés azt állította, hogy azért maradnak még itt jónéhány napig, hogy „man vnd Rossß, welches sehr ermottet, wiederumb erfrischen.” ÖNB Cod. 8970. fol. 332.
258 KAZINCZY, 1863. 47.
259 „ez alatt az istennek keze másképpen is rajtok vala; mert annira elholtak, elbetegedtek mint az barom, úgyannira, hogy az pápa népében 2.000 alig maradott meg; ki elszökött, ki megbetegedett, s ki meg is holt.” Uo.
260 Győr ostromára és a vác–verőcei „csatára” a fent használt levéltári egységeken és forrásokon kívül lásd még: MÜLLER, 1901. 200–205., HORVAT, 1910. 119–136., BANFI, 1939. 224–228., KULCSÁR, 1982. 356., BENDA, 1983. 664–665., NAGY Lász., 1987. 197–202., KELENIK, 1989. és TÓTH S. L, 1989. 19–32.
1598 januárjában Zacharias Geizkofler főélésmester újabb memorandumot nyújtott be Prágában Rudolf császár számára, ezúttal az 1597. évi hadjáratban szerzett tapasztalatairól.261 Ebben szomorúan és egyúttal elégedetlenül állapította meg, hogy előző esztendei javaslatait egyáltalán nem fogadták meg. Miként a pápai hadjárat bemutatásakor magunk is megismerhettük, a birodalmi és örökös tartományi csapatok csak igen megkésve, július végére gyűltek össze, a sereg parancsnoki karát sem nevezték ki időben, akiket pedig élére állítottak, mindnyájan nem voltak képesek komoly együttműködésre és 79az egyes akciók megfelelő előkészítésére. Ugyanekkor teljesen megbénult a hírszerzés – hiszen ennek a költségeit is igyekeztek megspórolni –, mely ekként elősegítette a rossz haditerv kidolgozását. A pápai expedíció ugyanis egy az előző évek török–tatár pusztításainak köszönhetően meglehetősen kimerült hadszíntérre irányult, méghozzá oly módon, hogy az utánpótlás örök magyarországi törvényét szegték meg, midőn elvágták magukat a Dunán való ellátás lehetőségétől. Miután pedig a korban – miként erre 1597 elején Geizkofler is felhívta a figyelmet – nem volt „olyan hadszíntér, melyen a hadseregek fenntarthatták volna magukat raktárak nélkül”,262 és ilyeneket már csak a haditerv utolsó pillanatban történt elfogadása miatt sem építhettek ki, a sereg éhezése előbb vagy utóbb elkerülhetetlen volt.263 Annál is inkább, mert a Rábaköz és a Pápa környéki terület úthálózata szekerek ezreinek továbbítására sem volt alkalmas,264 ezeket és a vontatásukhoz szükséges igavonó állatokat azonban – ígéreteikkel ellentétben – a cseh, osztrák, magyar és birodalmi rendek, továbbá Nádasdy nem bocsátották megfelelő számban az utánpótlást szervezők rendelkezésére. Az éhező katonát pedig nem lehetett megfékezni. A rablás, fosztogatás és egymással való civakodás következtében a katonai fegyelem végleg felbomlott, ami a táborban teljes rendetlenséget és zűrzavart eredményezett. Ennek legsúlyosabb következménye a kirobbanó járvány volt, mely azután végleg megpecsételte a keresztény sereg további sorsát.
261 MÜLLER, 1901. 228–242.: No. IX. Vö. még VIII. Kelemen pápa hasonló véleményével: ÓVÁRY, 1894. 245–246.: No. 1201. reg. (1597. okt. 4.)
262 PERJÉS, 1963. 87–88.
263 Pedig Geizkofler még 1598 elején is úgy vélte, hogy Magyarországon van lehetőség elegendő élelem beszerzésére, csak időben kell az ellátást megszervezni. MÜLLER, 1901. 235.: No. IX.
264 A Basta-napló szerint a szekerek számára például egy széles utat kellett kiépíteni. Okmánytár No. 23.
Egyedül Nádasdy Ferenc számításai váltak be, aki felismervén, hogy a hadvezetés vonakodik egy komolyabb török elleni támadástól, képes volt rábírni Miksa főherceget és Károly őrgróf-főtábormestert a Pápa visszafoglalása céljából vezetendő, valóban jelentős erőket elpocsékló akcióra. Ez vitathatatlanul saját érdekeit szolgálta – noha 1597 augusztusában a császári zsoldosok a táborból elkóborolva éppen az ő birtokait dúlták fel elsőként –, 1598-tól kezdve ugyanis a Rábától nyugatra fekvő uradalmai lakóinak már nem kellett naponta rettegniük az újabb és újabb 80Pápáról indított török–tatár portyáktól. Mindez pedig a Fekete Bégnek – elsősorban gazdasági okokból – alapvető érdeke volt. 1597 augusztusában ugyanis még senki sem tudhatta, hogy az elkövetkező esztendő tavaszán Adolf von Schwarzenberg és Pálffy Miklós hadai a tatai rajtaütéshez hasonló akcióban visszafoglalják a szintén 1594-ben elvesztett Győr erősségét is.
A császári hadvezetés tehát 1597-ben sem tudott megbirkózni a hadsereg időben történő összetoborzásának és megfelelő ellátásának valóban komoly szervezési tapasztalatokat és előkészítést megkövetelő feladataival. A Geizkofler által 1598-ban ismét felsorakoztatott problémák azonban már túlmutattak a hosszú török háború egy-egy hadjárata sikeres megvalósításán. A nehézségek ugyanis valójában az egész hadkiegészítési és hadsereg-szervezési rendszer, valamint az ellátás és utánpótlás, illetve a logisztika nagyfokú elégtelenségét bizonyították. Akkora létszámú haderőt ugyanis, mellyel valóban lehetőség nyílott volna az oszmán fősereg döntő ütközetekben való legyőzésére, a birodalmi, örökös tartományi és magyar rendek hadkiegészítési rendszerére építve tavaszra valóban nem volt lehetséges összegyűjteni. Hiába érkeztek tehát ebben az időszakban a kor legfelkészültebb zsoldosai (vallonok, németek, olaszok stb.) a magyar hadszíntérre és hiába voltak felszerelve csaknem mindnyájan a kor legjobb tűzfegyvereivel, a hadjáratok sikere alapvetően mégsem ezektől az ugyan szintén fontos összetevőktől, hanem elsősorban az ellátás és az utánpótlás kérdésétől függött. Ennek megnyugtató megoldása pedig elképzelhetetlen volt oly módon, hogy a katonák felfogadásához és fizetéséhez hasonlóan ezt is a birodalom, az örökös tartományok és mindenekelőtt a magyar királyság rendjeinek és lakosságának kényszerű segítségére és ígéreteire építik. Mivel azonban ebben az időben a több tízezer fős hadsereg ellátásához az Udvari Haditanács még nem rendelkezett megfelelő apparátussal – nem beszélve külön, a logisztikai funkciókat biztosító alakulatokról –, más lehetősége nem volt, minthogy évről évre a rendek segélyét vegye igénybe mind a zsoldosok kiállításához, mind a seregek utánpótlásának biztosításához. A hadszervezet és hadseregellátás rendszerének ezen „ördögi köréből” tehát ebben az időben még nem volt kiút. Megoldást majd a harmincéves háború (1618–1648) tapasztalatainak és újításainak következtében lezajló hadügyi fejlődést követően az állandó hadseregek létrejötte és 81egy ezzel párhuzamosan kialakított új ellátási rendszer megszervezése jelentett. A tizenötéves háború idején mindezek következtében a császári hadsereg még nem lehetett képes döntő csapást mérni arra az oszmán főseregre, melynek hadkiegészítési és ellátási rendszere ekkor még vitathatatlanul felülmúlta vetélytársáét, a Habsburg katonai vezetés pedig nem érhetett el a későbbi események menetét alapvetően megváltoztató, igazán komoly eredményeket. Mindezek tudatában azonban még jobban kell értékelnünk azokat a katonai sikereket, melyeket a XVI–XVII. század fordulójának nagy magyarországi összecsapás-sorozatában a keresztény fél csapatai mondhattak magukénak. Ugyanakkor örülnünk kell annak, hogy az oszmán hadvezetés – elsősorban hasonló ellátási problémák miatt – 1594 és 1598 között nem tudott élni azzal a páratlan lehetőséggel, melyet Győr elfoglalása és birtoklása kínált számára egy Bécs elleni sikeres támadás véghezviteléhez.
