A vállalkozás első virágkora
A vállalkozás első virágkora
A 16. századból fennmaradt végrendeletek különféle ékszerekről, nagyobb pénzösszegekről és jelentősebb birtokokról rendelkező passzusai arról tanúskodnak, hogy a kor embere a háborús viszonyok közepette is élni tudott azokkal a lehetőségekkel, amelyekre Oláh Miklós helytartó hívta fel a figyelmet: „Magyarország eléggé nyilvánvalóan bővében van mindazon dolgoknak [jó föld, borok, gazdag legelők, erdők, bányák, marha, hal és gyógyvizek], melyekről úgy tartják, hogy egyrészt az emberi élethez, másrészt a vagyongyűjtéshez szükségesek.” Sőt az elmúlt évtizedek kutatásaiból úgy tűnik, az 1568. évi drinápolyi béke utáni nyugalmasabb negyedszázad szinte az egész ország számára gazdasági fellendülést hozott. A nagy nyereséggel járó marhatenyésztésbe és az élőállat-kereskedelembe ugyanis a társadalom igen széles rétegei kapcsolódtak be. Szakály Ferenc egyenesen a vállalkozás első magyarországi virágkorának tartja ezeket az évtizedeket.
A kereskedelem és az árutermelés résztvevőinek tevékenysége szó szoros értelmében „vállalkozás” volt. Egy-egy török vagy keresztény portya, illetve egy-egy útonálló-banda, vagy komolyabb állatkór akár egy esztendőnyi munkájukat is tönkretehette. Ráadásul – bankrendszer nem lévén – csak saját tőkéjüket forgathatták, jóllehet üzlettársaiktól azért kaphattak pénz-, de inkább áruhiteleket. Ez utóbbi különösen fontos volt, hiszen komoly forgótőke hiányában a korban az árukkal való hitelezés a kereskedelem legfőbb sajátosságai közé tartozott. Abban az esetben viszont, ha az üzlettárs utólag nem fizetett, elhunyt vagy esetleg egyszerűen „felszívódott”, a kalmár már bottal üthette pénze vagy áruja nyomát. A Garam menti bányavárosok idegen bérlői sem voltak azonban irigylésre méltó helyzetben, hiszen a török betörések az 1341570-es években már e területeken is mindennaposak voltak. Sőt Kékkő, Divény és Somoskő 1575. évi eleste után még annak veszélye is fennállt, hogy bányáik oszmán fennhatóság alá kerülnek. Mindezek ellenére – elsősorban a marhakereskedelem területén – évről évre több százan próbálkoztak meg azzal, hogy kicsiny tőkéjüket gyarapítsák. A nagyobb lehetőségek és az erőteljesebb fellépés érdekében gyakran szövetkeztek már ketten-hárman kereskedő-társulásokba, sőt hoztak létre olykor utóbb nagy hírnévre szert tett társaságokat. Az 1560-as évek elején például az egyik legismertebb kompánia a debreceni Szabó Máté vállalkozása volt, aki már mintegy 50 000 magyar forintot meghaladó készpénzzel és áruval rendelkezett. Csak összehasonlításként: ez az összeg az erdélyi fejedelemség egy esztendőnyi török adójának ötszöröse, a királyság éves bevételeinek pedig mintegy 8 százaléka volt.
A hódoltságban és a peremén fekvő említett mezővárosok parasztpolgár-lakói alkották ezen vállalkozó csoport derékhadát. Szegényebb rétegük csupán a tenyésztésben, módosabb csoportjuk viszont magában a kereskedésben is fontos szerepet vállalt. A szerencsével járó tőzsérek egyre nagyobb vagyonra tettek szert, aminek köszönhetően a mezővárosok önkormányzataiban meghatározó erőt képviseltek. A hódoltságban lakók szerepe e szempontból – s különösen a 17. században – igen jelentős volt, hiszen a délebbi területeken a korábbi intézmények (vármegyék) befolyásának gyengülése után ők vették át a magyar lakosság önigazgatásának szervezését. Ekként a magyar jogszokásokat és közösségi normákat éltették tovább, aminek köszönhetően az oszmánok kiűzése után ezek teljes újjáélesztése alig okozott nehézséget.
E mezővárosok gazdasági–társadalmi erejét jól mutatta az is, hogy legtehetősebb kereskedőpolgáraik a királyság vagy a fejedelemség nagyobb városaiba (Nagyszombat, Kassa, illetve Várad, Kolozsvár) költöztek ki, ahol szinte azonnal meghatározó pozíciókhoz jutottak. Ugyanakkor igazi karriert csakis azok futhattak be, akik kitelepültek (méghozzá a királyságba), és korábbi kapcsolatrendszerüket fenntartva onnan irányították tovább néha már bámulatosan terebélyes kereskedelmi hálózatukat. A kiköltözők közül Thököly Imre fejedelem ősének, 135Sebestyénnek és Trombitás Jánosnak a pályája ívelt korszakunkban a legmagasabbra.
Thököly 1568 táján feltételezhetően Mezőtúrról hagyta el a hódoltságot és telepedett le Nagyszombatban. Erre az időre „a török területet Magyarországon keresztül már gyakorta beutazta, minden utat és révet ismert, ahol a törököknek és tatároknak sokszor volt tábora, ismerős volt fajtájukkal, tulajdonságaikkal és hatalmukkal” – miként később maga állította. A török országrészen szerzett helyismeretét, a budai pasával való kapcsolatát és terebélyes üzleti hálózatát nagyszombati polgárként óriási vállalkozásokra használta ki. A szabad királyi város polgárai ugyanis vámmentességgel, valamint még Ausztriában is szabad mozgási lehetőséggel rendelkeztek. Thököly számára így Bécsen túlról Budáig, Debrecenig vagy Kolozsvárig szabad volt az út. S ő nem is mulasztotta el a páratlan lehetőséget.
Az 1570-es években sokszor személyesen járta meg a Bécs–Buda–Debrecen útvonalat és bonyolította ekkor már több tízezer forintos marhavásárlási akcióit, valamint iparcikk-fuvarjait. Az egyre vagyonosodó kalmár az utóbbiak között sok olyan árufajtát (kések, réz- és kovácsoltvas áruk) is szállított, amelyek a tiltott cikkekhez (fegyverek és hadianyagok) álltak közel. Mindezek és a budai pasával ápolt túlságosan is szoros kapcsolatai Bécsben egyre gyanúsabbá tették. Az ekkor már a leggazdagabb magyar kereskedőként emlegetett Thököly felismerte helyzete veszélyes voltát, s 1578 után többé már nem utazott a török országrészbe. Ezzel garantálta feltétlen hűségét uralkodójához, miközben kereskedő-hálózatának működtetését egykori hódoltsági kalmártársaira (mint faktoraira) bízta. Egyúttal döntő irányváltást hajtott végre üzletpolitikájában is, ami szintén hűségét támasztotta alá. Nevezetesen: páratlan erővel kapcsolódott be a nagy számú felső-magyarországi végvári katonaság ellátásába, mondhatnánk a közjó szolgálatába. Mindez a század végére bár lassan, de meghozta számára az olyannyira áhított eredményt. Noha 1578-ban Vöröskő várát még nem tudta megszerezni a Fugger családtól – az majd Pálffy Miklósé lett –, hamarosan mégis Késmárk ura volt. Innen már csak egy lépés hiányzott az igazi társadalmi elismertségig. Erre 1593-ban került sor, amikor Thököly bárói címet kapott, és ezzel a magyar nemesség legfelső rétegébe lépett.
136A nagymarosi Trombitás János sok tekintetben hasonló karriert futott be. Kiválóan használta ki, hogy Duna-parti lakóhelye a hódoltság legszélső peremén, a legfontosabb vízi kereskedelmi és hadiút mentén feküdt. Ennek megfelelően nem pusztán a kalmárkodás, hanem az ezzel szorosan összefüggő kémkedés mesterségét is tökéletesen kitanulta. Az utóbbit talán már túlságosan is jól, hiszen mindkét félnek teljesített szolgálatot, kapcsolata pedig igen szoros volt Szokollu Musztafa budai pasával. Ennek köszönhetően 1574–1575-ben már odáig merészkedett, hogy még Báthory István erdélyi fejedelem és Bekes Gáspár küzdelmébe, azaz a nagypolitikába is beavatkozott. A trónkövetelővel bensőséges kapcsolatba elsősorban az antitrinitarizmus támogatása révén került, amelynek egyik legnyugatibb központját hozta létre Nagymaroson. Mivel ez időben már több tízezer forintot forgatott különböző kereskedelmi ügyletekbe, 1577 végén ő is elhagyni kényszerült a hódoltságot – pedig addig ő szedte Maroson a jól jövedelmező török vámot. Új lakhelyéről, Nagyszombatból, majd 1584-től Komáromból – ahol az egykori török vámos (nem tévedés) a váruradalom udvarbírájának posztját nyerte el – azonban nemcsak több irányú kereskedelmi kapcsolatait, hanem titkos mesterségét is folytatta. Emiatt 1592-ben végül a vérpadon kellett befejeznie életét. Pályája ennek ellenére kiválóan példázta, hogy a kereskedés – és a vele összefüggő kémkedés – a 16. század második felében micsoda lehetőségeket kínált a felemelkedésre még a szerényebb sorból származók részére is.
Bár a közvélekedés hajlamos a királysági főurakat a gazdasági vállalkozásoktól idegenkedők közé sorolni, történetírásunkban már teljesen elfogadott, hogy a nemesség is igen komoly részt vállalt a korszak kereskedelméből. Wolfgang Puchhaim 1550. évi kijelentése végleg eloszlatja minden ez irányú kétségünket: „A magyar urak kereskedést űznek, kereskedőket is fogadnak maguk mellé legényeknek, s marhával, posztóval, ólommal, rézzel, s mindenféle más dologgal kereskednek.” A zólyomi kapitány megállapítása teljességgel megfelelt a valóságnak. A magyar főnemesség egyes tagjai (például ákosházi Sárkány Ambrus országbíró vagy a gyulai uradalom birtokosa, Brandenburgi György) már Mohács előtt is üzleteltek, s ez a tevékenység azután – az ország három részre szakadása ellenére is – egyre nagyobb méreteket öltött. 137A Nádasdyak, Perényiek, Zrínyiek, Thurzók, Dobók, Forgáchok, Drugethek, Erdődyek, Mágochyak és Choronok – hogy csak az ismertebb „kalmárkodó” famíliákat említsük – felismerték, hogy az új helyzetben mind a távolsági, mind az országon belüli kereskedelembe igencsak érdemes bekapcsolódniuk. Mivel az ország egyes területein ők töltötték be a legfontosabb katonai posztokat (az említett végvidéki és kerületi főkapitányi tiszteket), ennek köszönhetően a hódoltságból nyugatra irányuló marhakereskedelemből még könnyebben vállalhattak szerepet.
Noha tevékenységük a marhatenyésztés szokásain semmit sem változtatott – azaz ez továbbra is sok ezer hódoltsági parasztgazdaságban folyt –, élőállat-felvásárlási üzleteik révén a kereskedés hasznából ők is busásan részesedtek. Az egri hős Dobó István, a kassai generális Zay Ferenc, valamint Bornemisza Sebestyén egy társaságba szövetkezve próbáltak még nagyobb nyereségre szert tenni; miközben a Zrínyiek az Itália felé irányuló marhaexport már egy tekintélyes részének irányítását magukénak mondhatták. A nagybirtokosok és velük együtt szerényebb vagyonú nemestársaik ezért egyre nagyobb konkurenciát jelentettek a hódoltsági és királyi magyarországi mező- és királyi városok lakóinak. 1574-ben az utóbbiak emiatt már azt szorgalmazták, hogy „az uraknak és nemeseknek a bőrökkel, lovakkal, ökrökkel és más hasonló dolgokkal való kereskedés megengedve ne legyen” – persze eredménytelenül.
A nagybirtokos vállalkozóknak óriási üzletet kínált a belkereskedelem is. Egyrészt a belső vámok alóli mentességük révén szállítási lehetőségeik igen kedvezőek voltak, másrészt a birtokaikon termelt gabonát és bort jó pénzért adhatták el a végvári katonaságnak vagy saját udvartartásuk egyre gyarapodó személyzetének. Héderváry Ferenc már 1542-ben ekként vetette papírra óhaját, tudniillik: „hajót vásároljak, amely ezer mérő árpát és búzát tud szállítani”. A jövedelmező gabona- és borkereskedelem a főurakat arra ösztönözte, hogy részben még nagybirtokaik gazdálkodását is átalakítsák. Mivel korábban a parasztgazdaságok voltak túlsúlyban, ezek mellett, sőt ezek terhére is igyekeztek majorsági gazdálkodásukat (allodium) kiterjeszteni. Ez a törekvés elsősorban a dunántúli területeken (a Nádasdy uradalmakban) és a Felföld 138egyes részein (a Thurzók, a Drugethek, a Perényiek, a Serédyek, majd a század végén Rákóczy Zsigmond uradalmaiban) járt számottevő eredménnyel. A birtokosok ezzel párhuzamosan jelentősen növelték a terményjáradékok (elsősorban a gabona és a bor) nagyságát, sőt részben még a robotot, valamint a bér- és az időszaki munkát is. Ennek köszönhetően alakulhatott ki az a furcsa helyzet, hogy a falusiak saját beszolgáltatott borukat vásárolták vissza nap mint nap jó áron az uraság kocsmáján. A földesúri borkimérésből (educillatio) ezért származott az uradalmak legnagyobb készpénzbevétele. Végül igen nagy jövedelmeket hozott a nagybirtokosok számára az egyházi gabona- és bortized bérlése is, hiszen a háborús állapotok közepette nagyon kedvező feltételek mellett köthettek bérleti szerződéseket. Mindezek következtében a nagybirtokok – Horvátországot és Erdélyt kivéve, ahol számuk elenyésző volt – tulajdonosaik számára nemcsak politikai és katonai, hanem tekintélyes gazdasági hatalmat is jelentettek.
A magyar nagybirtokosok mellett mind a kül-, mind a belkereskedelem hasznából a magyarországi végvárakban szolgáló idegen főtisztek is tekintélyes hasznot húztak. Hans Rueber kassai generális például a Dunán szállított bort a Német Birodalomba, de komáromi kollégája, Andreas Kielman sem pusztán főkapitányi zsoldjából gyarapodott oly jelentősen. Az 1560-es évek elején királyi mustramesterként kiválóan megismerte a magyar gazdaságban rejlő lehetőségeket, fizetőmester társaitól ugyanakkor a pénzzel való ügyes bánásmódot is eltanulhatta. Ezt követően 1566 és 1584 között Duna-parti végvárából könnyen szemmel tarthatta a nyugatra irányuló kereskedelem egy meghatározó részét, még Thököly és Trombitás vállalkozásait is. Sőt abban maga is nagy erővel vett részt, hiszen 1574-ben például mintegy 12 500 forintos követelését az Udvari Kamara harmincadmentes marhakihajtással elégítette ki. Bécs alatti birtokai nem véletlenül gyarapodtak annyira ebben az időben.
Bár hiba lenne, ha a történeti köztudatban a törökkor gazdaságáról élő erősen negatív képet – a fenti folyamatok jelentőségét túlértékelve – most egyenesen ellenkezőjére festenénk. Pusztán azt szeretnénk hangsúlyozni, a kor 139embere – még a „pogány iga” és a háborúkkal járó tetemes pusztítások ellenére – sem élt világvége hangulatban. Sőt felismerve korának gazdasági lehetőségeit, azokat a lehető legnagyobb mértékben igyekezett kiaknázni – függetlenül attól, hogy tekintélyes királysági nagybirtokosként, idegen végvári főkapitányként, az erdélyi fejedelem alattvalójaként, szabad királyi polgárként vagy hódoltsági cívisként kereste boldogulását. De még a különböző hivatalok alkalmazottai és a velük szorosan összeforró korabeli értelmiség számára is volt lehetőség vagyonszerzésre. Az alig ismert Nagyváthy Ferenc – a magyar kancellária egykori jegyzője, majd a Magyar Kamara pénztárnoka, utóbb a Szepesi Kamara tanácsosa, végül a felső-magyarországi váruradalmak főudvarbírája – például 1593. évi testamentumában 30 000 forintot meghaladó készpénzről és meghatározhatatlan értékű kincsről (150 márka színezüst, 6 márka színarany, 13 aranyozott ezüstkupa stb.) rendelkezett. Jóllehet az utóbbiak jelentős része egykori ura, Oláh Miklós érsek vagyonából került – megkérdőjelezhető, hogy tisztességes úton – Nagyváthy birtokába, készpénze nagy részét kapcsolatainak köszönhette. Ezek jellegére és jelentőségére kiválóan világít rá, hogy végakaratában a bécsi Udvari Kamara szinte minden tanácsosát és Rudolf király két magyar titkárát is bőségesen „megjutalmazta”.
