Városhálózatunk fejlődésének jellegzetességei
Városhálózatunk fejlődésének jellegzetességei
Az ország három részre szakadása és a kereskedelem szerepének jelentőssé válása a magyarországi városhálózat fejlődésén is alapvető nyomot hagyott. A középkor végén Magyarországon – Erdéllyel együtt – 30 királyi város és 150 jelentősebb földesúri város vagy városi feladatkört ellátó mezőváros volt. Ezekben élt az ország össznépességének körülbelül 8 százaléka, ami a németországi 10–15 százalékos arányhoz képest már akkor is lemaradást jelentett. Ez a 16–17. században tovább növekedett. A középkori hét regionális központ (Buda és testvérvárosa Pest, Pozsony és alközpontja Sopron, Körmöcbánya, Kassa, Várad, Szeged és Pécs) közül három (Buda, Pécs és Szeged) török fennhatóság alá került, Várad pedig az erdélyi fejedelemség partiumi kulcsvára lett. Ennek következtében a városhálózat szerkezete jelentősen átalakult.
A földrajzi szempontból periférikusabb helyzetbe került Pozsonyra és Kassára ebben az időben a korábbinál jóval nagyobb feladatok hárultak. Ezeket az ország új fővárosa és Felső-Magyarország központja azonban jól ellátták. Mindkettőjük fejlődésének kedvezett, hogy politikai és pénzügyi központokká váltak, polgáraik pedig bekapcsolódtak a 130prosperáló távolsági kereskedelembe. Sőt Kassa és négy szomszédja (Eperjes, Lőcse, Bártfa és Kisszeben), az úgynevezett Pentapolis számára még a rendkívül népes kassai helyőrség és a végvárak katonaságának ellátása is komoly üzletet kínált. Mindezek kihasználása következtében Kassa a korábbinál is jelentősebb, országos szerepkörhöz jutott. Sopron és Lőcse viszont valamelyest vesztettek egykori jelentőségükből, bár előbbi a környékén termelt borok kereskedelméből, utóbbi pedig a hadseregellátásából azért nem csekély hasznot húzott. A számos kedvezőtlen folyamat ellenére a 16. században még e szabad királyi, valamint a Garam menti bányavárosok (Körmöc-, Beszterce-, Selmec-, Új-, Baka-, Libet- és Bélabánya) is tovább haladtak előre a városiasodás útján. Ez kiválóan megmutatkozott például új egészségügyi, köztisztasági és tűzrendészeti intézkedéseikben.
Miközben a török fennhatóság alá került szabad királyi városok sokat vesztettek jelentőségükből, a kialakult különleges politikai, katonai és gazdasági helyzetnek köszönhetően más városok szerepe felértékelődött. E szempontból különösen érdekes Nagyszombat szabad királyi városnak, valamint Győr kiváltságolt püspöki mezővárosnak az esete. Előbbi fejlődését jelentősen elősegítette, hogy Esztergom 1543. évi elestével az érsekek itt telepedtek le. Mivel a század második felében – miként említettük – ők töltötték be a helytartók tisztét, ezért a város Pozsony után a királysági belpolitikai élet második központja lett. Magyar polgársága pedig – rendkívül nyitott lévén – gyorsan és jól reagált a marhakereskedelem nyújtotta lehetőségekre; ezért nem véletlen, hogy a kor legjelentősebb magyar kalmárai majd mind rendelkeztek itt házzal és polgárjoggal. Sőt a Magyar Kamara 1603. évi állítása szerint a tizenöt éves háború alatt sokan itt húzták meg magukat és építettek felhalmozott vagyonukból takaros polgárházakat.
A határvédelmi rendszer egyik legfontosabb kulcsa, Győr még inkább a kor legjövedelmezőbb ágazatának köszönhette gyarapodását. A püspöki mezőváros Buda 1541. évi eleste után – Komárom mellett – Bécs és Alsó-Ausztria előretolt bástyája lett, és ezért az 1560-as évekre a győri főkapitányság központjaként modern erőddé, pontosabban úgynevezett erődvárossá (Festungstadt) építették ki. Ez azt jelentette, hogy hatalmas védművekkel erősítették meg, utcahálózatát szabályossá formálták, 131valamint több mint ezer fős magyar és német katonasággal látták el. A katonai célok tehát messze megelőzték a mezővárosi polgárság érdekeit, ami azzal járt együtt, hogy a főkapitány számos területen korlátozta a polgárok szabadságát és gazdasági tevékenységét.
Mindezek ellenére a török frontvonal közelsége igen komoly előnyöket is hozott a város számára. Egyrészt a szép számú katonaság ellátása komoly piacot teremtett a városi kereskedők és mesteremberek számára; másrészt a győri kalmárok kedvezően használták ki, hogy a legfontosabb nyugati marhahajtóút városuk mellett haladt el. A távolsági kereskedelembe tehát közvetítőként ők is aktívan bekapcsolódtak, ami hamarosan komoly gyarapodást hozott számukra. A győri polgárok elsősorban ennek köszönhetően őrizték meg, sőt bővítették a törökkorban – a főkapitányok erős befolyása ellenére is – kiváltságaikat. A Rába-parti erődváros így a 16. században nemcsak a határvédelem egyik alappillére, hanem a magyar gazdasági élet meghatározó eleme is volt.
A török hódoltságban fekvő mezővárosok egy része számára hasonlóan komoly felemelkedéssel járt az 1541 utáni időszak. Bár vitathatatlanul az oszmánok alattvalói voltak, a marha, juh és ló tenyésztésében, valamint az állatok nyugatra hajtásában alapvető szerepük volt. A nevezetes „három város” (Nagykőrös, Cegléd, Kecskemét) mellett ennek köszönhetően olyan mezővárosok (például Kálmáncsehi, Mezőtúr, Nagymaros, Ráckeve, Tolna, Simánd) jutottak gazdaságilag fontos szerephez, amelyek korábban nem bírtak komoly jelentőséggel, a törökkor elmúltával pedig szinte feledésbe merültek. Ezeknek a városoknak a lakói – kiket parasztpolgároknak nevezünk – településeik határában bérelt pusztákon foglalkoztak a marhatenyésztéssel. Mivel mind az állattartás, mind a hajtás pusztán néhány százas csordákban történt, ez több tízezer parasztgazdaságot tett érdekeltté az előállításban és a forgalmazásban, majd biztosított számukra eltérő mértékű anyagi gyarapodást. A három országrész határán fekvő Debrecen tőzsérei hasonlóan használták ki a város melletti óriási legelőket. Oláh Miklós már említett munkája szerint – némi túlzással – volt olyan debreceni gazda, aki a város körüli bérelt legelőkön 9000 ökröt tartott, miközben polgártársai lovakkal még Oroszországban is kereskedtek. A kalmárkodásból ugyanakkor több hódoltságon kívüli (Komárom, Pápa, Nyírbátor, Sárospatak), 132sőt részben még erdélyi mezőváros (például Nagyenyed) is erőre kapott, elsősorban attól függően, hogy fekvésének és polgárai ügyességének köszönhetően mennyire eredményesen tudott élni a kor nagy hasznot hajtó tevékenységébe való bekapcsolódással.
A magyar gazdaság sajátos 16. századi lehetőségei ugyanakkor a már amúgy is lemaradásban lévő városi céhes ipar fejlődésének kevésbé kedveztek. A kereskedésből származó hasznot még a városi polgárok sem ipari vállalkozásokba, hanem újabb üzletekbe fektették vagy szőlőbirtok szerzésére, valamint földvásárlásra fordították; hiszen az utóbbi elősegíthette felemelkedésüket a nemesség soraiba. A városi ipar ezért továbbra is megmaradt a céhes keretek között. Az egyes iparágak még a jelentősebb központokban is alig különültek el telephelyek szerint, pedig a városon belüli munkamegosztásnak ez volt az egyik meghatározó fokmérője. A nyugatról beözönlő olcsó iparcikkek ugyanakkor a kézművesipar fejlődésének is komoly akadályát képezték, sőt a sok nyersáru kivitele miatti bőrhiány következtében még tímáriparunk is hanyatlott. Azokban a nagyobb királyi és mezővárosokban (például Kassa, Győr, Korpona vagy Várad) viszont, ahol nagyobb számú helyőrség állomásozott, a katonaságot élelemmel, ruhával és fegyverrel ellátó céhek (mészárosok, szabók, szíjgyártók, kardcsiszárok, kovácsok, asztalosok) jelentősen erőre kaptak. Összességében azonban iparunk fejlődésének lemaradása tovább nőtt a nyugat-európai színvonaltól.
Igazán jelentős eredményeket egyedül a posztó- és szabóipar ért el, miután céheik száma nagyobbrészt az olcsó nyugati textíliák feldolgozásának köszönhetően igen megszaporodott. A posztóiparnak – felső és középső import szektora mellett – azonban volt egy harmadik, alsó ága is, mely a hazai készítményeket dolgozta fel. A szűrkeposztó-készítők (régies magyar műszóval a csapók) termékeiből a szűröket a szűrszabók állították elő. Törökkori mező- és szabad királyi városainkban ezért gyarapodott a Szabó, Csapó és Posztómetsző nevű polgárok, illetve a hasonló elnevezésű utcák száma. Ezen kívül csupán a középkorban is jelentős ötvösipar ért el kiemelkedő eredményeket, különösen a gazdag ásványkincsekkel bíró Erdélyben. Mesterei a vagyonosabb magyar és szász polgárok közül verbuválódtak, miközben a felvevőpiacot az értékesebb 133remekműveknél elsősorban a főnemesség jelentette, hétköznapibb termékeikre viszont a társadalom szinte minden rétege (a kisnemesség, a városi polgárság, de még a parasztság is) vevő volt. A háborúk és portyák időszakában ugyanis az emberek szívesebben fektették be inflálódó pénzüket könnyen elrejthető és menekíthető értékes vagyontárgyakba.
