Európa gazdasági vérkeringésében
Európa gazdasági vérkeringésében
A magyar gazdaság szempontjából legfontosabb osztrák, német és itáliai területek lakosságának száma – az általános európai 120trendnek megfelelően – a 16. században jelentősen növekedett. Különösen a német birodalmi városok és fejedelmi központok, valamint császárvárossá válása következtében Bécs lakóinak száma gyarapodott tekintélyesen. A hadügyi forradalom hatására az uralkodói és fejedelmi seregek létszáma is emelkedni kezdett, a kor állandó háborúiban pedig élelemellátásuk a katonai sikerek egyik alapfeltétele volt. Mindezek következtében az említett területek élelemmel – elsősorban hússal és gabonával – való ellátása egyre komolyabb nehézségeket okozott. A mezőgazdasági termékek és nyersanyagok ára ezért számottevően emelkedett, miközben az iparcikkek továbbra is olcsók maradtak. A kereslet emiatt az előbbiekre páratlanul megnőtt, így az agrárkonjunktúra Magyar- és Lengyelország gazdasága számára óriási lehetőségeket kínált.
A két közép-európai ország lakói nem mulasztották el a kedvező lehetőségek kihasználását. Lengyelország helyzete sokkal szerencsésebb volt, mivel a krími tatárok révén a török hódításnak csak az „oldalszele” érintette. Ráadásul a lengyelek a Balti-tengeren a szárazföldinél sokkal olcsóbb vízi úton nagy mennyiségű gabonával is kereskedhettek. A fent említett nehézségek ellenére Magyarország szintén képes volt kihasználni a mezőgazdasági termékek iránti keresletet. Ebből a szempontból is előnyös volt, hogy a nyugati országrész 1526 után a Habsburg Birodalommal perszonálunióba került. Bár a magyarországi kereskedőknek, főként a német polgárságnak (például a budai Pemfflinger családnak) az osztrák–német területekkel már a középkorban is komoly kapcsolatai voltak, ez a helyzet a közössé vált fővárosnak köszönhetően hamarosan még kedvezőbbé vált. Bécs egyik negyede (a Stubentor és a Rotenturmstraße közötti terület) ugyanis már a középkortól fogva a német és itáliai kereskedőházak lerakatainak központja volt, ahol a magyar kereskedők is kapcsolatokat építhettek és üzleteket köthettek. Az 1563. évi bécsi szálláshely-nyilvántartás szerint ezzel néhányan éltek is, hiszen egy-egy magyar kereskedő a legnevesebb nürnbergi (például a Rottenburgerek vagy a Bechlerek), augsburgi, regensburgi és itáliai kalmárok (például a Joanellik) házainak szomszédságában már állandó szállással rendelkezett.
A nyugati piacoknak elsősorban élőállatra, gabonára és különféle mezőgazdasági nyersanyagokra volt szinte hatalmas igényük. Ennek köszönhetően – 121miként Pach Zsigmond Pál és Gecsényi Lajos kutatásaiból már jól ismert – a 16. század második felére Lengyel- és Magyarország „felosztotta” egymás között a cseh, német, osztrák és olasz területek ellátását. Az előbbi három legfontosabb tömegárujával (marha, gabona, prém) valamint egyéb exportcikkeivel (fa, hamuzsír, kender stb.) a Prágától északra fekvő cseh–német területeket látta el. Magyarország ugyanakkor az ettől délre húzódó német területekre, valamint az osztrák örökös tartományokba és Itáliába szállított. A legfőbb kiviteli cikkek nálunk is a különféle élőállatok (a marha és a juh, illetve részben a ló), valamint egyéb nyersanyagok (bőr, faggyú, méz stb.) voltak.
A 16. század második felében az osztrák–német területekre Magyarországról évente mintegy 100 000, Itáliába pedig körülbelül 40 000 marhát hajtottak ki, miközben juhból is több tízezret adtak el a nyugati piacokon. Oláh Miklós későbbi esztergomi érsek Hungaria című (1536) munkájában joggal lelkendezett az alábbi szavakkal erről a kedvező helyzetről: „Nálunk annyi a marhacsorda, hogy nemcsak Magyarország érzi ennek előnyét, de a vele szomszédos tartományok is részesülnek belőle. A marhák egyrészt Itáliának Velence környékére eső teljes területét, másrészt Ausztriát, Morvaországot, Bajorországot, a Sváb Hercegséget és Németország népeit egész széltében a Rajnáig ellátják élelemmel. Többször hallottam a vámszedőktől, kiket a köznép harmincadosoknak nevez, hogy egy-egy marhavásár alkalmával, amelyet Ausztriában Bécs városának környékén szoktak évente kétszer vagy többször tartani, harmincezer vagy még több marha adóját vagy harmincadját hajtották be a király számára.” Mindennek köszönhetően Magyarország volt a korabeli világ egyik legnagyobb hús- és bőrexportőre.
A marhaexport jelentőségét kiválóan mutatja az is, ha egy-egy szultáni hadjárat, vagy a század végén évekig elhúzódó hadakozás, esetleg más okok következtében a marhahajtás akadozott, mind Bécsben, mind a német területeken súlyos ellátási zavarok keletkeztek. Az 1540-es évek végén például egy ilyen alkalommal Ferdinánd király parancslevele nyomatékosan felhívta a figyelmet arra, hogy emiatt „nem csupán a kamarai jövedelmekben keletkezhet nem csekély hátrány és kár, hanem országunk és lakosaink számára szarvasmarhában is hiány 122áll elő.” A Mohács utáni évszázadban tehát a Habsburg Birodalom nemcsak katonai, hanem gazdasági szempontból is jelentősen rá volt utalva Magyarországra.
A legfontosabb kereskedelmi utak – pusztán kisebb eltolódásokkal – a középkori rendszert követték. Északnyugati irányban a sziléziai városokba és a cseh–morva területekre Auspitzon, Bécs és a délnémet városok felé pedig a Duna mentén Pozsonyon vagy Magyaróváron át vezetett az út. Míg azonban a középkorban az utóbbiak közül még egyértelműen az északabbra fekvő volt a jelentősebb, az 1540-es évektől – a törökök berendezkedése következtében – a Tata–Győr–Óvár–Bécs útvonal vált egyre meghatározóbbá. Mindezt jól mutatja, hogy 1531-ben – még a pozsonyi határvám filiáléjaként – létrehozták az óvári harmincadot, majd valamikor 1550 táján önálló vámhellyé szervezték. Az intézkedés helyességét kiválóan igazolta, hogy az 1570-es években az óvári harmincad már mintegy négyszer annyi jövedelmet hozott a kincstárnak, mint a pozsonyi.
A nyugatra irányuló élőállat-kereskedelem szempontjából meghatározó volt a Velence és Itália felé vezető kanizsai–légrádi útvonal is. Ez a Muraközben fekvő nedelici harmincadhely után három irányban futott tovább. A legészakibb Pettaun (Ptuj) és Laibachon (Ljubljana) keresztül ért Velencébe; a középső Zágrábon keresztül vezetett Fiumébe (Rijeka), illetve Triesztbe; végül a legdélibb szintén a horvát fővároson, majd Modruson át vitt ki a tengerparti Zenggig. A királyság északi területeiről ugyanakkor kereskedőink Kassán át fuvarozták áruikat Krakkó, majd Varsó irányába. Az Oszmán Birodalom felé vezető eszék–belgrádi és szeged–temesvári utak közül az előbbi jelentősége a levantei árukkal való kereskedés miatt valamelyest növekedett. Ezeken az elkövetkező két évszázadban dalmát (főként raguzai), rác, zsidó, majd a 17. századtól többségében „görögnek” nevezett (valójában szerb, örmény, görög, dalmát, bolgár, albán, vagyis nem muszlim) kalmárok szállították áruikat. A nemzetközi kereskedelemből nem hiányoztak az erdélyi és partiumi kalmárok sem, hiszen a Porta alkalmi tilalmai ellenére Kolozsvárról Nagyszebenen és Brassón át áruik eljutottak Havasalföldre, illetve Besztercén keresztül Moldvába, Nagyváradon és Debrecenen át pedig Lengyelországba, valamint az osztrák–német területekre is.
123A távolsági kereskedelemben a marha mellett a bornak volt még kiemelt szerepe. Ennek termelésében alapvető változás következett be a középkori viszonyokhoz képest. 1526 előtt Magyarország legjobb borát a Száva és a Duna között fekvő Szerémségben készítették. Csakhogy Szülejmán szultán hadai éppen ezt a területet foglalták el elsőként (1521 és 1526 között) az ország testéből, így a szőlőművelés hamar hanyatlásnak indult. A szerémségi borvidék szerepét ezt követően előbb a somogy–baranyai–tolnai régió, majd a 16. század második felétől egyre inkább Tokaj–Hegyalja vette át. A szőlőtermesztés mindkét területen virágzott, hiszen boraik jó minőségűek és – ez legalább annyira fontos volt – igen jól szállíthatóak voltak. Az utóbbi borvidéken a belföldi piacok mellett külföldre is termeltek, hiszen a szomszédos Lengyelországban a magyar borok iránt óriási volt a kereslet, kivált a nyugatra irányuló gabonakivitelből gazdagodó földesurak részéről. A század végén ennek köszönhetően évente már számottevő mennyiségű bor „döcögött ki” a Krakkó felé haladó kereskedők szekerein, sőt egy évszázad múlva a tokaji borfajták már Európa-szerte komoly hírnévnek örvendtek.
Lengyelországgal ellentétben komolyabb magyarországi gabonakivitel viszont – a dunai szállítást kivéve – nem volt lehetséges. Ezzel szemben a 16. században még mindig igen tekintélyes volt a Garam vidéki bányákból kitermelt nyersréz külkereskedelme, melyet az 1520-as évek közepéig az 1495-ben alapított Thurzó–Fugger cég irányított. A Besztercebánya környékén bányászott ezüstben gazdag réz délen eljutott Velencéig, északon Gdańskig, nyugaton pedig az utóbbi városból tengeri úton egészen a németalföldi Antwerpenig is. Bár – miként csaknem mindenütt Európában – az egyre mélyebb és ezért elvizesedő, nehezen szellőztethető aknák kitermelése fokozatosan költségesebb lett, réztermelésünk még mindig a legfontosabb gazdasági ágazatok közé tartozott. Egyrészt a réz iránt a hadiiparnak és a pénzverésnek nagy kereslete volt, másrészt ezüsttartalma miatt Magyarország Európa ezüsttermeléséből továbbra is jelentős – bár csökkenő – arányban részesedett. Végül ha a réz- és nemesfémbányászat nem lett volna valóban jövedelmező, akkor aligha bérelték volna bányáinkat olyan jelentős vállalkozók, mint a század második feléből jól ismert lőcsei származású 124bécsi polgár, Lazarus Henckel vagy az augsburgi Manlichok, Welserek, Weißok és a nürnbergi Rehlingerek.
A külföldről behozott áruk összetétele a középkorhoz képest a 16. században – a posztót kivéve – alig változott. Továbbra is óriási mennyiségben textilfélék sokasága (posztó, vászon, selyem stb.), valamint egyéb különféle ipar- és luxuscikkek (kések, sarlók, óntálak, szerszámok, nürnbergi aprófémáruk, süvegek, velencei üvegtárgyak, órák, illetve narancs, füge és citrom), továbbá fűszerek (sáfrány, bors, gyömbér) érkeztek az országba. Posztóbehozatalunk zöme viszont a luxuskivitelű nyugat-európai és itáliai posztókról egyre inkább áttevődött a közepes minőségű fajtákra (például cseh–morva posztók vagy az angliai eredetű karasia/kersey). Mindezek az áruk eljutottak a főúri udvarokba, a szabad királyi városok polgári otthonaiba, a végvári katonaság és a parasztság szegényesebb lakásaiba egyaránt.
Összességében alapvető különbséget jelentett azonban, hogy a 15. század közepéhez képest az 1540-es években külkereskedelmünk – a jelentősen megnövekedett élőállat-kivitelnek köszönhetően – évente már nem komoly passzívummal, hanem igen tekintélyes aktívummal zárt. Mindezek a kedvező folyamatok éppen akkor erősödtek meg, amikor az oszmánok megkezdték magyarországi berendezkedésüket. A gazdasági kapcsolatok megélénkülését tehát még a kedvezőtlenné vált politikai–katonai viszonyok sem tudták megakadályozni. Ennek a páratlanul fellendülő külkereskedelemnek köszönhetően Magyarország a 16. században még megosztottsága ellenére is része, méghozzá igen meghatározó része maradt Európa gazdasági vérkeringésének.
