A három részre szakadt ország egységes gazdasága
A három részre szakadt ország egységes gazdasága
Ennek a kedvező helyzetnek a kialakulásában – bár furcsának tűnhet – a háborús viszonyok is szerepet játszottak. A bizonytalan, sőt nem ritkán veszélyes helyzet miatt a német (főként nürnbergi és augsburgi, valamint müncheni, passaui, regensburgi, ulmi, straßburgi) és itáliai kalmárok – középkori szokásaikkal ellentétben – már nem szívesen merészkedtek a törökellenes hadszíntérre. Ennek köszönhetően igen megnőtt magyar üzletfeleik szerepe, akik általában 125mint ágenseik vagy faktoraik tevékenykedtek. A külföldi kereskedők tehát rá voltak szorulva a magyarok segítségére, miközben e kapcsolatok az utóbbiak számára is komoly előnyt jelentettek, hiszen tekintélyesebb tőkével bíró üzlettársaik áruhitelekkel támogatták vállalkozásaikat. A magyar kalmárok néhány évtized alatt tökéletesen elsajátították a nyugati kereskedők legfontosabb szokásait. Ez nagy mértékben járult hozzá ahhoz, hogy a kereskedelembe való bekapcsolódásuk meghatározó eredményeket hozott, teljesítményük pedig – a háborús viszonyok dacára – még európai mértékben is figyelemre méltó volt.
A magyar és idegen kalmárok által közösen irányított távolsági kereskedelem, valamint a bányászat tehát az ország gazdaságának legjövedelmezőbb ágazatai, divatos szóval élve húzóágazatai voltak. Mindez remekül tükröződik az ország 1570-es évekből ismert „állami” bevételeinek megoszlásában, amiről az alábbi táblázat adatai tájékoztatnak. Eszerint a harmincad- és bányajövedelmek az ország összjövedelmének több mint 60 százalékát adták. S nem feledkezhetünk meg arról, hogy ezek – ellentétben a nehezen befolyó hadiadóval, sőt részben még a váruradalmak bevételeivel is – a legbiztosabb és legkönnyebben igazgatható jövedelemtípusok voltak. Ráadásul a dikát a török előrenyomulás 126következtében egyre kisebb területekről szedhették be, így az ebből származó összegek a század második felére tetemesen csökkentek.
A királyi Magyarország éves jövedelmeinek megoszlása
az 1570-es évek közepén | ||
a jövedelem típusa
|
a bevétel
nagysága |
a tételnek és az ország összjövedelmének százalékos aránya
|
harmincadok
|
294 362 r. f.
|
38,5 %
|
uradalmak bevételei
|
180 905 r. f.
|
23,6 %
|
bányajövedelmek
|
170 100 r. f.
|
22,2 %
|
hadiadó (dica)
|
74 855 r. f.
|
9,8 %
|
szabad királyi városok adói
|
22 297 r. f.
|
2,9 %
|
egyéb
|
22 804 r. f.
|
3,0 %
|
a királyi Magyarország bevételei mindösszesen
|
765 322 r. f.
|
100 %
|
A táblázatban alkalmazott rövidítés: r. f. = rajnai (rénes) forint
| ||
A három részre szakadt Magyarország egyes területeinek lakói – függetlenül attól, hogy ellenséges viszonyba kerültek – hamar felismerték, hogy a kereskedelmi kapcsolatok fenntartása mindannyiuk számára komoly előnyökkel jár együtt. A törökök által megszállt területeken tenyésztett marhára és juhra, valamint a főként a peremvidéken termelt borra a Habsburg Birodalomban komoly szükség volt, s oda csakis a királyi Magyarországon keresztül juthatott el. Idővel pedig a királysági területeken, sőt attól nyugatra is, már az Oszmán Birodalomból érkező úgynevezett „török áruk” (textilféleségek, gyapjú- és pamutszövetek, finom vásznak, szőnyegek, vánkosok, bőrkészítmények) iránt is megnőtt a kereslet. Az európai ipar- és luxuscikkekre ugyanakkor úgy a királyság lakói, mint a törökök, sőt az erdélyi fejedelmek alattvalói is igényt tartottak; ezek pedig szintén csak a királyi Magyarországon át áramolhattak a hódoltságba és a fejedelemségbe. Azaz a kereskedelmi kapcsolatok biztosítása a szembenálló felek számára alapvető érdek, sőt kényszer volt, hiszen megszakításuk mindannyiuk számára súlyos anyagi veszteségeket okozhatott. Mindezeknek köszönhetően – noha egyszerre kényszerből és közös érdekből – a politikailag három részre szakadt ország gazdasága egységes maradt. Magyarország koraújkori fejlődése szempontjából ez döntő eredmény volt.
A gazdasági egységben érdekelt felek igyekeztek minél jelentősebb hasznot húzni az egyre élénkebbé váló kapcsolatokból. A politikai különválás következtében létrejött harmincadok mellett ezért sokasodott a különféle vámok, illetékek, híd- és fűpénzek száma. Egy Bécs felé igyekvő erdélyi kereskedőnek például háromszor kellett határvámot fizetnie, először Székelyhídon, azután Nagykárolynál vagy Kállónál, végül a váci török vámon, miközben tucatnyi illetékkel is terhelték marhahajtása során. Noha emiatt az áruk kétségtelenül drágultak, a sokkal magasabb nyugati árak miatt még így is igen megérte a kereskedés. Persze a kalmárok egy része igyekezett a vámok és illetékek minél nagyobb része alól mentesíteni magát, akár törvényes, akár illegális úton. Az előbbire uralkodói mentesség révén – általában kölcsönök visszafizetése fejében – volt lehetőség. Mivel a kamarák gyakran küszködtek pénzhiánnyal, 127a mentességek száma egyre szaporodott. A Magyar Kamara emiatt panaszkodott 1563-ban arra, hogy a kereskedő nemesek legfőbb célja, hogy határvám-mentességet szerezzenek. (Belső vámokat kiváltságai értelmében a nemesség nem fizetett.)
Természetesen voltak olyanok, akik mentesség hiányában igyekeztek kikerülni a különféle vámhelyeket, vagyis csempészetre adták fejüket. E téren a kereskedésbe szintén bekapcsolódó végvári katonák jártak az élen, hiszen a frontvonal vidékének viszonyait, a rejtett utakat és átkelőket ők ismerték legalaposabban. Ez jelentősen sértette mind a török, mind a királysági és erdélyi hatóságok érdekeit, a csempészek elleni vizsgálatok ezért ebben a korban sem számítottak ritkaságnak. 1574-ben Szokollu Musztafa budai pasa (1566–1578) például amiatt tett panaszt a császárvárosban, hogy „valami baromhajtók szökték volt el Marosnál [értsd: Nagymarosnál] az hatalmas császár [a szultán] harmincadját”. A marha mellett nagy csempészet folyt a fegyvernek vagy hadianyagnak számító tiltott árukkal (puskák, páncélok, vértek, lándzsák, kardok, sarlók, illetve lőpor, salétrom, réz, ólom, ón) is, mert ez mindig igen nyereséges üzletet kínált. Az 1570-es években például egy alkalommal arra derült fény, hogy a császárvárosból a hódoltságba igyekvő keresztény kereskedők szekereik bakja alatt zsákokba rejtve csempésztek páncélokat az „örök ellenségnek”. A korabeli ember „leleményességének” azonban nem volt határa. Földes Mihály tőzsér 1551-ben olyan hamis harmincadcédulák miatt bukott le, melyeket zsidók árultak, darabonként öt forint értékben.
A drinápolyi béke utáni időszakban virágzásnak induló kereskedelmi kapcsolatrendszer hibáit a szembenálló felek olykor közösen igyekeztek kiküszöbölni. Erre kiváló példa 1589-ből a kakati (párkányi) éves és heti vásárok kijelölésének esete. Az esztendő tavaszán Szokolovics Memi esztergomi szandzsákbég legfőbb ellenfeléhez, a komáromi végvár főkapitányához, Pálffy Miklóshoz az alábbi kéréssel fordult: „Mi azt gondoltuk, hogy a földnek épületére jobb lészen, hogy itt Kakaton mindön héten vásár legyen és ismét fősokadalmak is legyenek, kire mindenfelől bízvást jöhessenek és mehessenek és az miből pénzt terömthetnek, mindenüket áruljanak és vegyenek. Tinagyságtok gondolja el, az sokadalmak mily alkalmatos napokon legyenek esztendő által, 128és a heti vásárok is mely napokon legyenek. Ezt Tinagyságtok elgondolván és minekünk megírván, ím mi azt elfogadjuk a mi hitünkre, tisztességünkre, emberségünkre, hogy az sokadalmakra és az vásárokra ide Kakatra mind hódolt és hódolatlanok bízvást jöhetnek és mehetnek, senkitől semmi bántások nem lészen, sem útjukban, sem az vásárhelyen, akár Lévából, Újvárból, Komáromból, Nagyszombatból, Pozsonyból, Bécsből, Prágából, akárhonnét jöjjenek, semmit ne féljenek, hanem bízvást jöhetnek és mehetnek minden marhájukkal, és áruljanak, vegyenek, az mint sokadalmakban szoktak.” A kakati vásárokat ezután a közösen kijelölt napokon tartották, s nem kétséges, mindkét fél számára komoly pénzösszegek „terömhettek” belőle.
Hasonlóan jól működő kapcsolatrendszer jött létre az ellenséggé vált Erdély és a Tiszántúl nagyobb városainak (Kolozsvár, Szeben, Várad, Debrecen) kereskedői, valamint a birodalmi (főként nürnbergi) kalmárok között. Bár az erdélyiek és a hódoltságiak mozgását – elsősorban kémtevékenységtől és fegyvercsempészettől tartva – Bécsben és Ausztriában időről időre korlátozták, a nehezedő feltételek ellenére is fennmaradtak a kapcsolatok. A török területekről érkezők teljes kitiltása azonban éppen a császárváros azon közvetítő szerepének megőrzése miatt nem volt lehetséges, amelyet az a dél-német területek, Itália és a Magyarország közötti kereskedelemben betöltött. Ennek köszönhetően Andreas Kandler nürnbergi polgár az 1580–1590-es évek fordulóján például mintegy harminc tiszántúli és erdélyi kereskedővel állt kapcsolatban. A magyar kalmárok általában élőállatot hajtottak fel Magyaróvárig, Győrig vagy a Vág menti kisebb mezővárosokig, ahol azokat üzletfelük megbízottai vették át. Visszaútjukon a megismert gyakorlatnak megfelelően különféle posztófajtákkal és iparcikkekkel tértek haza. Ezek egy részét – például a kedvelt osztrák és német késeket – azután szász (szebeni és brassói) kereskedőtársaik szállították tovább Havasalföldre. Az európai tranzitáruk mellett az erdélyi kalmárok még a fejedelemségben jelentős mennyiségben kitermelt sóval is kereskedtek az Oszmán Birodalomban.
A 16. század második felében virágzó kereskedelem számára az első valóban komoly csapást a század végének hosszú háborúja okozta. A határ menti cserekereskedelem és csempészet persze tovább folyt. 129A Dunántúl egyik legnagyobb birtokosa, Batthyány Ferenc például még a legválságosabb időszakban is üzletelt a pápai beglerbéggel, aki 1596-ban az Egert ostromló török táborból próbált számára különféle pokrócokat és egy értékes mosdótálat szerezni a magyar főúr által szállított páncélok fejében. Az esztendőkig elhúzódó és évente több tízezer fős seregek felvonulásával együtt járó háború alatt azonban a távolsági kereskedelem egyre kevésbé működhetett. A zavaros körülmények között, aki tehette, egy időre visszavonult, és korábban megtakarított tőkéjéből valamelyik nyugalmasabb királysági városban igyekezett átvészelni a nehéz esztendőket. A Magyar Kamara 1603-ban már kénytelen volt megállapítani, hogy azok a magyar kereskedők, akik azelőtt igen sok marhát tartottak, most elhagyták lakóhelyeiket és a háborúk által kevésbé sújtott Nagyszombat és Pozsony városában vagy Bécsben telepedtek le.
