A magyar királyságból a vazallus fejedelemségig
A magyar királyságból a vazallus fejedelemségig
György barát kormányzása sok tekintetben hasonlított Grittiéhez. Míg azonban a velencei kalandor saját szakállára mesterkedett, Fráter Györgyöt ennél nemesebb célok is vezérelték. Hatalma 1534 és 1541 között ugyan még nem közelítette meg elődéét, bár – mint kincstartó, budai udvarbíró és a leghatalmasabb birtokosnak 91számító váradi püspök – már a teljes pénzügyigazgatást ellenőrzése alatt tartotta. Buda elvesztése után az ország megmaradt keleti felében hatásköre még tovább bővült, hiszen ettől kezdve egyúttal kormányzó és országos főbíró is volt. A Szapolyaiak királyságát a Gritti halála utáni bő másfél évtizedben egyre inkább ő kormányozta.
A királyság pénzügyeinek rendbehozatala és az uralkodói hatalom megerősítése érdekében hozott kemény intézkedései komoly ellenszenvet ébresztettek. Hieronim Rorario pápai nuncius ezzel kapcsolatban nem véletlenül jelentette Rómába 1539 végén az alábbiakat: „Ez az ország a töröktől való veszedelem mellett más zavar előtt is áll. Ennek fő oka: György barát; a kincstartó elleni végtelen gyűlölete nemcsak a főuraknak, akik oly magasra emelkedni látták, de az összes alattvalóknak is, azokért a rendkívüli adófacsarásaiért, amilyenek ebben az országban sohasem voltak.” Noha kor- és vetélytársainak egy része komoly irigységgel nézte felemelkedését és növekvő hatalmát, alattvalói pedig sokat szenvedtek „adófacsarásaitól”, mégis vitathatatlan: a rendkívül nehéz körülmények ellenére a Barát jelentősen javított János király országának pénzügyi helyzetén.
A gazdasági hatalom azután lehetőséget kínált arra, hogy saját akaratának megfelelően alakítsa Szapolyai országának további sorsát. Ügyes politikusként felismerte, hogy a szultáni hadak távollétében megteheti a kezdő lépéseket a Habsburgokkal való kiegyezés és Magyarország uralmuk alatt történő egyesítése felé. Gritti kormányzását jól ismerve viszont tudatában volt annak, minden meggondolatlan lépéssel az oszmánoknak szolgáltatja ki országát. Ezzel magyarázható, hogy a következő másfél évtizedben gyakran már követhetetlen diplomáciai fortély-sorozattal igyekezett megvalósítani országegyesítő törekvéseit. Ennek első fontos állomása az 1538. február 24-én megkötött titkos békeszerződés volt. Az 1531-ben megkezdődött, de rendkívül akadozó fegyverszüneti tárgyalások óta ez volt a két király között az első komoly megállapodás. A váradi békében a két uralkodó követei megegyeztek: Szapolyai és Ferdinánd megtartják a kezükön lévő területeket, valamint kölcsönösen segítik egymást a török ellen. János király halála után viszont – még ha fiúgyermeke születne is – országrésze a 92Habsburg-házra száll. Szapolyai örökösének ezért a Felső-Magyarországon kialakítandó szepesi hercegség járt volna cserébe.
A békeszerződésből azonban semmi sem valósult meg. S elsősorban nem azért, mert 1539 márciusának elején Szapolyai elvette Zsigmond lengyel király leányát, Izabellát, akitől halála előtt még fia született. Elhunyta (1540. július 17. vagy 21.) után maga György barát állt el a megállapodás megvalósításától. Az időt még nem látta elérkezettnek az ország egyesítésére. Visszalépése felgyorsította az események sorát. Miként már bemutattuk, Ferdinánd követe 1540 októberében Isztambulban a szultánnak elárulta a békét, miközben serege megkísérelte Buda elfoglalását. Csakhogy a Barát mind ekkor, mind a következő esztendő nyarán sikerrel védelmezte a magyar fővárost a királyi csapatokkal szemben. A szultán katonái az 1541. évi büntetőhadjáratban mégis egyetlen ágyúlövés nélkül szállták meg Budát. Szülejmán ezúttal még Fráter György eszén is túljárt. Nem véletlenül tartotta az eseményt maga a Barát is élete egyik legnagyobb hibájának: „Cselekedeteimben idáig nem hibáztam, hacsak nem Buda török kézre adásában, de annak nem egyedül én voltam az oka.”
A szultán Buda bekebelezése után – eredeti haditervével ellentétben – nem szállta meg teljesen Szapolyai országrészét és nem likvidálta „szálláscsinálójának” vezetőit. A magyar fővárosban úgy döntött, pusztán a Bécs szempontjából fontos Duna vidékét tartja meg, az ifjú János Zsigmondot és híveit pedig az ország keleti periféria-területeire szorítja vissza. Ezért ezeket – mintegy birodalma szandzsákjait – Szapolyai legfőbb híveinek adományozta. Erdélyt a csecsemő királyfi és anyja, a Temesközt Petrovics Péter, a Tiszántúl nagy részét magában foglaló Partiumot pedig maga György barát kapta. Szapolyai királysága számára ez is óriási veszteséget jelentett, hiszen országa legfontosabb, legjövedelmezőbb területei örökre elvesztek. A vazallus ország legnagyobb részét ezután a középkori magyar királyság legfejletlenebb tartománya, a gazdasági és társadalmi problémák sokaságával küszködő erdélyi vajdaság alkotta. Ráadásul Szülejmán a vazallusságon is erősített, hiszen éves adófizetésre (10 000 forint) kötelezte pártfogoltját. A virtuális szandzsákok létrehozása pedig arról tanúskodott, hogy a szultán ezen területeknek hosszú távon nem szán önállóságot.
93Szülejmán döntésével – a későbbi események ismeretében – mégis fontos lépést tett a majdani fejedelemség kialakításához. A Partium fejlődése – mely a középkorban nem kötődött az erdélyi vajdasághoz – ettől kezdve egyre szorosabban, majd visszafordíthatatlanul összefonódott a Királyhágón túli területekével. A tiszántúli vármegyék vezetői ugyanis hamar felismerték, hogy Ferdinánd országrészével a Barát „szandzsákjában” egyre nehezebben tarthatják meg kapcsolataikat. Az 1544. évi tordai országgyűlés ennek a folyamatnak meghatározó állomása volt. A partiumi vármegyék követei kijelentették, hogy elfogadják János Zsigmond uralmát és ezentúl az erdélyi rendek gyűlésein vesznek részt. Ezt megelőzően azonban Fráter György ismét egyesítési törekvésekkel próbálkozott.
Buda török megszállása ellenére mind a királysági és erdélyi nemesség, mind a Habsburg politikai vezetés, mind a Barát még mindig bízott az egységes ország megteremtésében. Úgy látszott, a magyar főváros eleste okozta sokkhatás újra egyesíti az erőket. Ferdinánd 1542-re Buda visszafoglalására nagy hadjáratot készített elő. A fiaskóját azonban Fráter György is szerette volna jóvátenni. A felek közeledésének eredménye az 1541. december 29-én, Gyalu várában (Kolozs megye) megkötött egyezség lett. Ebben a váradi békeszerződést újították meg, hiszen Izabella királyné megfogadta, fia országrészét és a nála lévő Szent Koronát a szepességi birtokokért Ferdinándnak adja. A Habsburg uralkodó komolyan vette az egyezséget. 1542 szeptemberében Joachim brandenburgi őrgróf vezetésével igen tekintélyes (mintegy 55 000 főnyi) birodalmi, osztrák és magyar sereg fogott neki Pest ostromának. Eközben pedig György barát területeinek védelmére „a szegedi részek kapitányai” titulussal János király egykori neves főtisztjeit, Batthyány Orbánt és Bornemisza Boldizsárt állította.
A megindult országegyesülést azonban a kormányzó ismét lefújta. A birodalmi hadak Pest és Buda alatti csúfos kudarcáról értesülve – joggal – nem látta biztosítottnak, hogy Ferdinándnak lenne ereje az oszmánok büntetésének elhárítására. Az 1542 legvégén tartott tordai diéta ezért a Barát befolyására érvénytelenítette a gyalui egyezményt és János Zsigmondot mint választott magyar királyt uralkodónak ismerte el. Ferdinándnak pedig a rendek megüzenték, ha nem tudja megvédeni 94őket, akkor magukról fognak gondoskodni. Ezzel összhangban a gyanakvó törökök irányában is tettek egy gyors lépést. Megszavazták a Portának fizetendő tízezer forintos adót, amely a következő esztendő közepén meg is érkezett Isztambulba. Az országegyesítő törekvések közepette és ellenére a vazallusság ezzel szorosabbá vált.
Mindezek ellenére valószínű, hogy a kormányzó 1542 végi újabb pálfordulásával a teljes elfoglalástól mentette meg János Zsigmond országát. A szultáni hadvezetés ugyanis még mindig legalább annyira viszolygott egy keleti fejedelemség létrejöttétől, mint Habsburg ellenfele. Az egyesítés kérdése ezért továbbra is napirenden maradt. Annál is inkább, mert Ferdinánd legitim magyar királyként de jure egész Magyarország urának tekintette magát – miként (sajnos) legfőbb ellenfele, Szülejmán szultán is. Az 1542. évi Habsburg-hadjáratra válaszoló újabb oszmán expedíciók idején, az elkövetkező esztendők alatt viszont az országegyesítésre semmi lehetőség nem volt.
Az 1547. évi oszmán–Habsburg béke és V. Károly császárnak a schmalkaldeni szövetség felett aratott mühlbergi győzelme újabb lehetőséget nyitott az összefogásra. Fráter György ezért ismét elérkezettnek látta az időt a Habsburgokhoz való közeledésre. Helyzete a törökök magyarországi berendezkedésével azonban egyre szorongatottabbá vált. Miközben kapcsolatba lépett Ferdinánd királlyal, a budai pasát is igyekezett meggyőzni hűségéről. Sőt 1548 nyarán maga kérte tőle, ha a királyi csapatok megtámadnák országát, nyújtson fegyveres segítséget. A Barát bámulatos, de igen veszélyes diplomáciai sakkjátszmája tehát tovább tartott. A Portára ellenben újabb és újabb hírek érkeztek a vazallus állam első emberének kétkulacsos politikájáról. Ferdinánd követeivel a titkos egyeztetések valóban tovább folytatódtak. Az eredmény 1549 szeptemberében Nyírbátorban született meg. Az újabb szerződés kimondta, hogy János Zsigmond és anyja – 100 000 forintnyi kárpótlás, valamint Oppeln és Ratibor sziléziai hercegségek fejében – lemond országáról.
Úgy tűnt, Izabella ellenállása, majd a szerződés általa történt isztambuli beárulása ismét mindent meghiúsít. Az egyezségről – követe, Mahmud csaus révén – már tudó Szülejmán türelme a kormányzóval szemben végéhez közeledett. A követhetetlen politikai játszmának 95egyre inkább véget kívánt vetni. 1550 augusztusában ezért arra szólította fel az erdélyi rendeket, „fejét vegyétek vagy elevenen a király fia kezébe adjátok, hogy ilyen latorért az ország el ne vesszen”. Petrovics Péter igyekezett is teljesíteni a szultán akaratát. Fráter György azonban mind őt, mind a török parancsára ellene támadó Éliás moldvai és Mircse havasalföldi vajdát, sőt még Kászim budai pasát is megverte. Izabella királynét pedig Gyulafehérvárott szabályos ostrommal kényszerítette megegyezésre. Bár mindez páratlan erejéről tanúskodott, innen már nem volt visszaút.
Az 1551-ben megkezdődő és öt esztendőn át tartó Habsburg kísérlet Erdély és a királyi Magyarország egyesítésére nem járt, de nem is járhatott sikerrel. Ferdinánd király ugyan erejéhez mérten nem csekély, mintegy 10 000 főnyi katonaságot vezényelt Erdélybe és a Partiumba, ez is kevés volt az országegyesítéshez. A Barát fegyveres erejével ugyan kikényszerítette a királyné lemondását (1551. július) és a Szent Korona Ferdinánd követeinek való átadását; a királyfi és anyja Magyarországról való végső távoztát (1552 február) már nem élhette meg. Furcsa diplomáciai kettősjátékát még a királyi csapatok bevonulását követően is folytatta. Továbbra is levelezésben állt a törökkel, beküldette az újabb adót, sőt az időközben elesett Lippa várának gyors visszavétele után a védőknek szabad elvonulást engedélyezett. A császár hadvezérei ezt már nem tűrték el. Sforza Pallavicini november 30-án a következőket írta uralkodójának: „Az emberinél mélyebb értelem sem elegendő, hogy ennek az embernek természetét és értelmét kifürkéssze. Ő ugyanabban a pillanatban nevet és sír, ígér és tagad, szent szándékot tanúsít és ördögi tetteket forral. Az egyik órában mindenről hittel biztosít, a másikban kézzelfoghatóvá tesz minden kételyt és gyanút, ami csak kigondolható. Végre mégis inkább töröknek, mint kereszténynek hiszem őt.” A Barát tehát túllépte a megengedett határt, melyet ekkor már nem ő, hanem a Magyarországért küzdő nagyhatalmak szabtak meg. A törökkel való jó viszonyt a Habsburgokkal közösen indított háborúban már a legügyesebb manőverekkel sem tarthatta fenn. Ennek megkísérléséért fizetett életével. A kormányzót Gianbattista Castaldo generális katonái 1551. december 17-ének éjszakáján alvinci kastélyában meggyilkolták. Nincs kétségünk azonban 96afelől, hogyha ezt nem ők, akkor az elkövetkező esztendőkben a szultán fenti parancsának megfelelően vagy a törökök, vagy belső ellenfelei teszik meg.
Szülejmán rettenetesen keményen büntetett. Miként az olvasó már megismerhette, 1552-ben a Temesköz és Szolnok megszállásával alapjaiban vetett gátat a Habsburgok országegyesítő kísérletének. Ezzel egyúttal vazallusát is lehetetlen helyzetbe hozta. Erdélyt és a Partiumot ugyanis a fenti területekről néhány ezer főnyi katonasággal könnyen ellenőrizhette, sőt bármikor megregulázhatta. S noha megtehette volna, János Zsigmond országát mégsem tagolta be birodalmába. A Habsburg megszállás esztendeiben végleg felismerte, az eredetileg beolvasztásra ítélt országrész önálló vazallus állammá tételével sokkal többet árthat legfőbb riválisának, mint annak teljes bekebelezésével. Izabella királyné és János Zsigmond 1556 októberében történt visszatértét követően így lett az önálló erdélyi fejedelemség „Szülejmán szultán műve” – ahogy az oszmánok utóbb nevezték.
Ezzel Ferdinánd király illúziói is örökre szertefoszlottak. Az erdélyi rendek 1555 végi marosvásárhelyi gyűlésükön világosan adták tudtára: „Kedves volt minékünk keresztény fejedelem alá menni, de Isten nem akarta, hogy állandó legyen, az ellenség közelsége, sokasága, hatalma és az attól való félelem miatt, ki ázsiai gondjától megszabadulván egész erejével minket fenyeget. Mert megüzente, hogy hazánkat tűzzel-vassal emészti meg, minket, nőinket, gyermekeinket, családunkat kiírt. Kettő közül tehát egyet kérünk: vagy akkora erővel segít minket Felséged, ami Szülejmánnak ellenállhat, vagy eskünk alól feloldozni kegyeskedik.” A rendek szavai tökéletesen összegezték a kialakult helyzetet. A magyarországi események legfőbb formálója, a szultán másként döntött sorsukról. S bár az ország egyesítése iránt táplált remények egy-két évtizedig néhányakban még tovább éltek, Bécsnek le kellett számolnia az illúziókkal és szembe kellett nézni a realitásokkal. Erdély Szülejmán diktátumából önállóságra lépett – bár a fejedelemségben mindenki jól tudta, hogy a szultán „nem a mi jónkért, hanem az ő maga hasznáért kedvez nékünk”.
