János király országának kormányzata
János király országának kormányzata
Szapolyai az isztambuli egyezség hírét már nem Magyarországon, hanem önként vállalt lengyelországi száműzetésében (Tarnów) élte meg. Ferdinánd újabb hadjárata valósággal kisöpörte őt az országból. A Hans Katzianer főhadparancsnok vezette sereg március 8-án Szina mellett (Abaúj megye) ismét a Habsburg uralkodó számára hozott győzelmet. János király májusban végleg menekülni kényszerült, s csak akkor térhetett vissza, amikor már mind Bécsben, mind Budán mindenki tudta, Szülejmán a következő esztendőben nagy hadjáratra indul a Habsburgok ellen. 1529 augusztusában Szapolyai nem is késlekedett mielőbb a szultán elé sietni. A mohácsi csatamezőn kézcsókkal tisztelgett „szövetségesének”. A nagyúr hálája nem is maradt el. Szapolyai szeptember közepén visszakapta a néhány napos ostrom után Ferdinánd várnagyától, Nádasdy Tamástól elfoglalt magyar fővárost. Sőt a bécsi kudarcról hazatérve a megkaparintott Szent Koronát – őrével, Perényi Péterrel együtt – is átadta hűbéresének. A szultán azonban nemcsak adományokban részesítette vazallusát. János király hűségének biztosítására néhány ezer főnyi török katonaságot hagyott Budán. Az oszmán támogatásnak köszönhetően a magyar király helyzete ekként kétségkívül stabilizálódott. Ez lehetőséget kínált számára arra, hogy folytassa országa 1526 végén megkezdett kormányzatának kiépítését.
Szapolyai hatalmának bázisát a Mohács előtti két évtized rendi küzdelmeiben felemelkedett köznemesi réteg, valamint szép számú familiárisa és két tekintélyes nagyúr alkotta. Frangepán Kristóf gróf bánja és országos főkapitánya volt, akinek elsősorban a horvát–szlavón területek biztosításában jutott jelentős szerep. Ez azonban igen rövid ideg 88tartott, hiszen Frangepán 1527 szeptember végén, Varasd ostrománál meghalt. Ezzel Szapolyai számára ez az országrész örökre elveszett. A másik főúr, Perényi Péter János király régi ismerőse volt, hiszen Mohács előtt együtt viselték a koronaőri tisztséget. A nagyra vágyó főurat 1526 végén Szapolyai saját helyére, az erdélyi vajda posztjára nevezte ki. A következő esztendőben viszont Perényi már Ferdinánd táborában igyekezett hasonló pozíciókhoz jutni. Miként még szólunk róla, János király pártjára végül Szülejmán szultán térítette vissza első bécsi hadjárata idején. Komolyabb nagybirtokos rajtuk kívül majd csak 1536-ban enyingi Török Bálint személyében csatlakozott Szapolyai pártjához.
János királynak ez a helyzet hatalma megerősítése és kormányzata kiépítése szempontjából előnyös volt. Barta Gábor kutatásaiból tudjuk, országa berendezését a középkori államigazgatási struktúrára alapozta. Tette ezt ráadásul oly módon, hogy az annak hatalmát gyengítő elemeit fokozatosan elsorvasztotta. Királyi tanácsa elvileg ugyan létezett, valójában elvesztette a Jagellók alatti jelentőségét. Komolyabb rendi ellenállástól országgyűlésein sem kellett tartania, hiszen azok résztvevői – Mohács előtt vagy azután – majd mind neki köszönhették felemelkedésüket. Emiatt János király páratlanul erős, már-már kizárólagos hatalommal rendelkezett, melyet majd az erdélyi fejedelmek is örököltek. Egyedül ő döntött minden fontosabb kérdésben, s pusztán kancellárját, a neves Hármaskönyv (Tripartitum) szerzőjét, Werbőczy Istvánt vonta be az államügyek, elsősorban a belpolitikai kérdések intézésébe. A pénzügyek igazgatását nem korszerűsítette, azokat továbbra is főként kincstartói (elsőként Tornallyai Jakab), valamint részben budai udvarbírái irányították.
A többi főméltóságot és fontosabb tisztséget nagyrészt Szapolyai nemrég felemelkedett hívei látták el. Nádora egészen 1530-ig nem volt, s azután is pusztán négy esztendeig, Bánffy János személyében. Az országbíró posztját hasonlóan halogatva töltötte be, a nem túl tekintélyes Pöstyény Gergellyel. Tárnokmestere, Homonnai Drugeth Ferenc már előkelőbb családból származott, a királyi kúria élén álló Bekény Benedek személynök ugyanakkor szintén nem képviselt komolyabb hatalmi tényezőt. Ennek ellenére mind az állam-, mind a közigazgatást, mind az igazságszolgáltatást sikerült országrészén a háborús állapotok ellenére 89is alapjaiban helyreállítania. Még püspököket is kinevezett, bár ugyanezt megtette ellenfele, Ferdinánd király is. Közülük azonban csak a fegyverforgatásban is jeleskedők, elsősorban Czibak Imre váradi (egyúttal temesi ispán) és Erdődy Simon zágrábi püspöknek (új bánjának, 1530–1534) volt komolyabb szerepe.
Szapolyai kormánygépezete tehát – úgy szerkezetét és személyzetét, mind működését tekintve – összességében egyenes, de leegyszerűsített folytatása volt az elavuló Jagelló-korinak. Egyedül diplomáciája jelentett ez alól kivételt, több nyelven beszélő, gyakran humanista műveltségű, bár főként idegen származású tagjaival (Hieronim Łaski, Tranquillus Andronicus és Giovanni Statileo). Ráadásul államgépezete sohasem volt stabil, hiszen a sok pártváltás és a háborús állapotok állandó változásokat okoztak benne. Ez utóbbi helyzetnek köszönhetően jelentősen erősödött hadvezérei (Bodó Ferenc, Czibak Imre, Kun Gotthárd, a szerb Radics Bosics, Tahy János, majd utóbb Török Bálint) befolyása, akik olykor egymással is összeütközésbe kerültek.
A túlságosan erős királyi hatalomnak azonban volt egy óriási hátulütője. Abban az esetben, ha az uralkodót valakinek sikerült „kézben tartania”, gyakorlatilag egész országának irányítását könnyűszerrel átvehette. Az 1530 utáni két évtized mindezt tökéletesen igazolta. Miután az 1529. évi hadjárat végén Szülejmán szultán János király nyakára ültette Ibrahim nagyvezír bizalmasát, Lodovico Grittit, öt esztendőn át valójában a velencei szabta meg Szapolyai királyságának sorsát. 1530-tól Gritti kormányzóként, kincstartóként, sőt 1532-től egyúttal országos főkapitányként, szinte teljes körű úr volt az országban. A nagyravágyó kalandor Szapolyai királyságának vezetését – még Isztambulból is – csaknem teljességgel ellenőrizni tudta. S ha helyettesét nem – az 1529-ben Szülejmán által Szapolyai oldalára kényszerített – Nádasdy Tamásnak hívják, valamint ha pozíciói a szultáni udvarban nem inognak meg, Gritti mérhetetlen becsvágyát ismerve elképzelhető, hogy királyát még trónjáról is letaszította volna. A velencei páratlan befolyása sajnos kiválóan mutatta János király hatalmának gyengeségét és törököknek való kiszolgáltatottságát.
Gritti mégsem kerülte el végzetét. Ugyanolyan megalázottan jutott át a másvilágra, mint ahogyan maga számolt le ellenfeleivel. 1531 90elején például a máramarosi sókamarák jövedelmeinek megszerzése érdekében ítélet nélkül végzett az Ártándy testvérekkel (Balázzsal és Pállal). Két esztendő múlva a budai udvarbírót és várnagyot, Athinai Simont állította félre sikkasztás vádjával. Hatalmának pusztán isztambuli kegyvesztése és a népszerű váradi püspök, Czibak Imre brutális meggyilkoltatása (1534. augusztus 11-én Felméren) után mertek Szapolyai hívei ellenszegülni. A közel fél évtizednyi magyarországi kiskirálykodás 1534. szeptember 29-én az erdélyi Medgyesen ért véget. A kalandor feje porba hullott, páratlan vagyonán Szapolyai és Péter moldvai vajda hívei osztoztak.
Bár a kegyvesztetté vált kormányzó halálát a Porta nem vette jó néven, a perzsiai és az iraki háború miatt mégsem avatkozott be a magyarországi eseményekbe. Kényszerűen, de továbbra is meghagyta János királyt annak, amire eredetileg is szánta: a Habsburgokat gyengítő magyarországi „szálláscsinálójának”. Keleti lekötöttsége idején Szülejmán azonban nem mérte fel kellően azt, hogy Gritti tisztogatásának köszönhetően új erős ember vette kezébe Szapolyai országának kormányzását. Az 1533-ban eltávolított budai udvarbíró, majd a lemészárolt Czibak Imre váradi püspök és Gritti kincstartó utódja ugyanis egy személyben egy igen kemény politikus lett. Utyesenovics (Martinuzzi) György pálos szerzetesnek, ismertebb nevén Fráter Györgynek az elkövetkező másfél évtizedben elévülhetetlen szerepe volt abban, hogy János király, majd fia országa nem semmisült meg. Sőt: bár eredetileg sem Szülejmán szultán, sem Ferdinánd, de még György barát sem akart keleten új országot teremteni, végül mégis mindannyian alapvető szerepet játszottak abban, hogy Szapolyai királysága az oszmánok vazallus államává fejlődött.
