Szapolyai János útja a törökhöz
Szapolyai János útja a törökhöz
A török Portától függő erdélyi fejedelemség kialakulásához vezető úton az első fontos lépéseket Szapolyai János tette meg. Az 1526 őszén keletkezett hatalmi űrben beteljesíthette azt, amire már régóta vágyott, nevezetesen hogy Magyarország uralkodója lehessen. Rövid ideig valóban úgy tűnt, a november 11-én megkoronázott János király megvalósíthatja terveit. Apja, Szapolyai István nádor (1492–1499) és anyja, a Piaszt-dinasztiából származó Hedvig tescheni hercegnő komoly örökséget hagyott rá. Az ország legtehetősebb főnemese volt, az északi megyékben harmincnál is több várat birtokolt. Apja politikai hatalmából is sokat átörökített, hiszen a Mohács előtti másfél évtizedben az ország egyik vezető politikusává nőtte ki magát – aki járatos volt a bel- és külpolitikában, erdélyi vajdaként pedig a török háborúk egyik legaktívabb résztvevője volt. A magyar királyság összeomlását követően ráadásul ő rendelkezett az egyetlen megmaradt hadsereggel. Végül a fentiekben bemutatott bécsi út nehézségei is előnyére szolgáltak. 1526 őszén ezért – néhány osztrák határ menti birtokost és Mária királyné híveit kivéve – a rendek túlnyomó része őt látta legszívesebben Magyarország trónján.
A látszatra kedvező helyzet valójában igen csalóka volt. János király ténylegesen pusztán egyetlen hónapig, Ferdinánd decemberi királlyá választásáig élvezhette a fenti előnyök mindegyikét. Ezt követően nyilvánvalóvá 84vált számára: megegyezés révén vagy fegyveres úton, de a nála még korlátozott helyzete ellenére is jóval erősebb királytársával kell az országért megküzdenie. Maga természetesen az előbbi lehetőségben reménykedett. Abban bízott, hogy a franciákkal való itáliai harcok és az osztrák tartományok belső problémái megakadályozzák vetélytársát, hogy sereggel vonuljon ellene Magyarországra. Hasonlóképpen illúziókat kergetett Szülejmán szultánnal kapcsolatban is. Azt remélte, sikerül vele rendes békét kötnie, s hatalmát megerősítve majd – miként az elmúlt évtizedekben – újult erővel védekezhet vele szemben. János király tehát 1526 végén még ellenségnek tekintette a Portát. Mást nem is nagyon tehetett, hiszen Ibrahim nagyvezír szeptemberben Budáról azért vonult Szegeden keresztül vissza a birodalomba, hogy ott Szapolyai seregére csapást mérhessen. Ő azonban ekkor már Erdélyben, majd a tokaji részgyűlésen készülődött a trón megszerzésére. A szultán időközben felkínált ajánlatát pedig egyáltalán nem vette komolyan.
A Ferdinánddal való békés megegyezés nem járt eredménnyel. Bár 1527 júniusának elején – a mindkét uralkodóval rokon Zsigmond lengyel király követeinek közvetítésével – a morvaországi Olmützben tárgyalások kezdődtek, néhány hét múlva sikertelenül záródtak. Ferdinándnak – miként bemutattuk – valójában nem volt más választása, mint ellenfele fegyverrel való visszaszorítása. Szapolyaiban ugyanis – érthetően – a számára kedvezőnek tűnő helyzetben fel sem merült a lemondás lehetősége. Az 1527 júliusában Kázmér brandenburgi őrgróf vezette magyarországi hadjárattal viszont János király tervei egyre inkább meghiúsulni látszottak. Hamarosan kiderült, jelentős hazai támogatottsága és megmaradt hadserege teljességgel elégtelen az ellenállásra.
Szapolyai ezért már az olmützi tárgyalások kudarca után külföldi pártfogók keresésébe fogott. Útja természetesen a Habsburgok ellenségeinek és rokonának, Zsigmond királynak az udvarába vezetett. Riválisa legfőbb ellenfelével, a magát legkeresztényibbnek tituláló I. Ferenc francia királlyal hamar létrejött a kívánt szövetség. Antonio Rincon követ, Franciaország keleti politikájának irányítója ugyanis már útban volt Budára. Bár ezt János király talán nem érzékelhette, nem a véletlen 85műve volt, hogy a nagyhatalom követe előbb ért a magyar fővárosba, mint diplomatája, Hieronim Łaski a gallok földjére. I. Ferenc valójában ugyanarra a sorsra szánta Szapolyait, mint Szülejmán szultán: felhasználható eszközként a fő ellenség, a Habsburgokkal szemben. János királynak azonban még akkor sem lett volna más választása, ha kételkedett volna a francia király szándékának komolyságában. 1527. július 2-án Budán csatlakozott Franciaország, a Pápaság, Milánó, Velence és Firenze Habsburg-ellenes szövetségéhez, a még 1526. május 22-én alakult Cognaci Ligához. Elhatározásában az is erősítette, hogy Zsigmond király semleges kívánt maradni rokonai viszályában.
Ferdinánd hadjárata teljes sikert hozott. Buda elfoglalása után szeptember 27-én Tokaj mellett döntő vereséget mért Szapolyai csapataira. November 3-i székesfehérvári koronázásától fogva pedig már legyőzött ellenfelével jogilag is egyenrangú magyar király volt. János király országlását az összeomlás fenyegette. Nemzetközileg is teljesen elszigetelődött, hiszen sem a cognaci ligától, de a szintén megkeresett VIII. Henrik angol királytól sem kapott semmiféle segítséget. Ekkorra végleg kiderült, pusztán egyszerű játékszer I. Ferenc nagyhatalmi politikájában is. Noha Ferdinánd sikerére a hazai nemesség egy része is gyorsan hátat fordított neki, lemondásról mégsem gondolkodott. Szorult helyzetéből kiutat keresve, még ellenfele királlyá koronázása előtt, október 18-án útnak indította követét Isztambulba. Más lehetősége alig lévén, elfogadta a szultán ajánlatát és végérvényesen a török orientáció mellett döntött.
Szapolyai és Szülejmán 1528. február 28-án megkötött szövetsége azt jelentette, a magyar uralkodó a szultán vazallusává vált. Noha a szerződéslevél sajnos nem maradt az utókorra, tudjuk, Hieronim Łaski ügyes tárgyalási taktikával elérte, hogy János király adófizetés nélkül kapja meg a szultán támogatását. A Portától való függés tehát ekkor még egészen laza kapcsolat volt. Hamarosan azonban kiderült: János király – bár egyértelmű kényszerből – olyan útra lépett, ahonnan már sohasem volt visszatérés az általa olyannyira vágyott független magyar királyság, de az egységes Magyarország felé sem. Szülejmán politikai elképzeléseiben ugyanis hosszú távon nem szerepelt egy önálló magyarországi fejedelemség. Ő pusztán hódításai bevett koreográfiája szerint 86keresett magának olyan magyar támogatót, aki megosztja Habsburg Ferdinánd erejét, saját hadseregét pedig támogatja az utóbbi ellen vezetett hadjáratok idején. János király ezzel önkéntelenül is a „szálláscsináló” szomorú sorsára jutott.
Döntése hosszú távon még inkább veszedelmes volt Magyarország fejlődése szempontjából. A Sztambulba vezető út megnyitásával János király „fertőző mételyt” kezdett terjeszteni. 1526-ig ugyanis a magyar politikusok – beleértve őt magát is – határozottan elutasítottak bárminemű együttműködést a törökökkel. Szapolyai döntésével ez az egységes törökellenesség örökre megszűnt. Sőt őt követve egyre többen lettek olyanok, akik – részben őszintén, részben érdekből – úgy vélték, a török függőség vállalása megmentheti az országot a széthullástól. Sajnos mindannyiszor csalódniuk kellett, hiszen általában gyorsan kiderült, hogy pusztán játékszerek a keleti óriás Bécs elleni törekvéseiben.
Persze voltak olyanok, akik ha naivan is, de teljes hittel meg voltak győződve döntésük helyességéről. Brodarics István szerémi püspök például néhány esztendő múlva, 1533-ban a következőket írta Nádasdy Tamásnak: „Isten és a lelkiismeretem a tanú rá, hogy minden fáradsággal és szenvedéssel, amit vállalok, amit a megboldogult Lajos király halála óta szüntelenül viselek, semmi mást nem kerestem, csak a haza boldogulását. Nekem egészen más a véleményem, más tanácsot adnék Uraságodnak, s arra biztatnám, alkalmazkodjék az időkhöz. A bölcs embert mindig ez jellemzi ... Uraságod, aki ennyire szereti hazáját és a kereszténységet, ne tartsa méltatlannak, ne piruljon, hogy a törökökkel, sőt tatárokkal és szaracénokkal és bármiféle hitetlen népséggel érintkezik, ugyanazt eszi és ugyanazt issza, amit ők. Hiszem – mert ilyen időkben élünk –, hogy így nagyobb szolgálatára lehet Uraságod a pusztuló hazának, mintha az ellenkezőjét teszi.” De hasonlóan fogalmazott egy ugyancsak nagy műveltségű ez időben még János-párti főpap, Frangepán Ferenc kalocsai érsek 1537-ben Ferdinánd királyhoz írott levelében: „Higgye meg nekem Felséged, a magyarság nagyobb része inkább kiteszi magát a legnagyobb veszedelemnek, a török hatalmának, mintsem akarata ellenére német igába hajtsa a nyakát és – jegyezze meg Felséged szavaim és jól mérlegelje – többre becsüli magának és övéinek a megőrzött, mint az elveszett Magyarországot.” Brodarics 87és Frangepán tehát őszintén úgy vélték, még a keresztény kultúrkörrel való időleges szakítással is szolgálhatják János király országának megmaradását. Elképzeléseik azonban túlnyomórészt illúziónak bizonyultak. Az események legfőbb irányítója, Szülejmán szultán ugyanis csak ideig-óráig számolt a „törökös” magyarokkal. Pusztán magyarországi hatalmát előkészítő játékszernek tekintette őket hódítási céljai megvalósítása érdekében.
