Metamorphosis religionis: katolikusból protestáns ország
Metamorphosis religionis: katolikusból protestáns ország
A 16. század végére a protestantizmus különböző irányzatainak elterjedésével, majd egyházzá szerveződésével Magyarországon kialakult a felekezetek nagyjából állandó aránya. Mivel az országba betelepült igen csekély számú, pusztán 50–80 000 főnyi „törökség” egy részét sem muszlimok, hanem ortodox szerbek és vlahok, valamint katolikus bosnyákok alkották, az oszmán megszállás ellenére az ország lakossága 99 százalékban megmaradt kereszténynek. A csaknem 3,5 millió kereszténynek a század végén azonban már több mint fele református, negyede evangélikus, a többi pedig antitrinitárius, katolikus és ortodox volt. Összességében tehát a lakosság mintegy 85–90 százaléka vált protestánssá.
191Bár eléggé általános az a nézet, miszerint ebben az óriási „átváltozásban” legalábbis a hódoltság területén a törökök engedékenységének nagy szerepe volt, szükséges felhívni a figyelmet arra, hogy a szomszédos Alsó-Ausztriában a század második felében a protestánsok a lakosság megközelítőleg hasonlót részét tették ki. De még a vallásháborúk dúlta Német-római Császárság katolikusainak is mintegy fele a protestantizmus valamelyik irányzatára tért át. Mindez azt bizonyítja, hogy a közép-európai országok lakóiban mindenütt megvolt a fogékonyság az új hit iránt, függetlenül attól, hogy milyen politikai berendezkedésben vagy mely dinasztia hatalma alatt éltek. Vitathatatlan ugyanakkor, hogy az oszmánok az általuk megszállt magyar területeken ritkán állítottak akadályokat a reformáció terjedése elé. Amennyiben keresztény alattvalóik adóikat rendesen megfizették, vallási szokásaikkal szemben közömbösek – nem pedig türelmesek – voltak. Amennyiben viszont pillanatnyi érdekeik úgy diktálták, a protestáns–katolikus hitvitákban az utóbbi félnek kedveztek. A protestantizmus magyarországi elterjedéséhez az igazi alapot valójában a katolikus egyház középkor végi válsága és megreformálása iránti óriási igény teremtette meg.
A katolikus egyház Európában a 15. század végétől súlyos válságperiódust élt át. A földrajzi felfedezések kitágították a világ határait, a reneszánsz megrendítette a középkori ember világképét, miközben a vallásosság iránt egyre nőtt az érdeklődés. A meglehetősen konzervatív katolikus egyház nehezen tudott ezekhez az új igényekhez igazodni. Ráadásul a papság egy részének műveletlenségével és visszaéléseivel szemben egyre nőtt az elégedetlenség. A belső megújulásra tehát rendkívül nagy szükség volt. Az erre irányuló és főként alulról induló egyházi reformkísérletek (a szerzetesrendek átszervezése, majd később újak alapítása, laikus vallásos társulatok létrehozása, valamint az új vallási igényeket kielégítő vallásos irodalom elterjesztése) kezdetben csak igen szerény eredményeket hoztak. Ezek a törekvések éppen a reformáció hatására a tridenti (trentói) zsinat (1545–1563) eredményeit követően váltak valódi egyházi reformprogrammá.
Magyarországon a középkor végén a katolikus egyház helyzetének alakulása teljesen megfelelt az Európában általánosan zajló folyamatoknak. A főpapság elsősorban politizált és magas méltóságokat töltött be – gondoljunk 192csak Bakócz Tamás, Szatmári György vagy Szalkai László esztergomi érsekek páratlan politikai befolyására a Mohács előtti évtizedekben. Az alsópapság ugyanakkor igen szegényesen élt, hiányos műveltsége miatt pedig nem tudta megfelelően ellátni a hívek lelki gondozását. A szerzetesrendek egy része szintén komoly válságba került. A problémák megoldására irányuló reformok pedig csupán szerény mértékben jelentkeztek, így természetesen csak kisebb eredményeket hozhattak – miként például Tolnai Máté szentmártoni főapát bencés reformmozgalma. A ferencesek megújulást sürgető prédikációi és a Magyarországon is szép számmal létrejövő vallásos társulatok (az úgynevezett konfraternitások) – melyek a vallásosság elmélyítését tűzték ki célul – mind kiválóan jelezték, hogy az embereket komolyan érdekelte hitük. A zarándoklatok számának növekedése és a magyar nyelvű kódexirodalom virágzása ugyanezt támasztotta alá. A katolikus egyházat átalakítani (latinul reformare) kívánó reformáció különböző irányzatai iránt ezért mutatott a kor Magyarországának embere (is) nagy érdeklődést. Nem véletlen, hogy a magyar reformátorok első generációjának egy jelentős része (Sztárai Mihály, Szkhárosi Horvát András stb.) a katolikus megújulást szorgalmazó ferencesek közül került ki. Elsősorban tehát ennek a fogékonyságnak köszönhetően ért el a protestantizmus oly meghatározó eredményeket a század második felére még a hadszíntérré vált országban is.
A két király közötti és a török elleni hadakozás paradox módon szintén elősegítette a reformáció terjedését. Az amúgy is válságban lévő katolikus egyház pozíciói ezekben a küzdelmekben óriási károkat szenvedtek. Mohácsnál az ország tizenkét püspökéből hat holtan maradt a csatatéren, a két ellenkirály által az egyházmegyék élére újonnan kinevezetteket pedig a pápák nem vagy csak vonakodva erősítették meg. Ezzel magyarázható, hogy 1538-ban mindössze három, 1574-ben pedig négy felszentelt püspöke volt az országnak. A zűrzavaros körülmények között még a kinevezett egyházfők is alig tudtak egyházmegyéjük vallásos helyzetével foglalkozni. Ehelyett továbbra is diplomáciai megbízatásokat vállaltak, illetve a királyság belpolitikai életének és igazságszolgáltatásának irányításában vettek részt. 1541-ben ráadásul török fennhatóság alá került a kalocsai, 1543-ban pedig az esztergomi 193érsekség központja, ahonnan a káptalan Nagyszombatba költözött. Sőt ugyanebben az esztendőben a pécsi, majd 1544-ben a váci püspök székhelye is török vár lett, 1552-ben pedig erre a sorsa jutott Csanád és ideiglenesen Veszprém is. Noha az utóbbi püspök káptalanja már ezt megelőzőn a védettebb Sümeg várába menekült, onnét csak 1630-ban tért vissza. A csanádi, majd 1560 után a váradi és a gyulafehérvári püspökség igen hosszú időre megszűnt, noha a hódoltságban vagy Erdélyben lévő püspöki székekre a magyar királyok továbbra is kineveztek főpapokat. Végül az egri káptalan a század második felében a Kassa melletti egykori jászói premontrei kolostorban talált menedékre.
A katolikus egyházi struktúrák nemcsak felső szinten roppantak össze. A polgárháborúban a gazdag, de védtelen egyházi (püspöki, káptalani és kolostori) birtokokra – miként arról szóltunk – a környék főnemesei vagy a feltörekvő családok csaptak le. A végvárláncolat kialakulásával az uralkodók nem voltak érdekeltek a megmaradt jelentősebb egyházi javadalmak állandó betöltésében sem, ezek jövedelmei ugyanis a védelmi rendszer ellátásához nagyban hozzájárultak. Az esztergomi érseki széket főként emiatt nem töltötték be az 1573 és 1596 közötti esztendőkben. A törökök fokozatos előrenyomulása következtében ugyanakkor az 1540–1560-as években az ország közepén még azok a kolostorok is elpusztultak, amelyek addig átvészelték a korábbi másfél évtizedet. A veszprémi egyházmegye mintegy 100 – ugyan nem egy időben létező – középkori kolostora például mind egy szálig eltűnt, miközben 600 plébániájából is pusztán néhány tucat maradt meg a század második felére. Erre az időre országos szinten is pusztán a ferencesek (például Jászberényben, Szegeden és Gyöngyösön, valamint az erdélyi Csíksomlyón) és a pálosok (Szlavóniában), valamint a Pozsonyba és Nagyszombatba menekült apácarendek tudták megőrizni vagy átmenteni néhány kolostorukat. A törökök tehát valójában a katolikus egyház pozícióinak hódításuk miatt bekövetkező meggyengítésével segítették elő önkéntelenül is a reformáció 16. századi magyarországi diadalát.
