Európa szellemi vérkeringésében
194Európa szellemi vérkeringésében
A protestantizmus újabb és újabb reformokat követelő irányzatai nagyjából európai elterjedésüknek megfelelően vertek gyökeret Magyarországon is. A folyton meg-megújuló, majd radikalizálódó tanok megismerése és elsajátítása állandó kapcsolatot igényelt a reformáció legfontosabb központjai (Luther Wittenbergje, Kálvin Genfje és más német városok), valamint a török „torkában” hányódó Magyarország között. Az állandó összeköttetést a német és svájci egyetemeken egyre nagyobb számban tanuló magyarországi és erdélyi diákok, valamint a – Gutenberg találmányának köszönhetően – már nagy mennyiségben hozzáférhető új vallási irodalom biztosította. Ugyanakkor még a keleti Habsburg Birodalommal létrejött perszonálunió is igen kedvezett a német területekkel való szorosabb vallási–szellemi kapcsolatok kialakításának. Mindezeknek köszönhetően az éppen szétesőben lévő, majd végleg három részre szakadt Magyarország is képes volt megmaradni Európa szellemi vérkeringésében. Ez pedig mind az adott pillanatban, mind hosszú távon páratlanul fontos eredmény volt.
A lutheri reformáció tanait először 1521-ben a budai főiskola néhány tanára fogadta el. Kezdeti terjedését a Wittenbergbe peregrináló diákok mellett a budai német polgárságnak és a királyi udvar néhány tagjának fogékonysága segítette. Hamarosan a nyugat-magyarországi, a szepességi és az erdélyi városok német polgársága is megismerkedett a tanítással, amely 1530-ban a császárságban hivatalosan is külön egyházzá szerveződött. Ennek hitvallását már nem Luther, hanem Philipp Melanchthon fogalmazta meg. Mivel 1530-ban ezt az augsburgi birodalmi gyűlésen fogadták el, a város nevéből származott a lutheri egyház régi elnevezése: ágostai hitvallású evangélikus egyház.
Az új hitnek a főpapok és a köznemesség körében eleinte bőségesen akadt ellenzője. Az előbbiek eretnekséget, az utóbbiak pedig az erősödő Habsburg befolyás közepette újabb „német praktikát” láttak benne. Ennek ellenére a század folyamán a lutheri irányzat két nagy hullámban jelentős sikereket ért el. Az erdélyi szászok körében a brassói lelkész és térképmetsző, Johannes Honterus, míg a felső-magyarországi német polgárok között a Wittenbergben tanult bártfai rektor, Leonhard 195Stöckel játszottak elévülhetetlen szerepet az új hit terjesztésében. Bár előbbi is komoly írói munkássággal dicsekedhetett, utóbbi még azzal is kiemelkedett, hogy 1546-ban megszerkesztette a magyarországi reformáció első hitvallását, az úgynevezett Confessio Pentapolitanát. A neves öt szabad királyi város (Kassa, Lőcse, Bártfa, Eperjes és Kisszeben) ezzel védekezett Ferdinánd király előtt az eretnekség vádjával szemben.
A német polgárság után a lutheri reformáció – wittenbergi diákokból lett városi és vándorprédikátoroknak köszönhetően – hamarosan magyarlakta területekre is átterjedt. Első nagy terjesztői közül a „magyar Luthernek” nevezett Dévai Bíró Mátyás, Ozorai Imre és Gálszécsi András emelkedtek ki. Az ő munkájukat a várháborúk korszakában, majd az 1568-ban beköszöntő „békesség” idején a második hullám térítői folytatták. Elsősorban Szkhárosi Horvát András tállyai prédikátor, Sztárai Mihály hódoltsági reformátor és a híres prédikátor–vándornyomdász, Huszár Gál érdeme volt, hogy az ágostai egyház országosan is gyökeret tudott verni. Irodalmi műveikkel (gyülekezeti énekek, zsoltárok, hitvitázó drámák, verses históriák) és térítőmunkájukkal ők juttatták Luther eszméinek már Melanchthon által átdolgozott változatát a magyar falvakba, mezővárosokba és néhány nagy tekintélyű főúr (Perényi Péter, Thurzó Elek, Nádasdy Tamás, Petrovics Péter stb.) birtokára. Ezen nagybirtokosok patronáló tevékenységüknek és igen jelentős országos befolyásuknak köszönhetően a reformáció elterjedésében igen meghatározó szerepet játszottak – miként erről még a Nyelvkeresők című fejezetben is szólunk. Melanchthon tanai egyébként azért is voltak nagy hatással Magyarországon, mert a protestáns humanizmus legfőbb alakja 1555-ben alapvető szerepet játszott a wittenbergi magyar diákközésség (coetus) megalapításában, annak kéthetente tartott disputáin pedig haláláig általában ő elnökölt.
A reformáció magyarországi befogadásának mintegy bő fél évszázada alatt a különféle tanítások (mind a lutheri, mind a kálvini, de főként a radikálisabbak) meglehetősen képlékenyek voltak. A hívek ugyanis eleinte igényeiknek megfelelően válogattak a különféle irányzatok elemeiből, sőt gyakran tértek át egy régebbi tanításról az újabbikra, vagy fogadták el mind az egyik, mind a másik bizonyos részleteit. A század végéig ezért sokszínűség jellemezte még a többnyire egységesnek 196mondott áramlatokat is. Ezt a helyzetet kiválóan jellemezték a század közepétől szinte megszámlálhatatlan különféle hitviták és zsinatok, melyek során az egyes irányzatok fokozatosan tisztultak le, aminek eredményeként megkezdődhetett a hitvallások szerkesztése és az egyházszervezetek alapjainak lerakása.
A felső-magyarországi öt város hitvallását 1559-ben a szintén német lakosságú Garam menti hét bányaváros (Körmöc-, Beszterce-, Selmec-, Új-, Baka-, Libet- és Bélabánya), majd a következő évtizedben a tizennégy magyarországi szepességi város hitvallása (Confessio Heptapolitana, ill. Confessio Scepusiana) követte. Időközben megindult az egyházszervezet kiépítése is. 1545-ben Báthory Anna, Drágffy Gáspár özvegye támogatásával Erdődön (Szatmár megye) megtartották az első protestáns zsinatot. Egy évtized sem telt el azonban ezután, s már létrejött az első evangélikus egyházkerület is. Miközben Erdélyt megszállták Castaldo generális hadai, 1553-ban Berethalom központtal megalakult az erdélyi szász egyházkerület. Ennek első vezetője, azaz szuperintendense Paul Wiener nagyszebeni lelkész lett. A század végén szintén háborús körülmények közepette 1595-ben jött létre a Sopron–Vas megyei egyházkerület is, melynek székhelye utóbb a névadó város volt. A dunáninneni országrészen viszont csak az 1610-ben Thurzó György nádor elnöklete alatt tartott zsolnai gyűlés határozott önálló kerület létrehozásáról, főleg a szlovák nyelvű evangélikus lakosság számára.
A század végére mégsem a lutheri, hanem az Ulrich Zwingli, majd Kálvin, végül a Heinrich Bullinger és Théodore de Bèze (Beza) tanításait követő, úgynevezett helvét irányú reformáció vált Magyarországon a legmeghatározóbb protestáns felekezetté. Bár a három részre szakadt országban csak a lutheri irányzat után jóval később, az 1550-es évek elejétől jelent meg, hatása sokkal jelentősebb és így terjedése is jóval gyorsabb volt. Az egykori gyulafehérvári kanonok és iskolamester, Kálmáncsehi Sánta Márton elsősorban az 1538. évi nevezetes segesvári hitvita (1538) hatására állt a reformáció pártjára, s működött az 1550-es években már Zwingli szellemében. Vándorlása során tiszántúli állomáshelyein – a befolyásos nagyúr, Petrovics Péter hathatós támogatásával – a templomokból eltávolította az oltárokat, képeket és szobrokat, s így a magyarországi képrombolás egyik élharcosává vált. Kálmáncsehi 197eredményes tevékenysége idején már nemcsak a katolikus papokkal, hanem a lutheri irányzat követőivel is komoly vitákba kényszerült, aminek köszönhetően előbb kiközösítették (bár ő ezt szintén megtette ellenfeleivel), majd több helyről elüldözték.
Kálmáncsehi munkáját a következő évtizedekben újabb prédikátorok folytatták, kiknek eszméi a mezővárosi polgárság, a parasztság, majd a végvári katonaság soraiban is követőkre találtak. A Bécsben, Krakkóban, majd Wittenbergben tanult Szegedi Kis István működésének fő területe a hódoltság volt. Az 1540-es évek közepétől 1572-ben bekövetkezett haláláig a Fehér Körös menti Gyulától Baranyáig számos helyen volt lelkész. Eleinte még ő is a lutheri, az 1550-es évektől azonban már a helvét irányzat lelkes híve volt. Európai mértékben is jelentős írói munkássága mellett az önálló református egyházszervezet kiépítésében is alapvető érdemei voltak. 1554-ben a laskói zsinat az ő szorgalmazására hozta létre a tolna–baranyai szuperintendenciát, melynek első vezetője maga lett. Az 1560-as években ebből nőtte ki magát az alsó-dunamelléki egyházkerület, amely már több kisebb egységre, úgynevezett szeniorátusra tagolódott, élükön egy-egy esperessel.
A Tiszántúlon Kálmáncsehi örökébe Szegedi Kis tanítványa, a Wittenberget szintén megjárt Melius Juhász Péter lépett. 1558-tól debreceni lelkészként a cívisvárosban megszilárdította, majd megvédelmezte a helvét irányzatot. Tanító és szervezőmunkája egyaránt kiemelkedő volt. 1561-től ő lett a püspöke az 1554-ben Óvárott (Szatmár megye) létrejött szatmárvidéki, illetve a debrecen–nagyváradvidéki szuperintendencia egyesülésével létrejött (1557) tiszántúli egyházkerületnek. Ennek szervezetét megszilárdította, majd kidolgozta a debreceni hitvallást (1562), s azt mind a katolikusokkal, mind a lutheránusokkal szemben megvédelmezte. 1565-től páratlanul kemény hitvitákra kényszerült az egyre radikalizálódó Dávid Ferenccel is, aki ebben az esztendőben indította meg a fejedelem udvari orvosa, Giorgio Blandrata nyomán a Szentháromság-tagadók mozgalmát.
Dávid 1564-ben még az erdélyi református irányzat egyik fő szónoka volt. Az ekkor tartott nagyenyedi zsinaton ugyanis végleg eldőlt, hogy a lutheranizmus és a helvét irányzat hívei között a fejedelemségben nem születhet megegyezés. A végső szakítás miatt jött létre 198Nagyenyed székhellyel az erdélyi református egyházkerület, melynek első püspöke maga Dávid volt. Az evangélikus egyház fejlődéséhez hasonlóan a reformátusok is a Dunától nyugatra alakították ki legkésőbb egyházszervezetüket. A dunántúli kerületet 1595-ben éppen annak eredményeként hozták létre, hogy az ország nyugati felén élő lutheránusok és helvét irányúak elváltak egymástól. Az ország északkeleti területein ugyanakkor különös csoportot alkottak az úgynevezett kriptokálvinisták (magyarul titkos kálvinisták), akik Melanchthon hatására főleg az úrvacsora tanáról alakítottak ki sajátságos, a lutheri ortodoxiától eltérő véleményt. A magyar társadalom fejlődésének sajátosságai miatt a kálvini tanítások Magyarországon egyébként is erősen módosult formában jelentkeztek. Különösen hatottak ugyanakkor – Melanchthon mellett – Heinrich Bullinger nézetei, akivel tucatnyi magyar prédikátor, de még Oláh Miklós esztergomi érsek kancellári titkára, Fehértóy János is levelezett.
A magyarországi reformáció még egyházzá szerveződött legradikálisabb ága a Szentháromság-tagadó, másként antitrinitárius irányzat volt. Az elnevezés onnan eredt, hogy az irányzat követői nem fogadták el Jézus isteni mivoltát, s tagadták a Szentháromságot. Eszméik Itáliában és Lengyelországban jelentek meg elsőként, ahonnan János Zsigmond olasz udvari orvosának, Giorgio Blandratának köszönhetően jutottak el Erdélybe. Hamarosan maga a fejedelem is hatásuk alá került, s vált haláláig az irányzat legfőbb patrónusává. Ez a körülmény indokolta elsősorban, hogy Európában egyedülálló módon – a katolikus vallás és a két legismertebb protestáns felekezet mellett – az 1568. évi tordai országgyűlés az antitrinitáriusok szabad vallásgyakorlatát is megerősítette. Ezzel a fejedelemségben bevett vallás lett a Szentháromság-tagadó irányzat.
Az erdélyi antitrinitarizmus legjelentősebb képviselője Dávid Ferenc volt, aki kolozsvári református püspökként szintén Blandrata hatására fogadta el az új eszméket. Mivel zseniális szónok és félelmetes hitvitázó volt, az újabb zsinatokon kifejtett sikeres tevékenységének köszönhetően Kolozsvár lakosságának jelentős része csatlakozott az új tanításhoz. Sőt a század nyolcvanas éveiben már Erdély magyar lakosságának mintegy fele antitrinitárius nézeteket vallott. A kolozsvári unitárius 199kollégium pedig az 1560-as évektől hosszú ideig menedéket nyújtott a vallási nézeteik miatt még a protestáns országokban is üldözött radikális szabadgondolkodóknak (például Jacobus Palaeologusnak vagy Matthias Vehe-Gliriusnak). Az antitrinitarizmus végül a 16. század végén Hunyadi Demeter és Enyedi György püspökök tevékenységének köszönhetően szerveződött egyházzá. Ezzel egyidejűleg került sor tanításaik rögzítésére is.
Dávid Ferenc követői hevességük mellett mozgékonyságukkal is kitűntek. Hamarosan a Partiumban és a hódoltság számos területén vertek gyökeret. Az 1570-es években Basilius István egykori kolozsvári lelkész vezetése alatt népesebb csoportok tűntek fel a Körösök és a Maros közötti területeken (Bihar megyében Belényesen, Zarándban Simándon, Csongrádban Makón). Ugyanezen időben szép számú Szentháromság-tagadó élt már a Dél-Dunántúl szellemi központjában, Pécsett is, amely még a 17. században is egyik legfontosabb támaszpontjuk maradt. Szórványaik voltak még Fejér megyében (Battyán és Polgárdi), Északkelet-Magyarországon viszont az egri, majd ungvári lelkész, Egri Lukács csak ideiglenesen tudott szerény sikereket elérni. A királyság közvetlen szomszédságában, Nagymaroson mégis fontos hídfőállással bírtak, az említett Trombitás János befolyásának köszönhetően.
A reformáció egyéb mozgalmai már nem szerveződtek egyházzá. A gyermekkeresztséget elvető és a felnőttek újrakeresztelését (görögül anabaptizein) szorgalmazó anabaptisták az 1540-es évektől Morvaországból érkeztek Magyarországra. A főként német ajkú anabaptista kézművesek (a habánok) az északnyugati országrész megyéiben (Nyitra, Pozsony és Trencsén) telepedtek le. Bár kiűzésüket az országgyűlési törvénycikkek is elrendelték, 1556-ban Nyitra megyében már püspökükről is van tudomásunk Peter Riedemann személyében. Mivel kiváló iparosok voltak, a magyar nagybirtokosok gazdasági érdekből nem hajtották végre az ellenük hozott rendeleteket. A Thurzók és az Illésházyak birtokain így továbbra is viszonylagos nyugalomban élhettek. A 17. században azután Bethlen Gábor fejedelem Alvincen, I. Rákóczi György pedig Sárospatakon telepítette le egy-egy csoportjukat.
A Szentháromság-tagadók egyes képviselői hamarosan tovább radikalizálódtak. Ők voltak a Krisztus imádását tagadó úgynevezett 200non-adorantisták vagy radikális antitrinitáriusok. A század végétől közülük kerültek ki az úgynevezett szombatisták, akik az Ószövetség primátusát fogadták el, irányzatuk így a zsidó valláshoz állt közel. Nevük onnan eredt, hogy az Ószövetség előírásait követve a vasárnap helyett a szombatot tartották szent napnak. Hangsúlyozni szeretnénk azonban, hogy a Dávid Ferenc halálát követő időkben az antitrinitarizmus és a szombatosság között még nem rögzültek a határvonalak, jóllehet az előbbi – miként utaltunk rá – már fokozatosan haladt előre az egyházzá szerveződés útján. A szélsőséges antitrinitáriusok fő patrónusa az 1580-as években az egykori erdélyi püspök, Gerendi Miklós családjából származó János volt. Ő támogatta a neves költőt, Bogáti Fazakas (Fazekas) Miklóst is, aki szintén ennek az irányzatnak a befolyása alatt állt. A szombatosság még később is meglehetősen sokszínű vallási mozgalom maradt. Legnevesebb képviselője Bethlen Gábor kancellárja (1613–1621), Péchi Simon volt, aki zsidó imádságokat héber eredetiből ültetett át magyarra. A szombatos irányzat végül az 1638. évi úgynevezett dési complanatio (végzés) következtében szűnt meg, amikor képviselőiket perbe fogták, majd vezetőjükkel, Péchivel együtt jószágvesztésre és elzárásra ítélték.
A magyarországi reformáció ezen sokszínűségével és képlékenységével kiemelkedett az európai fejlődésből. Ennek köszönhetően azonban egyik felekezet sem tudott abszolút túlsúlyba kerülni, s ezért olyan protestáns nemzeti egyház sem alakulhatott ki, mint például Skóciában vagy a skandináv országokban. A különböző irányzatok egyszerre járták át a társadalom széles rétegeit és egyidejűleg ugyanazokon a területeken építették ki egyházszervezetüket is. A még katolikusnak született Dávid Ferenc pályája kiválóan jelképezte a magyarországi protestantizmus 16. századi képlékeny állapotát. Dávid 1557-ben Paul Wienert követően még az erdélyi evangélikusok második püspöke volt. Az említett nagyváradi zsinaton viszont erre a méltóságra már a reformátusok választották meg, végül 1576-tól a kiváló szónok már a Szentháromság-tagadók püspöke volt. Dávid ezt követően villámgyorsan sodródott még tovább, immáron a non-adorantizmus (Krisztus imádásának tagadása) irányába, amiért életével fizetett. Dévai börtönében halt meg 1579 novemberében.
201A 16. század végére az egyes irányzatok végül fokozatosan letisztultak. A legnépesebb református egyház hívei elsősorban a magyar nemességből, a mezővárosi polgárságból, a parasztságból és részben a magyar végvári katonaságból toborzódtak, főként a három részre szakadt ország középső és keleti területein. Az evangélikusok a királyság peremvidékeire szorultak vissza, elsősorban néhány dunántúli és felvidéki főnemes birtokára. A német városi polgárság és a szlovák parasztság azonban szinte kizárólag, sőt ekkor még a németen kívül a magyar végvári katonaság tekintélyes része is a lutheri irányzat követője volt. Az antitrinitáriusok hódoltsági szórványaikat leszámítva valójában csak Erdélyben értek el komolyabb sikereket, a fejedelemségben viszont meghatározó erőt képviseltek. Mindezek ellenére a katolikus egyház sem szűnt meg, noha csupán bizonyos városokban (Pozsony, Nagyszombat) és egy-egy katolikusnak megmaradt nemes birtokán, valamint a Székelyföldön maradt túlsúlyban. A Drávától délre a horvátok körében a reformáció nem ért el jelentősebb sikert, vagyis döntő többségük katolikus maradt. Végül a hódoltságban megőrizték ortodox vallásukat az ipeki pátriárka fennhatósága alatt álló, igen megszaporodott szerbek, Erdélyben pedig az újabb területeket megszálló románok.
Az ország vallási megosztottsága a 16. században gyakran nemcsak társadalmi csoportokon, hanem még egyes családokon belül is megfigyelhető volt. Kiváló példaként szolgál erre az ország bárói famíliái közé tartozó ghymesi Forgách család esete. A família Mohács utáni története ugyanakkor azt is jól szemlélteti, hogy az európai szellemi vérkeringésben való megmaradásban az említett nagy számú mezővárosi és paraszti származású prédikátoron kívül a nemesség is fontos szerepet játszott. Forgách Zsigmond a nemestársaihoz hasonlóan hamar követte a protestantizmust. Fiai (Simon, Imre és Ferenc) ellenben már nem vallottak egységes álláspontot. Az országos hírnévre szert tett egri, majd bányavidéki főkapitány, végül királyi pohárnokmester Simon meggyőződéses protestáns volt. Az ő útjai mégis inkább a hadakozás, a politika és említett osztrák felesége (Ursula Pemfflinger) révén vezettek nyugatra. Katona létére ugyanakkor a kultúra és az új hit iránt is érdeklődött, hiszen Ferenc bátyja históriáját magyar nyelvű megjegyzésekkel 202egészítette ki, a neves prédikátorokat, Huszár Gált és Bornemisza Pétert pedig támogatta.
Utóbbiak meghatározó patrónusa mégsem ő, hanem öccse, Imre volt. A Trencsén vármegye ispáni tisztét betöltő Forgách-fiú nem katonáskodása és politikai szereplése miatt volt mind Magyarországon, mind nemzetközileg is ismert. A Bullingerrel szoros kapcsolatban álló Huszár Gál hosszú ideig nála talált menedéket és keresztelte sorban gyermekeit. Forgách rajta kívül a magyar prózairodalom alapítóját, Bornemiszát is pártfogásába vette. Európa több jeles tudósával és humanistájával (Hugo Blotius, Dudith András stb.) való kiterjedt levelezése révén pedig meghatározó tagja volt a kontinens szellemi vérkeringésének, a nemzetközi protestáns respublica litterariának is. Sőt második felesége, a szigetvári hős Zrínyi Miklós leánya, Katalin hatására még történetírással is próbálkozott. Latin nyelvű munkája, az úgynevezett Zrínyi-album a végvár nevezetes 1566. évi ostromáról Wittenbergben látott napvilágot (1587), a neves szász humanista, Petrus Albinus közreműködésével. Az újabb kutatások szerint pedig Forgách még Károlyi Gáspár nevezetes Vizsolyi Bibliájának (1590) megjelentetésében is szerepet játszhatott. Joggal írta róla a költő Rimay János, hogy „a Múzsák legnagyobb mecénása, tudománnyal és életével kiváló férfiú”.
A harmadik testvér, Ferenc egészen más pályát futott be. Oláh Miklós esztergomi érsek hatására katolizált, majd a középkori humanisták hagyományait követve az itáliai Padovában tanult. Hazatérve különböző egyházi méltóságokat töltött be, majd ő tartotta Bécsben Ferdinánd király 1564. évi halotti búcsúztatóját. Később mégis Erdélybe távozott, ahol a katolikus Báthory István fejedelem kancellárja lett. Vaskos történetírói munkája a 16. századi Magyarország históriájának egyik legfontosabb forrása. Unokaöccsei, Simon fiai, Mihály és Ferenc követték a család vallási megosztottságának hagyományait. Az előbbi a straßburgi, majd a wittenbergi egyetemen tanult, s ő volt az eddig ismert első magyar, akinek levelére a későhumanizmus talán legismertebb alakja, a leideni egyetem neves professzora, Justus Lipsius válaszolt. Ferenc viszont névrokon nagybátyja nyomdokain haladt. Még serdülőkorában (1584) katolizált, majd előbb veszprémi, később nyitrai püspök, végül esztergomi érsek lett. A 17. század elején pedig haláláig 203(1615) ő volt a magyar ellenreformáció vezéralakja. Sőt fontos szerepet játszott abban, hogy fivérei, az említett Mihály és a későbbi nádor (1618–1621), Zsigmond 1603-ban elhagyták az evangélikus hitet. Áttérésük azonban már nem számított ritkaságnak, a közvélekedéssel ellentétben ugyanis a magyar nemesség katolizálása – politikai, anyagi és hitbéli okokból – már jóval Pázmány Péter tevékenysége előtt megkezdődött. Az első konvertiták (1584: Forgách Ferenc és maga Pázmány, 1586: Balassi Bálint) után a századforduló táján már olyan neves személyiségek katolizáltak, mint a későbbi nádor (1625–1645), Esterházy Miklós vagy a felső-magyarországi nagyúr, Homonnai Drugeth György.
A két Forgách-generáció története a fentieken túl két további szempontból is kiválóan reprezentálta a korabeli Magyarország vallási és kulturális sajátosságait. Egyrészt: az ifjabb Ferenc pályafutása bizonyította, hogy a katolicizmus válságára választ adó reformáció hatására a század végétől a katolikus egyház is képes volt a megújulásra, főként a tridenti zsinaton elfogadott reformok szellemében és az új szerzetesrend, a jezsuiták segítségével – miként erről hamarosan külön alfejezetben szólunk. Másrészt: a Forgách család tagjainak tevékenysége azt is jól mutatta, hogy a korban a magyar nyelvű irodalom, de általában a magyarországi kultúra fejlesztése szorosan összefüggött a protestantizmus különféle irányzataival, miközben ebben jelentős szerepet vállaltak még a katolicizmus megfogyatkozott számú képviselői is.
