Horvát vándormozgalom a nyugati országrészen
Horvát vándormozgalom a nyugati országrészen
Az uszkokok és a vlahok mind Horvátországban, mind Szlavóniában vagy teljesen, vagy nagyrészt elhagyott területekre telepedtek le. Ezek egykori lakói a Mohács előtti és utáni évtizedek igen aktív török portyái, valamint a kialakulóban lévő végvárvonalban szolgáló katonák fosztogatásai következtében vagy elpusztultak, vagy elmenekültek. Az északi–északnyugati irányban kezdődő elvándorlás már a középkor végén sem volt jelentéktelen. Batthyány Ferenc pohárnokmester 1524 tavaszán II. Lajos királytól már engedélyt kapott arra, hogy azokat a horvátokat, akiknek házait a törökök felgyújtották és menekülésre kényszerítették, magyarországi birtokain, elsősorban Enying (Veszprém megye) és Battyán (Fejér megye) környékén letelepítse. Ebben az esztendőben azonban már Ferdinánd osztrák főherceg is több horvát nemes Ausztriában való megtelepedéséhez járult hozzá.
A horvát–szlavón területek legveszélyeztetettebb részét elsőként a nemesség hagyta el, miként azt az utóbbi példa is igazolta. A magyar nemesség hódoltságból való kirajzásához hasonlóan 1526 és 1550 között aki csak tehette, elköltözött a frontvonal közvetlen közeléből. A boszniai és a szerémségi török martalócok emberrabló és fosztogató tevékenysége miatt a közállapotok e területeken ebben az időben 183nagyon megromlottak. Az ekkor még Greben várában (Kőrös megye) tartózkodó Batthyány Kristóf későbbi pohárnokmestert ezért féltette annyira nagynénje, a nagyhatalmú Batthyány Ferenc felesége, Svetkovics Katalin, amikor 1538 nyarán a következőket írta neki: „Én azt tanácsolom, hogy sehová semmiképpen ne menj, mert uram örökké haragudni és neheztelni kezd rád. Én sem veszem jó néven tőled, mert érted te magad, hogy nem szükséges most tenéked ilyen időben oda járnod, ahol minden bokorban félsz az ellenségtől.”
A nemesek persze nem egyedül, hanem szép számú kíséretükkel keltek útra, hogy Magyarország nyugati területein vagy valamelyik osztrák tartományban találjanak új hazára. Már az 1524-ből említett horvát nemesek is családtagjaikkal és szolgálóikkal kaptak Ausztriában menedéket. A jobbágyság nagy tömegben való útra kelése főként az 1532. évi szultáni hadjárat által okozott hatalmas pusztítások után vált általánossá. A kivándorlás ugyan többnyire önkéntes volt, hamarosan komoly telepítési akciók is kezdődtek. A horvát–szlavón területeken és Magyarországon egyaránt birtokos főnemesek (a Batthyányak, Nádasdyak, Erdődyek, Keglevicsek és Zrínyiek) felismerték, hogy délvidéki uradalmaik igen jelentős pusztulását nem tudják megakadályozni. Várnagyaik javaslataira ezért egyre gyakrabban döntöttek úgy, hogy e birtokaik jobbágyait megpróbálják áttelepíteni a Drávától északra fekvő magyarországi uradalmaikba. Mivel az utóbbiakban bőven volt még műveletlen, pusztásodott vagy irtásra alkalmas terület, a menekülni vágyók befogadása nem jelentett nagy problémát, sőt komoly gazdasági érdek volt. Az 1530-as évek végén ezért fordult már elő olyan eset, hogy egy-egy nagybirtokos família összeveszett azon, kinek birtokán telepedjen meg egy ismeretlen területről érkező újabb bevándorló-hullám.
A menekülni vágyók Magyarországra való felköltözésének segítésére, illetve a telepítésekre általában egy-egy tekintélyesebb horvát származású familiáris kapott megbízást. A Batthyányak esetében például különösen fontos szerepet játszott Francsics Péter, a németújvári (ma Güssing Burgenlandban) uradalom udvarbírája. Ő felismerte, hogy a jelentős nagyságú erdős és bozótos területek művelés alá vonásával növelheti az uradalom bevételeit, de egyúttal honfitársait is megmentheti a végső pusztulástól. Telepítő tevékenysége tehát többszörösen hasznos 184volt – nem véletlenül emlékezett meg erről oly szemléletesen a család 17. században készült genealógiája: „Szulimán török császár nagy erővel megszállván Boszniát, Krupa és Jajca nevű várakat megveszi, végre 1566. esztendőben Sziget várát is megvévén, kinek birtokába esni és hódolása alatt lakni nem akarván, a Francsicsok kénytelenítettek elhagyni jószágukat és minden marhájukat, s jöttek ide Magyarországra. Francsics Péter először is jött a tekintetes és nagyságos Svetkovics Kata asszony udvarába, aki látván szolgálatra való indulatát, németújvári gondviselőjévé tette. Egy néhány esztendeig híven szolgálván és hűségesen járván el a dolgokban, Boszniának elvesztése után egynéhány esztendővel a horvátság kikívánkozván a pogány igája alól, egyszer is, másszor is, lovakon, gyalog, gyermekeikkel és portékájukkal megrakodván, jöttenek ki. És mivel már annak előtte ismerősek voltak Francsics Péterrel, instálták [kérték] általa Svetkovics Kata asszonyt, adjon helyet, földet, amelyet megszállhatnak, amit effectuála [végrehajtott] is Francsics Péter. Asszonya pedig ezt az egész dolgot rábízta, és a németújvári uradalomban lévő horvát falvakat ekkor szállította meg.”
Az áttelepítés során különösen nagy figyelmet fordítottak a műveltebb réteg (papok és írástudók), valamint a mesteremberek kimenekítésére. 1538 nyarán Svetkovics Katalin Raveni Mihály szlavóniai ítélőmester habozására a következőket jegyezte meg: „Kár volna olyan tudós embernek elveszni.” Mihály mester hamarosan valóban Magyarországon volt, hiszen 1548 és 1552 között már Nádasdy Tamás országbíró ítélőmestereként teljesített szolgálatot. Nem csekély problémát jelentett a menekültek számára a szekerek és igavonó állatok biztosítása, barmaik elhajtása mellett ugyanis amit csak tudtak, igyekeztek új hazájukba magukkal hozni. Emellett a menetoszlopok ellátása és fegyveres védelme is komoly nehézségek elé állította a telepítőket. Sőt az is vitákra adott okot, hogy a menekültek mi módon kötelesek javaik után belső vámot fizetni. A befolyásosabb főurak – például Batthyány Ferenc – azonban már az 1530-as években uralkodói engedményeket szereztek, hogy Magyarországra átköltöző alattvalóik mentesüljenek a vámok fizetése alól.
Az 1530–1540-es évek nagy hullámai után az Una-parti Kosztajnica várának 1556. évi elestét követően újabb jelentős tömegek keltek útra Magyarországra. Ezen a területen ugyanis a határvédelem kiépítése 185még éppen csak megkezdődött, így a Bihács és Sziszek közötti terület szabad prédájává vált a boszniai martalócoknak. A század második feléig összességében végül több tízezer horvát és szlavón nemes és jobbágy hagyta el lakóhelyét, s menekült északra. Ennek köszönhetően a Muraköztől egészen Morvamezőig a magyar királyság és az osztrák tartományok határán egy viszonylag széles horvátok által (is) lakott sáv alakult ki. Különösen szép számban telepedtek le Németújvár, Körmend, Rohonc, Szalonak, Kismarton, Sopron, Bécs és Pozsony vidékén, főként az említett családok uradalmaiban. Sőt számuk az 1570-es évek elejére annyira megszaporodott, hogy az alsó-ausztriai rendek ekkor már azt szorgalmazták Miksa császárnál, hogy általános rendeletben tiltsák meg a további bevándorlást, a letelepülteket pedig zárják ki mindenféle tisztség viseléséből. Mivel azonban a Horvátországból és Szlavóniából kiköltözők egykori falvai nem maradtak sokáig üresen, a további – bár csökkenő – magyarországi és ausztriai betelepedés nem volt megakadályozható. A frontvonal közeléből a Dráva és a Száva közére is mindig bőven érkezett utánpótlás, nagyrészt vlahokból, de még horvátokból is. 1566 elején Batthyány Kristóf például tíz esztendőre adott adómentességet a Varasd megyei Jakupecben letelepedő horvátok számára.
Bár a szerbekkel ellentétben a horvátok katolikusok voltak, jelentősebb mértékben mégsem olvadtak be a környék magyarságába. Ez főként azzal volt magyarázható, hogy meghatározott időre szóló kiváltságok (adómentesség és különféle engedmények) fejében általában önálló településeket, irtásfalvakat hoztak létre, vagy egy-egy magyar falu jól elkülönülő részén vertek gyökeret. A Körmend melletti Nádaljából ekkor lett Magyar- és Horvátnádalja, miközben Rohonc mezővárosa magyar, német és horvát városrészre oszlott. Nyelvük és azonosságtudatuk megőrzésének köszönhető, hogy a horvátok száma Burgenlandban mind a mai napig igen tekintélyesnek nevezhető, hiszen a 20. század elején létrehozott új osztrák tartomány lakosságának ma is körülbelül 10 százalékát alkotják.
A betelepülő horvátokat vezető nemes családok nagy része viszont fokozatosan elmagyarosodott. A nagybirtokosok udvaraiban, uradalmaiban vagy magánhadseregeiben a felemelkedésre a magyar nyelv ismeretének hiányában nem volt lehetőség. Az udvari szolgálat és a magyar 186köznemességgel való keveredés fokozatosan vezetett a nyelv, majd az identitástudat váltásához. Petar Nizancsicsból így lett Madarász Péter, akinek alábbi emlékiratából ismert pályája kiválóan példázta hasonlóan járt honfitársainak sorsát: „A török horvátországi Kosztajnicát és egyéb erős várakat elvette a kereszténységtől, ami miatt sok nemes és polgári renden való emberek életeket bujdosásra vették és – a maguk saját marhájukat elhagyván – idegen országba kellett költözniük. Az én atyám is akkor, a maga örökségét elhagyván, ide Magyarországra jött. Ezt mikor látta a néhai boldog emlékezetű Batthyány Boldizsár, látván nemeslevelét és maga friss voltát, tovább nem akarta bocsátani, hanem szolgálatát megkedvelvén magánál tartotta még egész esztendeig. Esztendő múlván Őnagysága felküldte volt Német- avagy Ausztriai Országba madarászságot tanulni. Ő megtanulván, ismét hazajött az úrhoz és madarász szolgája volt Őnagyságának. Azonban Istenben elnyugodott Zrínyi Dorica asszonyom Őnagyságának [Batthyány feleségének] egy jámbor szolgálóját vette volt házastársul. Ezért Őnagyságaik mindkettőjükhöz jó akarattal voltanak és ez mostani telket, melyet én bírok Rohoncon, az én atyámnak és anyámnak jámbor szolgálatukért adták.”
