Románok, szlovákok és ruténok
Románok, szlovákok és ruténok
A 16. században a románság is jelentősen bővítette középkorban megszállt területeit (Déli-Kárpátok völgyei, Fogarasföld, Hátszeg-vidék, Máramaros megye déli fele, Temesköz keleti része). Ennek a folyamatnak több tényező kedvezett. A főként pásztorkodásból élő oláhok – miként őket a korban nevezték – földművelésre való áttérése az önálló erdélyi fejedelemség kialakulását követően is folytatódott. Kenézeik és vajdáik a nagyobb medencék és síkvidékek magyar földesuraival kötöttek egyezségeket, s ezek értelmében a megmaradt, általában gyengébb minőségű területekre telepítették le őket. Mivel a földesurak érdekeltek voltak minden talpalatnyi föld művelés alá vonásában, ideiglenes adókedvezményekkel támogatták az akciókat. A nehezebb körülmények közötti gazdálkodás ellenére a románság egy részének mindennapjaiban ezért életmódváltás következett be, bár továbbra is nagy tömegeik foglalkoztak hegyvidéki pásztorkodással.
187A románság térnyerését jelentősen elősegítette, hogy a 16. század második felétől Havasalföldről és Moldvából a romló politikai–gazdasági viszonyok miatt erőteljes bevándorlás kezdődött. Ezt a népességtöbbletet a hegyvidéki területek már nem voltak képesek befogadni, ezért a síkvidékekre való román behatolást ez a folyamat is megkönnyítette. A tizenöt éves háborúban ráadásul a magyarlakta területeket (például a Mezőséget) érték a legsúlyosabb csapások, ahová azután a hadak pusztításaitól kevésbé érintett románságnak kiváló alkalma kínálkozott a betelepülésre. Az Erdélyben megfordult császári fizetőmester Zacharias Geizkofler 1602-ben tökéletesen összegezte e folyamatok eredményét: „Erdélyben román falu azelőtt kevés volt, de most a hegyekben nagymértékben elszaporodtak, mivel a síkvidék pusztulásával szemben a hegyvidék megépült.” Végül a románok lakta területek kapcsolattartásának a politikai viszonyok is kedveztek, hiszen a középkori magyar királyság csaknem minden román lakója az erdélyi fejedelemségbe került. A románság száma tehát a század folyamán mind a Királyhágón túli területeken, mind a Partiumban jócskán gyarapodott. Az általuk benépesített területek majd mindenütt megközelítették a magyar, a székely és a szász náció által lakott vidékek területét. Sőt valójában már ekkor megkezdődött egy többé-kevésbé összefüggő románlakta sáv kialakulása a Kárpátok vonala mentén, valamint a Partium hegyvidéki területein (például a Gyalui-havasokban) is.
A szerbekhez hasonlóan az asszimilációs folyamatok a románokat is csak kis mértékben érintették. Ortodox vallásuk és eltérő életmódjuk következtében – a Hunyad megyében református hitre áttértek egy részét kivéve – a környező népcsoportokba való beolvadásuk nem volt jellemző. Mivel pedig nem alkottak rendi nemzetet, azok a telepítéseket végző kenézek és vajdák (főként Hunyadban, Máramarosban és Biharban), akik szolgálataikért armálist és birtokot szereztek, hamar betagozódtak a magyar nemességbe. A szász városok támogatásával az 1540–1550-es években ugyanakkor Nagyszebenben és Brassóban megjelentek első anyanyelvű könyveik. Néhány évtized múltán pedig a katolikus Báthory István fejedelem pedig már ortodox püspökségeik (a révi avagy románosan vádi és a felsőszilvási) területi hatáskörét szabályozta.
188Az ország legészakibb területein élő szlovákok és a ruténok (ruszinok) 16. századi térnyerése viszont egyáltalán nem volt meghatározó. A hadjárások következményei persze őket is jóval kevésbé érintették, mint a magyarságot. A szlovákok ezért a 17. század első felében a tizenöt éves háborúban elpusztult magyarlakta észak-alföldi területeket fokozatosan kezdték benépesíteni, néhány szórványuk kivételével viszont ekkor még elmagyarosodtak. Az északkeleti folyóvölgyek mentén elszórtan megjelentek a Máramaros, Ugocsa, Bereg, Ung, Zemplén, Sáros és Szepes megyében élő ekkor még ortodox, a 17. század közepétől majd görög katolikus ruténok is. Ez a folyamat azonban pusztán jóval később, csak a 18. században hozott számottevő eredményt.
Összességében Magyarország etnikai képe a 16. században óriásit változott. A háborúk következtében megfogyatkozó magyarság a honkereső délszláv (szerb, horvát, bosnyák, vlah) és román lakossággal szemben visszafordíthatatlanul megindult a kisebbségbe kerülés útján. A különböző etnikumok együttélése azonban ekkor még nem okozott nemzetiségi problémákat, hiszen a korban a választóvonalak nem közöttük, hanem a társadalmi rétegek közt húzódtak. Ez időben tehát a királyi Magyarország minden lakója Hungarus-nak, a Horvátországé Croata-nak, az erdélyi fejedelemségé pedig Transilvanus-nak számított, függetlenül attól, hogy melyik etnikumhoz tartozott vagy milyen nyelvet beszélt. A magyar és erdélyi földbirtokosok ezért gazdasági érdekeiknek megfelelően a következő évszázadban is folytatták a telepítéseket, aminek következtében a magyarság szempontjából az arányok még tovább romlottak. A magyar lakosság fokozatos kisebbségbe kerülésének később óriási jelentősége lett. Hosszú távon ez volt az oszmánok berendezkedésének és a velük való nagy háborúknak az egyik legsúlyosabb következménye.
