A Habsburgok útja Magyarországra
A Habsburgok útja Magyarországra
Magyarországnak ebben a válságos szituációban mindezek ellenére mégis óriási szerencséje volt. Nevezetesen – hogy a nagyvezír korabeli mondását fűzzük tovább – az „elefánttal” szemben nyugatról egy „kétfejű sas” formájában jelentős segítsége érkezett. Noha történetírásunk általában megfeledkezik róla, II. Lajos király kérésére sógora, Ferdinánd osztrák főherceg, a későbbi magyar uralkodó, már a mohácsi vereséget megelőző fél évtizedben is nyújtott támogatást a törökök elleni védekezéshez. Nándorfehérvár 1521. évi elvesztését követően 17a karintiai és krajnai tartományt irányító rendek zsoldján évente rendszeresen érkeztek osztrák csapatok a két idegen tartomány védelme szempontjából leginkább veszélybe került terület, Horvátország megsegítésére. II. Lajos halálával ez a viszony teljesen megváltozott. Ferdinánd 1526 decemberi magyar királlyá választásával a Habsburg Birodalom és Magyarország sorsa évszázadokra összefonódott. Eddig a kapcsolatig azonban hosszú út vezetett.
A Habsburg Birodalom – az oszmánokéhoz hasonlóan – a világtörténelem szintén egyik leggyorsabban felemelkedett és leghosszabb ideig – ha csak maradványaiban, de egészen 1918-ig – fennmaradt állama volt. Gyökerei Svájcba vezették vissza, ahol Aargau tartományban a névadó Habichtsburg (Héjavár) feküdt. Ezt az ősi területet meglehetősen hamar, már a 14. század elején (1315: morgarteni csata) elvesztették. A család mégsem maradt meghatározó birtokok nélkül, erre az időre ugyanis megszerezték a későbbi birodalom törzsterületének számító Ausztriát. A sors különleges fintora, hogy ebben nem kis részük volt a magyar uralkodóknak. Akkor persze még senki sem tudhatta, hogy az új szomszéd egykor majd évszázadokon át adja Magyarország királyait.
1246-ban IV. Béla Bécsújhely közelében, a Lajta mentén vívott ütközetben vereséget szenvedett a Babenberg dinasztiából származó II. Harcias Frigyes osztrák–stájer hercegtől. A győztes mégsem élvezhette sikere előnyeit, hiszen a csatában maga is elesett, ráadásul kihalt vele dinasztiája is. Az utódlásért vívott küzdelem végül 1278-ban a morvamezei csatatéren dőlt el, ahol Habsburg Rudolf német király – IV. Kun László csapatainak hathatós támogatásával – mért vereséget a Babenberg-örökségért szintén harcba szállt II. Přemysl Ottokár cseh király seregére. A Habsburg család ezáltal éppen akkor jutott Ausztria és Stájerország birtokába, amikor az oszmánok megvetették lábukat Kis-Ázsia északnyugati területein. A Rudolfot 1273-ban uralkodójukká választó német birodalmi rendek ekként elszámították magukat. A kevéssé ismert, gyengének tartott, birtokokkal alig rendelkező Habsburgot ugyanis éppen azért ültették trónra, hogy továbbra is szabadon kiskirálykodhassanak fejedelemségeikben.
Ausztria és Stájerország birtoklásával megkezdődött a magyar királyság és a Habsburgok sok évszázados szomszédsága, vagyis a későbbi 18birodalom már születése pillanatától kapcsolatban állt Magyarországgal. S I. Rudolfot csak fia és unokája követte a császári trónon – utánuk a birodalmi rendek a Luxemburgiakat jutották hatalomra –, a 14. század második feléig a Habsburgok az osztrák területeken fokozatosan terjeszkedtek tovább. 1335-ben előbb Karintiát és Krajnát szerezték meg, majd a Bécs szerepét megerősítő IV. Rudolf 1363-ban már Tirolt, sőt Friault és Görzöt is megkaparintotta. Ezzel a későbbi osztrák örökös tartományok már a család birtokában voltak, ami egy közép-európai nagyhatalom körvonalait kezdte formálni.
Ez végül a magyar trónt is betöltő II. Albert császár hatalomra kerülésével 1437-ben született meg. Ettől kezdve a Habsburgok 1805-ig megszakítás nélkül vezették a Német-római Birodalmat és kormányozták egyre növekvő számú tartományaikat. Majd egy évszázadnak sem kellett eltelnie ahhoz, hogy V. Károly trónra léptével immáron a világ egyik legtekintélyesebb birodalmát igazgassák – miként a nevezetes mondás tartotta: azt, „ahol sohasem nyugszik le a nap”. S bár Károly császár 1556. évi lemondásával a nagyhatalom két ágra (spanyol és osztrák) szakadt, a Habsburgok Magyarországgal szomszédos birodalma még évszázadokon át igen meghatározó európai politikai tényező maradt.
A világhatalom megalapozásában elsősorban III. Frigyes, majd I. Miksa császár játszott elévülhetetlen szerepet. Noha a birodalomépítés mechanizmusa az Európában – a kis-ázsiaival ellentétben – már megszilárdult politikai–társadalmi viszonyok miatt jelentősen eltért az oszmánokétól, felemelkedésükben mégis volt néhány hasonló elem. Míg a törököknél a kedvező házasságok pusztán a kezdeti időkben voltak meghatározóak, a Habsburgok esetében hosszú ideig éppen ez volt az egyik legfontosabb eszköz területeik bővítésére. Nem véletlenül vált szállóigévé a mondás: „Tu felix Austria nube!”, azaz „Te csak házasodj boldog Ausztria!”. Frigyes császár ennek szellemében adta fiát, Miksát Merész Károly burgundiai herceg leányához, Burgundiai Máriához. A házasság a herceg váratlan halálával 1477-ben meghozta a Habsburgok számára Nyugat-Európa egyik gazdaságilag legfejlettebb tartománya, a Burgund Hercegség egy jelentős részét, beleértve a később oly fontossá vált Németalföldet is.
19A 15. század legfontosabb házassága mégsem Miksáé, hanem fiáé, Szép Fülöpé volt. Miként arról a birodalom építését is szemléltető alábbi családfa tanúskodik, Fülöp és húga, Margit 1496-ban kettős házasságot kötött Johannával és fivérével, Don Juannal, Kasztíliai Izabella és Aragóniai Ferdinánd gyermekeivel, a szülők névadó tartományainak örököseivel. Noha Miksa a spanyol házasságot eredetileg pusztán a legnagyobb európai rivális, Franciaország elleni koalíciója megerősítésének szánta, hamarosan kiderült: e törekvését a szerencse sokszorosan koronázza. Minthogy Don Juan, majd leánya és nővére, Izabella portugál királynő, illetve fiai sorra távoztak az élők sorából, hamarosan Johanna és általa Fülöp lett az ibériai királyságok örököse.
A spanyol hozomány valójában korántsem pusztán az Ibériai-félsziget nagy részét foglalta magába. Az aragóniai királysághoz tartozott Szardínia szigete mellett Szicília és a 15. század közepétől az olasz csizma teljes déli részét magába foglaló nápolyi állam is. Ráadásul 1492-től már a granadai királyság is Spanyolország része volt, miközben az Újvilág felfedezésének köszönhetően az örökség gyarmatok tucatjait is magával hozta. Miksa császár halálát követően 1519-ben így a fiatalon elhunyt Szép Fülöp fia, V. Károly már a nyugati világ leghatalmasabb birodalmának uralkodója lett. Sőt ehhez ő és öccse, Ferdinánd osztrák főherceg, házasságaikkal még további területeket csatoltak. Károly Portugáliai Izabellával kötött frigyének köszönhetően 1580-tól a Habsburgoké – ugyan már csak a spanyol ágé – lett Portugália, Ferdinánd Jagelló Annával tartott esküvője (1515. július 22-én a bécsi Stephansdomban) nyomán pedig 1526 után a magyar és a cseh korona.
20A magyar trón megszerzése a törökkel már hadakozó Albert császár rövid magyarországi uralkodása (1437–1439) után az egész 15. században a Habsburgok egyik legfontosabb célja maradt. Csakhogy Közép-Európában a különböző dinasztiák között kialakuló kapcsolatrendszerek és a politikai viszonyok jó ideig nem a Habsburg nagyhatalmi alternatívának kedveztek. Az osztrák–magyar tengely helyett előbb a lengyel–magyar (I. Ulászló), majd Hunyadi János kormányzóságát és Mátyás királyságát követően a cseh–magyar (II. Ulászló és II. Lajos) került előtérbe, ami a Jagellók magyarországi hatalmát biztosította. Frigyes császár többszöri kudarca ellenére mégis mindenáron igyekezett legalább a jövőt megalapozni. Ehhez kedvező eszközül szolgált számára a még Albert halála után, 1440-ben ellopott Szent Korona, a magyar államiság jelképe.
A császár végül csak 1463-ban a Bécsújhelyen I. Mátyással kötött szerződés értelmében volt hajlandó a Korona és az elzálogosított Sopron városának visszaadására. Ennek fejében – 80 000 aranyforint mellett – a magyar királlyal elismertette, hogyha törvényes örökös nélkül hal meg, akkor a magyar trónt Frigyes vagy fia, Miksa főherceg örökli. A szerződés a magyar uralkodó halála után mégsem vált valóra, hiszen az ország vezetőinek többsége – kisebb habozás után – az említett cseh kapcsolatot támogatta, és II. Jagelló Ulászlót ültette trónra. Miksa főherceg hiába vonult csapataival Magyarország ellen, a fehérvárinak nevezett hadjárat nem hozott számára sikert. 1491 novemberében a Pozsonyban 21megkötött békében pusztán annyit érhetett el, hogy megújítsák az 1463. évi szerződést, s visszakapja a Mátyás által megszállt ausztriai területeket.
Császárként Miksa még erőteljesebben próbálkozott a magyar trón megszerzésével, vagy legalább utódai számára történő biztosításával. Kiváló hadvezérként már felismerte, hogy Magyarország a nagyhatalmi státus növelése mellett az egyre erőteljesebbé váló török előrenyomulás miatt is fontos örökös tartományai számára. 1506. március 20-án ezért családi szerződést kötött II. Ulászlóval, melynek értelmében unokája, Habsburg Ferdinánd főherceg elveszi a magyar király leányát, Jagelló Annát, Ulászló esetleg születendő fia pedig leányunokáját, Máriát. Sőt miután a magyar rendek egy része megkérdőjelezte a szerződést, Miksa ismét fegyveres erővel vonult Magyarországra. Az 1506. évi osztrák–magyar háborúnak végül Lajos királyfi születése vetett véget. A családi szerződést végül 1515 júliusában a – Jagelló Zsigmond lengyel király jelenlétében – Bécsben megtartott esküvőkkel erősítették meg. II. Lajos 1526. évi halála után ezzel Ferdinánd előtt megnyílt az út a magyar trón megszerzésére.
A Habsburgok felemelkedéséhez és területi gyarapodásához persze a kedvező házasságok és a velük összefüggő birtokszerző akciók önmagukban nem lettek volna elegendőek. A páratlan sikersorozathoz alapjaiban járult hozzá III. Frigyes szívós politizálása, rendkívüli fösvénységgel folytatott gazdaságpolitikája, s nem utolsósorban a birodalmi gyűlés helyzetének rendezése. Miksa ezekre az alapokra támaszkodva – miként ez időben II. Bajezid az oszmánoknál – kiemelkedő katonai reformokat hajtott végre. Új gyalogságot (Landsknechtek) szervezett, modernizálta a tüzérséget és kiépítette a hadszertárak rendszerét. Az oszmánokkal ellentétben azonban hadsereg még nem volt állandó haderő. Végül a katonaság és a császárok által hathatósan támogatott birodalmi bankárfamíliák (Fuggerek, Welserek) nyújtotta kölcsönök még arra is lehetőséget biztosítottak, hogy nagy szükség esetén a Habsburgok akár erővel lépjenek fel a minduntalan renitenskedő birodalmi fejedelmekkel szemben.
Tehetséges uralkodóiknak köszönhetően tehát a Habsburgok kiválóan használták ki a lehetőségeket birodalmuk gyarapítására, mely nagyságában 22a 16. század elején az oszmánokéval vetekedett, lélekszámát tekintve pedig meg is haladta azt. A keleti ellenfél államához hasonlóan azonban a birodalom rendkívül tagolt, sőt túlságosan is sokszínű volt, mind nyelvében, mind gazdaságában, mind egyes területei politikai berendezkedésében. Ráadásul a keresztény nagyhatalom nem alkotott összefüggő területet, gazdaságilag igen fejlett tartományai mellett több országa Európa peremvidékeinek lemaradóban lévő részéhez tartozott.
A legsúlyosabb probléma mégis a következő volt: az államhatalom az oszmánokkal ellentétben nem rendelkezett olyan erővel (társadalmi réteggel) vagy szervezettel, amely képes lett volna a birodalom részeinek összetartására. A 16. század elején Európa szinte minden országában hasonló helyzet volt tapasztalható: a rendkívül erős rendekkel szemben az uralkodók gyakran tehetetlenek voltak. Katonaságot pedig csak részben tudtak ellenük mozgósítani, hiszen állandó hadsereg nem lévén – a hadkiegészítés elavult volta miatt – a csapatok nagy részének kiállítását maguk a rendek szavazták meg. Hasonlóképpen zajlott a seregek utánpótlása is, így hosszabb ideig és nagyobb távolságra a keresztény csapatok csak igen nehezen, általában a hadszíntér teljes felélésével és elpusztításával voltak mozgósíthatók.
Elsősorban ezekkel az okokkal magyarázható, hogy Miksa, majd utódai megtették az első lépéseket a túlságosan erős rendek megregulázására, vagyis a gyenge központi hatalom megerősítésére. Hadseregük jellege és felépítése mellett e téren is óriási volt a különbség az oszmánok páratlanul erős, szinte megingathatatlan központi hatalmához képest. Magyarország szerencsétlenségére pedig V. Károly erejét még az I. Ferenc francia királlyal való állandó viszálykodás, majd a birodalomszerte elterjedt reformáció miatt kirobbant vallásháborúk is szerfelett korlátozták. Szülejmán hódításai következtében ráadásul a Földközi-tenger medencéjében és Észak-Afrikában a spanyol és itáliai Habsburg területek is nagyon komoly veszélybe kerültek. Ezzel magyarázható elsősorban, hogy a császár számára a – Ferdinánd főherceg magyar királlyá választásával megnyílt törökellenes – magyarországi frontvonal csak harmadik hadszíntérnek számított. Az újdonsült magyar uralkodó kezét így sok szál kötötte meg, alapvetően korlátozva katonai és politikai mozgásterét. Hogy új országa mégsem esett áldozatául a jóval erősebb 23hódítónak, az elsősorban nem neki, hanem az oszmán hadvezetés hibáinak volt köszönhető. Az utóbbi ugyanis terjeszkedésének igen megnehezedett körülményei közt sem tudott eltekinteni hódítási gyakorlatának korábban jól bevált mechanizmusaitól. Főként ezzel magyarázható, hogy a mohácsi csata után az első komolyabb összecsapások nem Magyarország még megszállatlan középső területein, hanem az osztrák főváros alatt és közelében zajlottak.
