Az oszmánok útja Magyarországra
Az oszmánok útja Magyarországra
Az I. Oszmán szultán (1280 k.–1324/26) alapította Oszmán-dinasztia birodalma a világtörténelem egyik leggyorsabban felemelkedett és leghosszabb ideig (egészen 1918-ig) fennálló állama volt. Hatalmának egykori nagyságát mind a mai napig – bár csak töredékében – jól idézi a Kis-Ázsia teljes területét és a tengerszorosokat birtokló Törökország. A hagyomány szerint az oszmán-török fejedelemség az 1280-as években pusztán 400 sátornyi, a mongol hódítók elől Közép-Ázsiából menekült türkmén népcsoportból született meg a mai Sögüt falu közelében (Burszától délkeletre). A kis fejedelemség azután egy évszázad alatt jelentős állammá érett, két évszázad múlva pedig már nagyhatalommá, végül a 16. század elejére a világ egyik – ha nem a – legjelentősebb birodalmává vált.
Terjeszkedése a Kisázsia nagy részét korábban birtokló szeldzsuk-török császárság határvédő alakulataként a 14. század első felében vette kezdetét. 1326-ban az oszmánok megszállták Burszát, mely miniállamuk első fővárosa lett. 1337-ben a fejedelemség Nikomédiába tette át székhelyét, majd 1354-ben már Európában is megvetette lábát, Gallipoli elfoglalásával. Ezt követően további terjeszkedésének fő színtere – érdekes módon – nem Kis-Ázsia, hanem a Balkán lett. 1369-től már ezen a földrészen, nevezetesen Edirnében (magyarul Drinápolyban) székeltek Oszmán utódai. A bolgár és a szerb fejedelmek segédcsapataiként ezt követően kerültek először „ismeretségbe” a délszláv államok konfliktusaiba már rutinszerűen beavatkozó magyar uralkodók, Nagy Lajos és Luxemburgi Zsigmond király csapataival.
A feltörekvő állam létét a 15. század elején, az úgynevezett interregnum időszaka (1402–1413) alatt komoly veszély fenyegette. 1402-ben I. Bajezid szultán a Közép-Ázsiából érkező Timur Lenk csapataitól Ankaránál olyan súlyos 10vereséget szenvedett, hogy országa közel állt a megsemmisüléshez. 1413-ra azonban I. Mehmednek sikerült a súlyos válságból kiutat találnia. A birodalom ezután ismét erőre, méghozzá félelmetes erőre kapott. Amikor 1453-ban a Balkán szakaszos meghódítását követően az oszmánok elfoglalták a bizánci császárság fővárosát, Konstantinápolyt, szultánságuk Európa délkeleti és Ázsia északnyugati részének meghatározó nagyhatalmává lépett elő.
A helyi nagyhata?omból már csak egy lépcsőfok vezetett a világbirodalmi státushoz. Ezt a lépést az 1510-es években a közel-keleti iszlám világ jelentős részének (1514: Irán, 1516: Szíria, 1517: Egyiptom, az Arab-félsziget egy része) meghódításával I. Szelim szultán tette meg. A Magyarország történetéből jól ismert Szülejmán ekként maga már óriási birodalmat örökölt, melyet még tovább terebélyesített, részben a Dunától északra, részben Iránban, Arábiában és Észak-Afrikában. A birodalom terület-gyarapodását – beszédes volta miatt – érdemes az alábbi táblázatban számokban is nyomon követnünk, rögtön felhívván a figyelmet arra, hogy a középkori magyar királyság területe 300 000 km2 volt.
A szultán neve és uralkodása
|
A birodalom területe
|
I. Oszmán (1280 k.–1324/26)
|
18 000 km2
|
I. Orhán (1326–1360)
|
75 000 km2
|
I. Murád (1360–1389)
|
260 000 km2
|
I. Bajezid (1389–1402)
|
690 000 km2
|
II. Mehmed (1451–1481)
|
850 000 km2
|
I. Szelim (1512–1520)
|
1 500 000 km2
|
I. Szülejmán (1520–1566)
|
2 500 000 km2
|
Az egyre erősödő oszmánok számára Magyarország a 14. század végétől jelentett igazi vetélytársat; miként a magyar had- és politikai vezetés is ekkor, a nikápolyi csata (1396) kudarca után ismerte fel az országot délkeletről fenyegető veszély valódi nagyságát. Az ezt követően Mohácsig eltelt százharminc esztendő alatt az erőviszonyok folyamatosan romlottak a magyar uralkodók szempontjából. Ennek ellenére Luxemburgi Zsigmond hadügyi reformjainak eredményei még jó ideig távol tartották a hódítókat. A 14. század végén ugyanis Budán felismerték, hogy a törökök elleni védekezésnek két alapvető módja lehetséges. 11Egyrészt: a királysággal szomszédos délszláv fejedelemségek ütközőállamokként való felhasználásával, melyek hűségét ha szükség volt, területeikre vezetett hadjáratokkal, sőt akár a helyi vezető réteg megritkításával is biztosítani kellett – miként például Zsigmond a 15. század első évtizedében Boszniában tette. Másrészt az ország területét már 1389–1390-ben elért török portyákkal szemben nélkülözhetetlenné vált egy a déli határokat oltalmazó védelmi rendszer kiépítése. Ennek megerősítése szempontjából alapvető jelentőséggel bírt, hogy a magyar uralkodónak – a szerb despotával, Stefan Lazareviccsel kötött 1426. évi tatai szerződés értelmében már a következő esztendőben – sikerült megszereznie a déli végek legfőbb kulcsát, Nándorfehérvárt.
A védelmi rendszer alapjainak lerakása – többek között éppen az oszmán interregnum idején – ugyan kiválóan sikerült, a törökök balkáni térnyerését mégsem akadályozhatta meg. Az oszmánok egyre jelentősebbé váló erőfölényüknek köszönhetően végig fokozatosan nyomultak előre Magyarország irányába. Ha a Mohács előtti török–magyar küzdelmek egyes szakaszait vizsgáljuk, szomorúan kell megállapítanunk, hogy az oszmánok sikeres időszakai gyakran követték egymást. A magyar hadvezetés viszont csak azokban a periódusokban (1402–1413, 1422–1427, 1443–1448, 1463–1465) érhetett el szerény eredményeket, amikor az oszmán állam belső válságon esett át, vagy a számára az európaival egyenrangú keleti fronton hadakozott. Ráadásul a nagyobb mezei ütközeteket (1396: Nikápoly, 1444: Várna) mindannyiszor a szultáni hadak nyerték, miközben a magyar hadvezetés csak a nándorfehérvári (1456) és a kenyérmezei győzelmet (1479) könyvelhette el átmeneti sikerként.
Magyarország így az 1460-as évek közepére balkáni védőpajzsai elvesztését (1417: Havasalföld, 1459: Szerbia, 1463: Bosznia déli része) követően határaira szorult vissza. Hunyadi Mátyás ezért – kihasználva a beköszöntő hosszabb békeidőszakot – korszerűsítette a határvédelmet. Nevezetesen: a két párhuzamos végvárvonalra tagolt rendszert függőlegesen három egységes irányítású részre (horvát–szlavón bánság, alsó részek főkapitánysága és erdélyi vajdaság) osztotta. A törökökkel való küzdelem alakulása ennek ellenére az elkövetkező fél évszázadban már főként nem a magyar uralkodókon múlott. A hosszú békesség elsősorban 12nem Mátyás virágzó királyságával, hanem az oszmánok földközi-tengeri és keleti lekötöttségével (1460-as–1480-as évek: velencei háború, Morea és Anatólia középső–keleti részeinek meghódítása, a Duna-delta bekebelezése) volt magyarázható. Majd miközben a Jagellók kormányzása alatt az „igazságos” uralkodó által összekovácsolt állam alapjaiban kezdett roskadozni, II. Bajezid szultán 15. század végi hadügyi reformjai, majd Szelim említett hódításai megteremtették az alapokat a komoly ellenfélnek tekintett magyar királyság elleni támadássorozathoz. E tekintetben tehát a nagy keleti hódító 1520-ban bekövetkezett halálának idejére mind a kül-, mind a belpolitikai események kísértetiesen rosszul alakultak Magyarország további fejlődése szempontjából.
Mindezek után már csak arra a kérdésre kell választ keresnünk, mivel magyarázható az oszmánok ennyire bámulatos felemelkedése. (A magyar királyság Mohács előtti válságáról az előző kötetből tájékozódhat az olvasó.) Bár a birodalom történetével foglalkozó nemzetközi kutatóműhelyek véleményei e téren korántsem egységesek, újabban éppen egy magyar oszmanistának, Fodor Pálnak sikerült a nagyhatalommá válás folyamatának néhány fontos újabb kérdéskörét szemléletesen elemezni. Elmélete szerint a fentiekben bemutatott nagy hódítási folyamatban az oszmán állam fejlődése a 15. század második feléig az alternatívák korszakának, attól kezdődően pedig az 1580–1590-es évek fordulójáig a patrimoniális világbirodalom időszakának, vagyis a dinasztia és a vele egybeforró államhatalom fénykorának tekinthető.
Az oszmán állam – a hatalmát biztosító, alább következő újítások mellett – születésének korszakában nem kis mértékben a szerencsének köszönhette (mondhatnánk „kertek alatti”) felemelkedését. A 13. század végi Kis-Ázsiában ugyanis az oszmán törzs korántsem tartozott a terület mintegy tucatnyi fejedelemsége közül a legerősebbek közé, sőt inkább a kifejezetten gyengék sorába számított. Miközben azonban délnyugati szomszédai elsősorban a tengeren keresték – általában sikertelenül – felemelkedésüket, az oszmánok a bizánci császárság és a szeldzsuk szultanátus közötti hatalmi vákuumban, geopolitikai szempontból rendkívül kedvező helyen, mintegy „elfeledve” indultak 13neki a felkapaszkodásnak. Ezt eleinte elősegítették a császárok leányaival kötött házasságok, valamint a mongol hódítás következtében mind etnikai, mind politikai szempontból jelentősen átalakuló anatóliai viszonyok. A nagy felfordulás közepette a félszigeten a türkmén török népelem került többségbe, így a zavarosban még a kis oszmán törzsnek is bőven volt mit megkaparintania. Az oszmánok ugyanakkor már a kezdetekben kitűntek páratlan alkalmazkodóképességükkel, mely egész történelmük során egyik fő tulajdonságuk maradt. Sőt nyitottságuknak köszönhetően ügyes érzékkel szinte mindig képesek voltak szomszédaiktól és ellenségeiktől majd mindent eltanulni és befogadni, ami hasznukra és birodalmuk gyarapítására válhatott.
A lehetőségek korszakának elején, a 14. században a befogadás és az alkalmazkodás mellett az oszmánoknak – a többi török törzzsel ellentétben – sikerült néhány olyan újítást bevezetniük, amely az uralkodóház és az államhatalom teljes túlsúlyát biztosította a politikai életben. E tekintetben alapvető fontosságú volt annak a hagyománynak a megteremtése, miszerint a hatalomra kerülő uralkodónak végeznie kellett testvéreivel. Ennek azért volt páratlan jelentősége, mert a hasonló sorsra érdemes fejedelemségek általában éppen a szultánfik egymás elleni küzdelmének estek áldozatul. Hasonlóképpen a dinasztia és az uralkodói hatalom teljes elismertetését szolgálta, hogy a szultán élet-halál ura volt, alattvalói szolgának minősültek, és így egyedüli, kizárólagos hitele lett a nép előtt. Ezt a helyzetet V. Károly császár konstantinápolyi követe, Ogier Ghiselin Busbecq szavaival találóan érzékeltethetjük, aki a 16. század közepén minderről a következő sorokat vetette papírra: „A születés itt senkit sem különböztet meg a másiktól. Mindenki olyan tiszteletben részesül, ami állásának és hivatalának kijár. Nincs itt rangviszály: mindenkinek az az állás adja meg a rangját, amelyet betölt. A pozíciókat és az állásokat a szultán maga adományozza.” De hasonlóképpen nyilatkozott a szultán hatalmáról 1593-ban Szinán nagyvezír Nádasdy Ferenchez írott levelében, az állítván, hogy „az Isten a hatalmas császárnak [értsd: a szultánnak] oly hatalmat adott, hogyha akarja, a juhászból királyt tészen, és a királyból juhászt tészen”.
A Habsburg követ fenti szavai már magában rejtették az oszmánok második nagy találmányát, a katonai és hivatali rabszolgaság (az ún. 14kul-rendszer) meghonosítását is. Ez azt jelentette, hogy az államvezetésnek sikerült egy olyan rabszolga eredetű politikai–katonai–közigazgatási elitet teremtenie, mely felemelkedését és további előmenetelét kizárólagosan a szultáni udvarnak köszönhette. Ennek fejében természetesen mindenre kész híve volt a hatalomnak. Mindehhez az alapot a gyermekadó (devsirme) bevezetése és az utóbb félelmetes hírnevet szerző janicsárság megalapítása teremtette meg. A főleg keresztény területekről fiatal- és kamaszkorban elrabolt, majd janicsáriskolákba kerülő ifjak – mint a birodalom teremtményei – az egyre erősebb államhatalom teljes kiszolgálóivá váltak. Példáként elegendő arra utalnunk, hogy Bizánc elfoglalásától a 16. század végéig a nagyvezír, azaz a főminiszter tisztét szinte mindig ily módon felemelkedett renegátok (áttért személyek) töltötték be. A még említendő Ibrahim nagyvezír (1523–1536) például a velencei uralom alatt álló, görögországi Pargából származott. A szerájba kerülve Szülejmán trónörökössel nevelkedett, ott vált barátjává, majd trónra lépését követően lett előbb a hárem fehér eunuchjainak, azután a szultáni magánkamarának, később a solymászoknak a vezetője, végül pedig a „Nagyúr” legfőbb tanácsadója és nagyvezíre. Így nem egy esetben a magyarországi háborúk kérdésének eldöntése is nagyrészt az ő kezében volt.
A katonai–hivatali rabszolga-réteg, illetve a hadsereg szerepe a hódításokkal egyre jelentősebbé vált. Egyrészt az újabb területfoglalások utánpótlást biztosítottak számára, másrészt a sokféle népességű, többféle civilizációval és kulturális hagyománnyal rendelkező birodalmat egy-egy felkelés idején a szétforgácsolódástól e csoport tagjai mentették meg. Egyéni érdekeik ugyanis teljesen egybevágtak az államapparátus és a dinasztia céljaival. Hasonlóképpen a birodalom egységét és erősítését szolgálta, hogy az oszmánok a muszlim vallási vezető réteget a hatalom szolgálatába állították. A 15. század második felében – éppen a katonai rabszolgaság segítségével – ezt a csoportot sikerült fizetett hivatalnokokká tenni, mondhatnánk „államosítani”. Ennek köszönhetően a muszlim vallási vezetők az uralkodóház szolgálói, sőt népszerűsítői lettek az alattvalók körében. Ráadásul az oszmánok az iszlám vallásból is rendkívül ügyesen kicsemegézték mindazt, ami állami intézményeik és központi hatalmuk megerősítésére használható volt – a kormányzás módszerétől kezdve a tudományokon át a mindenre 15kiterjedő, kodifikált jogrendszerig. Mivel pedig I. Szelim Kairó elfoglalása (1517) után az isztambuli Héttoronyba záratta az utolsó kalifát, majd fogadta a két szent város, Mekka és Medina hódolatát, ezzel az oszmán szultánok az iszlám vallási és világi vezetőivé váltak. Ez később főként a keleti területeken szintén meghatározó szerepet játszott világbirodalmi pozícióik megerősítésében.
Az oszmánok időközben a birodalmukban élő vallási kisebbségek támogatását is megszerezték. Ezek közül elsősorban a balkáni ortodox egyházak vezetőinek a megnyerése, valamint az Európából elűzött zsidók befogadása bírt különös jelentőséggel. Az oszmánok meghagyták a helyi vallási szervezetet, a mindennapi életbe pedig – amennyiben az alattvalók az adókat rendesen megfizették – nem avatkoztak be. Gazdasági szempontból még alapvetőbb volt a zsidók különféle bérleti rendszerekbe való bekapcsolódásának támogatása. Emellett a 16. században közülük kerültek ki a szultán magánorvosai is, így befolyásuk szinte minden téren jelentős volt. A most bemutatott tényezőknek köszönhetően a 15. század végén a birodalom szilárd alapokon léphetett át a lehetőségek korszakából fénykorának időszakába. Sőt ekkorra már a magántulajdont is csaknem teljesen felszámolták, mely intézkedés ugyancsak az állam és uralkodója kizárólagos hatalmi pozícióit erősítette. Sajnos a Mátyás halála után megrendült Magyarország éppen ezzel a fejlődése csúcsára érő, hadserege páratlan erejét élvező nagyhatalommal került összeütközésbe.
Az Oszmán Birodalom további hódításaiban kedvező földrajzi fekvése is alapvető szerepet játszott. A világkereskedelem legfontosabb kelet–nyugati útvonalai az oszmánok területein haladtak keresztül. Ellenőrzésükkel jelentős mértékben ők fölözték le a világ távolsági kereskedelmének hasznát, a szultáni kincstár ezért a 16. század elején általában óriási többlettel zárt. Ennek köszönhetően viszont – egy ideig legalábbis – a háborúk finanszírozása sem jelentett nagy gondot az államvezetésnek. Sőt a 15. század végén II. Bajezid szultán már szolgálatába fogadta az Égei-, majd utódai pedig a Földközi-tenger neves kalózvezéreit (például Hajreddin Barbarosszát) is. Az utóbbiaknak oroszlánrészük volt abban, hogy megtanították a tengeri hadakozásra az e területen korábban igen járatlan oszmánokat. A birodalom ennek köszönhetően 16tehette később beltengerré a Földközi-tenger keleti medencéjét, majd terjeszthette ki egyre nagyobb mértékben befolyását annak nyugati felére is. Ennek pedig Magyarország története szempontjából is lényeges szerepe volt, hiszen a Habsburgok 16. század elejére megszülető világbirodalmát így a törökök tengeren is nagyon komolyan veszélyeztették. Az Oszmán Birodalom ezzel az európai hatalmi politika döntő tényezőjévé vált.
Bár történetírásunk egyes irányzatai mind a mai napig nehezen képesek elfogadni, tudomásul kell vennünk: Magyarország sorsa nagyrészt már Szülejmán trónra lépésétől, a mohácsi vereség után viszont szinte teljességgel az oszmán hadvezetés kezében volt. Egy ötször nagyobb területű, mintegy négyszer tekintélyesebb lélekszámú világhatalommal szemben a magyar királyságnak önmagában hosszú távon az ellenállásra semmi lehetősége nem volt. Ráadásul a természeti erőforrásokban igen gazdag, önellátó Oszmán Birodalom éves bevételei az akkori magyar királyság jövedelmeinek mintegy tizenöt–hússzorosára, serege pedig a magyar uralkodó fegyveres erejének szintén sokszorosára rúgott. A két hadsereg között minőségileg is óriási különbség volt. Egy állandó, jól kiképzett és foglalkoztatott zsoldos haderő nézett szembe egy a rendi hadkiegészítésre épülő sereggel. A későbbi nagyvezír, Szemiz Ali mondása ekként az 1520-as évek Magyarországára is tökéletesen igaz volt: „egy légy egy elefántnak nem tudott ártani.” Nándorfehérvár 1521. évi eleste, majd a mohácsi vereség így valójában pusztán idő kérdése volt.
