A köznemesség tarkasága
A köznemesség tarkasága
Míg a politizáló főnemesség – jelentős átalakulása ellenére – egységes és azonos szokások szerint élő réteg maradt, addig a közép- és kisbirtokkal (0-100 porta) rendelkező köznemesség legfőbb jellemzője a sokszínűség volt. A törökkori Magyarországon ugyan – a Hármaskönyvben megfogalmazott sarkalatos kiváltságok (az 1. rész 9. címe, azaz a primae nonus) értelmében – elvileg minden nemes „egy és ugyanazon nemességgel” (una eademque nobilitas) bírt, a köznemesség rétegei nemcsak a főnemességtől, hanem egymástól is elkülönültek. Elsősorban vagyonuk nagyságától, a vármegyei közigazgatásban betöltött szerepüktől, a nagybirtokosokkal való kapcsolataiktól és rokonságuktól függött, hogy melyik kisebb-nagyobb csoportban foglaltak helyet.
A köznemesség összlétszáma a 16. század közepén a királyságban megközelítette a 10 000 főt, Szlavóniával és Erdéllyel együtt pedig összesen akár a 16 000 főt is elérhette. Családtagjaikkal együtt az egykori középkori királyság egész területén a köznemesek számát tehát mintegy 80 000 főre becsülhetjük, amely az egész ország összlakosságának körülbelül 2,5 százaléka volt. A korabeli Európában Lengyelország után Magyarországon volt legnagyobb számú a nemesség, hiszen nyugaton a lakosságnak pusztán 0,5–2 százaléka tartozott a kiváltságoltak közé. Ugyanakkor mindkét közép-európai országban – számában legalábbis – a szegényebb nemesség volt a meghatározó. Magyarországon ez a réteg a törökök berendezkedése következtében ráadásul még tovább növekedett.
A köznemesség igen tekintélyes számából csak mintegy 2500–3000 volt a birtokos nemes, a többiek a valóban szegények kategóriájába tartoztak. 149Az előbbiek élén a több faluval (50–100 porta) rendelkező jómódú középbirtokos nemesek álltak (néhány száz fő), akik – a kisbirtokosok egy részével együtt – familiárisként (másként szervitorként) gyakran egy-egy nagybirtokos szolgálatába szegődtek. Mivel Magyarországon a hűbéri lánc nem alakult ki, a familiaritás rendszerének már a középkorban komoly jelentősége volt. A közép- és kisbirtokosok egy része egy-egy úr famíliájához (családjához) tartozott (innen ered az elnevezés), pontosabban a vele kötött szerződés értelmében szolgálta urát. A módosabb nemesek a nagyurak udvari familiárisai, különféle méltóságaikban helyetteseik (alországbíró, vicebán stb.), valamint katonai, gazdasági és igazgatási feladatokat ellátó tisztségviselői (várnagy, udvarbíró stb.) vagy magánkatonaságuk tisztjei voltak. A szegényebb nemesek természetesen kisebb tisztségekre számíthattak. Egy-egy nagyúrnak (például Nádasdy Tamásnak) sok száz szervitora volt, de Oláh Miklós esztergomi érsek is közel száz udvari familiárist tartott maga körül. Mivel egy-egy tehetősebb középbirtokosnak is lehetett néhány nemesi szervitora, ezáltal a rendszer lépcsőzetes hálózattá terebélyesedett. A familiaritás szerepe a 16. században továbbra is jelentős maradt, hiszen a nagybirtokosok politikai–katonai befolyását egy-egy régióban valójában ez biztosította. A vármegyék politizáló vezető rétegét, fontosabb tisztségviselőit (alispán) és országgyűlési követeit – akik a szabad királyi városok küldötteivel az alsótáblán foglaltak helyett – többnyire ez a módosabb középbirtokosság adta. A korban középbirtokos megyének számított például Győr, Szepes, Tolna vagy Veszprém megye.
A birtokos nemesség túlnyomó részét, több mint 90 százalékát a kisbirtokosság alkotta. Ezen belül is az a réteg volt a legnépesebb, amelynek birtoknagysága még a 10 portát sem érte el. Egy részük a középbirtokosokhoz hasonlóan a szomszédos földesúri várakban és uradalmakban vállalt familiárisi szolgálatot. Ennek és kedvező házassági kapcsolataiknak köszönhetően – miként azt az újabb Sopron megyei kutatások bizonyítják – még az igen csekély birtokkal rendelkezők is betölthettek kisebb-nagyobb vármegyei tisztségeket (szolgabíró, esküdt, jegyző). Azaz nem feltétlenül a birtok nagyságától, hanem – a társadalom e szintjén is – gyakran a familiárisi és rokoni kapcsolatrendszertől vagy akár az iskolázottságtól függött, ki milyen szerephez juthatott 150vármegyéje politikai életében. Ez birtoka vagy ingó vagyona gyarapítását is lehetővé tette. Sőt így fordulhatott elő, hogy Sopron megyében a 16. század vége felé még a legszegényebb vagy birtokkal egyáltalán nem rendelkező családok tagjai is vármegyei szolgabírák vagy tanulmányaiknak köszönhetően ügyvédek lehettek.
A köznemesség ezen legalsó rétegét az egytelkes nemesek és az úgynevezett kurialisták, valamint az armalisták alkották. Számuk a királyságban mindösszesen mintegy 7000 főre becsülhető; Erdéllyel és Szlavóniával együtt még néhány ezerrel többre. Az egytelkes nemesek gyakran ugyanolyan életszínvonalon tengették életüket, mint a jobbágyok. A kurialisták pusztán nemesi jogállású lakóházzal (udvarházzal, azaz kúriával) rendelkeztek, az armalistáknak pedig sokszor még „hét szilvafájuk” sem volt, pusztán címeres nemeslevelük (armális, latinul litterae armales), melyről elnevezésüket kapták. De jobbágyaik sem voltak, csupán a maguk telkén gazdálkodnak, s főként a nagybirtokok szomszédságában, egy-egy szélesebb sávban úgynevezett nemesi falvakban éltek. Ilyen települések jelentősebb számban feküdtek Zala, Vas, Sopron és Pozsony, északon pedig Borsod, Abaúj, Zemplén, Szabolcs, Szatmár, Ung és Bereg megyékben.
Végül a nemesség különleges, függő helyzetű csoportját alkották az egyházi nemesek, az úgynevezett prédialisták. Ők földesuruktól katonai szolgálatuk fejében földet és bizonyos kiváltságokat kaptak. Adómentesek voltak, különleges korlátozott önkormányzattal és bírósággal (prédiális szék) rendelkeztek, sőt ispánjaikat és szolgabíráikat is maguk választották. Jobbágyaik azonban nem lehettek, nemesi birtokot sem szerezhettek és a vármegyei közgyűléseken sem vehettek részt. Bár jelentőségük Mohács előtti fénykorukhoz képest a 16. században csökkent, az esztergomi érsek, a szentmártoni apát, a győri és a zágrábi püspök továbbra is rendelkezett prédialistákkal.
Noha az egytelkesek, a kurialisták és az armalisták elvileg legalábbis is minden nemesi kiváltsággal rendelkeztek, a gyakorlatban ez nem teljesen érvényesült. A tizenöt éves háború idején az országgyűlési határozatok (1595: 5. és 1596: 10. tc.) ugyanis hadisegély fizetésére kötelezték őket, amely megadóztatásukat, korabeli szóval élve „taxáltatásukat” jelentette. Innen származott új közös nevük: „taxalisták” vagy „taxás nemesek”. 151A vagyonuk arányában fizetett hadiadóval így a nemesi adómentesség jelentősen sérült. Az általuk fizetett adó nagyságában való jelentős eltérés ugyanakkor – Sopron megyében 25 dénártól 10 forintig terjedő összeg – kiválóan mutatta, hogy még ez a látszólag egységesnek tűnő réteg is mennyire sokszínű volt.
„Elitjüket” – az eddig kutatott példánál maradva – Sopron vármegye nagy múltú, de fokozatosan elszegényedő kisnemesi családjai alkották, akik azonban még továbbra is részt tudtak venni a vármegyei hivatalok ellátásában. Helyzetük és szerepük így valójában a kisebb birtokkal rendelkező nemességgel erősen összemosódott. Őket a szerény ingatlannal rendelkező kurialisták és armalisták, majd a törökök elől menekült, gyakran valamelyik nagybirtokos szolgálatában álló vagyontalan kisnemesek követték. Végül a legszegényebbek a katonai vagy uradalmi szolgálatuknak köszönhetően a földesúr segítségével armálist nyert jobbágyok voltak. S noha a század végi háború alatt ők már mindannyian adóztak, az egész nemesség mégis hatékonyan hárította el az adófizetést. Jól példázza ezt az 1542-ben hadi célokra megajánlott vagyonadó (az úgynevezett hatvanad) esete, melynek behajtása szinte semmiféle eredményt nem hozott.
A 16. században a nemesség legszegényebb rétege gyarapodott leginkább. A törökök által megszállt területekről már az 1540-es évektől több hullámban nagy számú csoportok érkeztek, akiknek nagy részét birtokaikat elvesztett kisnemesek alkották. Különösen jelentős belső migráció zajlott az ország határ menti nyugati vidékére Baranya és Somogy megye területéről Szigetvár 1566. évi eleste után, de szlavóniai nemesek már az 1540-es években nagy számban vándoroltak erre az országrészre, majd szegődtek nem kis részben végvári szolgálatba. Emiatt például Sopron megyében a legszegényebb nemesség száma a század közepéről annak végére négy-ötszörösére emelkedett, miközben a török betörések miatt a porták száma egyre csökkent. Északon ugyanakkor Abaúj és Nógrád megyét szállták meg nagy számban a hódoltságból érkezett, földjüket vesztett kisnemesek. Egy részüket maguk a nagybirtokosok telepítették le, főként elhagyott jobbágy- vagy elnéptelenedett pusztatelkekre, néha azonban erőszakos birtokfoglalásokra is sor került. A nemességet nem kímélte ugyanakkor a szüntelen birtokaprózódás sem, aminek 152következtében Vas megyében az sem számított ritkaságnak, hogy egy kúrián több család osztozott.
A királysági nemesség száma a nagy számú menekült mellett az 1570-es évektől még egy új jelenségnek köszönhetően növekedett szinte robbanásszerűen. A század utolsó negyedében a nemesítés egyre tömegesebbé vált, mely folyamatot „nemesi infláció” néven tartja számon a történetírás. Az uralkodók szolgálatuknak köszönhetően egyre több végvári katonát, a gazdaságban betöltött szerepük miatt pedig – Thököly Sebestyénhez hasonlóan – nagy számú városi polgárt vettek fel a nemesség soraiba. Egy-egy nagybirtokos ajánlására ugyanakkor számos úgynevezett agilis családból, vagyis nemes anyától és jobbágy apától származó tanult ember vagy iskolázott parasztgyerek emelkedett fel a kiváltságoltak közé. Végül a század utolsó évtizedeiben már arra is volt néhány példa, hogy valaki pénzért vásároljon armálist. A nemességbe való bekerülés ezen útjai a következő évszázadban még gyakoribbá, majd egészen általánossá váltak.
A felemelkedésre ugyanakkor a kisbirtokos vagy vagyontalan nemeseknek is volt lehetőségük, bár jóval csekélyebb mértékben, mint középbirtokos társaiknak. A szegénységből kivezető legfontosabb utat részben számukra is a végvári katonáskodás kínálta, amelynek köszönhetően egy-egy kisebb vár kapitányi posztjára a tehetségesebbek és szerencsésebbek könnyen eljuthattak. Sőt ritkán még országos katonai tisztségeket is elnyerhettek és egyúttal nagyobb birtokot is szerezhettek. Az egyik legkirívóbb eset Thelekessy Imre pályája volt, aki a mohácsi csatatéren még Paksy Balázs győri püspök egyszerű huszárjaként küzdött a törökökkel. Bő három évtizeddel később viszont – pápai, veszprémi, győri, lévai és komáromi szolgálat után – 1559-ben ő lett a felső-magyarországi főkapitányság első parancsnoka, ami az országgyűlésen a főnemesség nem csekély felháborodását váltotta ki. Gregoróczy Vince győri magyar vicegenerális pedig hosszú szolgálatának és örökölt ausztriai birtokainak köszönhetően még az alsó-ausztriai Ritterstandba is felvételt nyert (1568) – bár esete kivételnek számított. A végvári hadakozás mellett egy-egy tekintélyesebb nagybirtokos seregében, uradalmának irányításában vagy valamelyik tiszte helyettesítésében familiárisként teljesített szolgálat is segíthette kisebb-nagyobb karrierek befutását. 153Perneszith György egykori esztergomi érseki tiszttartóból például a 16. század közepére Nádasdy Tamás nádor vezető udvarbírája és egyik fő szervitora lett. A poszttal természetesen birtokok is párosultak, részben a nádor 32 jobbágytelekig terjedő adományi jogkörének, részben az uralkodónál való közbenjárásnak köszönhetően.
A birtokgyarapítást követően még a kisebb ingatlanokkal rendelkezők is kihasználhatták az agrárkonjunktúra lehetőségeit (főleg a gabona- és bortermesztést), persze saját szintjüknek megfelelő mértékben. A földvásárlás és a vagyongyűjtés ezért még a szegényebb nemes rétegnél is megfigyelhető volt. Végül a felemelkedés egyik különleges útjának az értelmiségi–hivatali pálya számított. A Sopron megyei kisbirtokos Cziráky Mózes például egyszerű vármegyei szolgabíróból emelkedett fel két évtized alatt – elsősorban kiváló ügyvédi, majd ítélőmesteri munkájának köszönhetően – egészen az ország egyik főbírói tisztébe, a személynökségbe. Az említett Nagyváthy Ferenc pedig a pénzügyi hivatali pályán lépdelt egyre felfelé a Magyar Kamara pénztárnoki tisztéből a felső-magyarországi végváruradalmak főudvarbírájának posztjáig. S bár az efféle üstökösszerű karrierek nem számítottak általánosnak, a hivatali–értelmiségi pálya mégis sokak számára hozott számottevő anyagi gyarapodást.
A magyarországi köznemesség – nem számítva most horvátországi társait – rendkívüli sokszínűsége ellenére egyetlen dologban nagyjából mégis egységes volt. Nevezetesen: anyanyelvét és etnikumát tekintve a nemesség – legalábbis a század második feléig – túlnyomórészt magyar volt. Kivételt mindössze néhány északi határmegye jelentett. Trencsénben például jócskán akadtak már szlovák kisbirtokosok, de Zólyomban, Árvában, Turócban és Liptóban is keveredett a magyar és szlovák köznemesség. Ezeken a területeken ugyanakkor a vezető réteg is gyakorta szláv származású, bár utóbb teljességgel elmagyarosodott csoport volt (például a Podmaniczkyak, az Ostrosithok, a Kosztkák, a Rakovszkyak vagy a később Szentiványivá átkeresztelt Szvatojánszkyak). A távoli Máramarosban pedig jelentős számú volt már az ortodox vallású román kisbirtokosság is, s itt szintén csupán a vagyonosabbak és a tisztségeket viselők magyarosodtak el. Biharban ugyanakkor a század közepén még csak a birtokosok egy tizede volt román 154nyelvű; a legdélebbre fekvő területekről elmenekült magyar nemesek helyét viszont délszláv (szerb és horvát) előkelők vették át. Mindez azonban már az ország etnikai képének fokozatos megváltozásával állt összefüggésben, melyről a Honkeresők című fejezetben hamarosan bőven tájékozódhat az olvasó.
