A politizáló nagybirtokosság
A politizáló nagybirtokosság
A mohácsi csata az ország vezető rétege, a 300-nál több portával rendelkező nagybirtokosság számára ugyan óriási vérveszteséget jelentett (6 főpap és egy tucatnyi báró esett el), a közvélekedéssel ellentétben az ütközetben mégis pusztán két nevesebb família (a Pálóczy és a Korlátkövy) halt ki. A társadalom legfelső rétege a családok számát tekintve tehát változatlan maradt (mintegy félszáz família), a politizáló elitnek mégis erősen megcsonkítva kellett szembenéznie a korszakváltással. A magyar főnemességet valójában ez formálta át számottevő mértékben. A századforduló bárói családjainak túlnyomó része ugyanis az 1550-es évekre vagy kicserélődött, vagy jelentősen vesztett korábbi szerepéből.
Az 1526 utáni bő másfél évtizedben a Pálóczyak sorsára még három család jutott. 1532-ben Kanizsay László, a neves dunántúli família utolsó férfitagja távozott az élők sorából, 1540-ben a Muraközt birtokló csáktornyai Ernusztok (másként Hampók), végül három esztendővel később a Szentgyörgyi-Bazini grófok haltak ki. A Jagelló-kor leghatalmasabb nagyura, Szapolyai János szintén gyorsan eltűnt a legnagyobb birtokokkal rendelkezők közül. János király ugyanis éppen azokon a főként északi területeken bírt tekintélyes váruradalmakat, melyek szinte elsőként kerültek Ferdinánd király fennhatósága alá. 1528-ban például 142már örökre elvesztette Szepesvárt, Trencsént vagy Pápát, így még királysága ellenére is ő volt a kor egyik legnagyobb vesztese.
A régi jelentős családok közül csak a Perényiek, az alsólendvai Bánffyak, a Báthoryak, a Batthyányak, a Thurzók, a Homonnai Drugethek és a horvát–szlavón területen birtokos Frangepánok tudták megőrizni pozícióikat, elsősorban a török támadásoktól védettebb helyen fekvő birtokainak köszönhetően. A század közepéig – a sokat emlegetett Perényi Péter mellett – különösen meghatározó volt bethlenfalvi Thurzó Elek országbíró és helytartó, valamint ecsedi Báthory András szerepe. Hatalmukat jól szemlélteti, hogy 1549-ben az utóbbi a király után a leghatalmasabb birtokos volt, mert Baranyától Pozsony megyén át Szabolcs–Szatmárig jelentős várakkal és uradalmakkal rendelkezett. Ugyanekkor az 1543-ban elhunyt Thurzó örökösei a nagybirtokosok rangsorában a negyedik helyet foglalták el, főként északnyugati birtoktesteiknek köszönhetően. Több más egykori neves nemzetség (a Széchyek, a Héderváryak, a Ráskayak) szerepe viszont igen visszaesett. Végül a század közepéig még a Bebekek, a guthi Országhok, a Losonczyak és Erdély határán a bélteki Drágffyak is megtartottak valamit egykori jelentőségükből, az 1560-as évek végére azonban mind a négy család szintén örökre sírba szállt.
A kihalt famíliák helyére tüstént újak (a Nádasdyak, a Serédyek, az idegen Salmok, a Nyáryak, a Choronok, illetve Horvátországban a Draskovicsok, az Erdődyek és a Zrínyiek) léptek, akik valamennyien Ferdinánd királynak köszönhették felemelkedésüket. A Mohács utáni évtizedekben a birtokváltások gyakran már szinte átláthatatlanul és rendkívül gyorsan követték egymást – sajnos ezért nem tudjuk ezek folyamatát az olvasó számára sem táblázatban, sem térképen érzékletesebbé tenni. Mindezek közepette elsősorban azok számíthattak tartósabb hatalomra, akik házasságuknak, tehetségüknek és kapcsolataiknak köszönhetően védettebb helyen lévő és a török hódítás főirányától távolabb fekvő birtokokat szereztek. Nádasdy Tamás egykori királyi titkár, majd Szapolyai alkincstartója 1535-ben a 16. század első felének legkiválóbb házasságával alapozta meg vagyonát. (A évszázad második felének legnagyobb hatású párválasztása Pálffy Miklós említett házassága volt.) Az uralkodó által történt fiúsítás révén öröklésre képes 143Kanizsay Orsolya oltár elé vezetésével Nádasdy óriási uradalmak (kanizsai, kapuvári, sárvári, lékai) birtokába jutott, méghozzá a védettebb Dunántúlon. A biztonságosabb nyugati és északi területekre való visszahúzódás a török előretörésével egyébként egyre jellemzőbb volt. Batthyány Ferenc például Kőrös megyei területeiről fokozatosan vonult vissza (szép számú szolgálójával együtt) főként Vas megyei birtokközpontjaira.
A neves prédikációíró Bornemisza Péter szavai frappánsan jellemezték a későbbi nádor anyagi gyarapodását: „Sok urak kincsei elszállnak egy özvegy aszszonyra, és az férjhöz menvén, arról más idegenekre.” Bár ennek ellenére 1550-re Nádasdy még nem került a nyolc legvagyonosabb nagybirtokos közé, Ferenc fia – újabb szerzemények után – a század második felében már az ország legnagyobb birtokosai közé számított. A nádor és fia ezzel évszázadokra lerakták családjuk anyagi alapjait, miközben ismertetett közszereplésükkel a politika és a hadviselés területén is utat mutattak utódaiknak.
A többi magva szakadt család vagyonán és a hűtlenség miatt elkobzott birtokokon részben az említett „megmaradt”, részben az új családok osztoztak. Miként bemutattuk, Perényi Péter már 1526-ban lecsapott a Pálóczy örökségre, a bazini grófok birtokainak nagy részét viszont a Habsburg-párti kapitány, Serédy Gáspár szerezte meg. Emellett az utóbbi jelentősen részesedett János király elvesztett felső-magyarországi javaiból is. Az Ernuszt család muraközi birtokegyüttese házasság útján ugyanakkor előbb a Keglevicsek, majd részben erőszakos foglalás révén végül a szigetvári hős Zrínyi Miklós tulajdonába került. A határvédelmi rendszer kiépítésében fontos szerepet játszó Niklas Graf zu Salm királyi főhadparancsnoknak viszont Széchy Margittal kötött házassága hozott nagyobb birtokokat Zala és Vas megyében. Fia, Julius pedig Thurzó Elek egyik leányának, Erzsébetnek az eljegyzésével gyarapította a család magyarországi javait. A nagyhatalmú helytartó uradalmaiból jutott még az idézett ecsedi Báthory Andrásnak is, hiszen ő Thurzó másik leányát, Annát vette feleségül. A Drágffy vagyon jelentős része a somlyai Báthoryak birtokába került, miközben az Erdődyek, a Draskovicsok és a Zrínyiek elsősorban katonai szolgálatuk fejében 144kaptak uralkodói adományként újabb területeket, majd váltak a század közepére–második felére bárói famíliákká.
Hasonlóképpen kardjának és jó házasságának köszönhetően emelkedett az ország előkelői közé Nyáry Ferenc, valamint devecseri Choron András és fia, János. Előbbi könnyűlovas-kapitányként mind a török elleni, mind a schmalkaldeni háborúban többször jeleskedett, de vagyona megalapozásában Korlátkövy Erzsébettel, a mohácsi csatamezőn elesett Péter királyi udvarmester leányával kötött frigye is segítette. A Choronok elsősorban a Dunántúlon vitézkedtek, mind a Szapolyai-párti Török Bálint, mind később a berendezkedő oszmánok elleni küzdelemben. Choron János felemelkedésében szerepet játszottak osztrák és udvari kapcsolatai is, melyekhez részben felesége, a Bécsben nevelkedett Schwetkovitsch (Svetkovics) Mária teremtett számára kiváló alapokat. A Nyáryak és a Choronok anyagi gyarapodásának a fentieken túl volt még egy igen lényeges közös jellemzője. Birtokaik jelentős része a török hódítás következtében elpusztult kolostorok javaiból származott. A Mohács utáni három évtized polgárháborúja, majd a török előrenyomulás következtében – miként erről még a Hitkeresők című fejezetben szólunk – a magyarországi kolostorhálózatot óriási veszteségek érték. A hódoltság peremvidékének elárvult püspöki és kolostori birtokait azután – vagy törvényes, vagy erőszakos úton – többnyire a felkapaszkodó családok szerezték meg.
Az új határvédelmi rendszer és az igazságszolgáltatás irányításában való részvétel szintén hozzájárult egy-egy nagyobb birtokos család pályájának felíveléséhez. Dobó István, Forgách Simon, Mágochy Gáspár, Pethő János és Tahy Ferenc végvári főkapitányi szolgálata (Egerben, Gyulán, Komáromban és Szigetvárott) például kétségkívül elősegítette előmenetelüket és vagyoni gyarapodásukat. Révay Ferenc és Mérey Mihály viszont az értelmiségi–hivatali pályának köszönhette előrehaladását. Előbbi egyszerű nádori titkárból, majd ítélőmesterből lett az ország egyik főbírája (személynök), majd nádori helytartó; míg utóbbit ugyanezekre a posztokra még jó bécsi kapcsolatrendszere és a bazini grófok vagyonából való részesedése is segítette. A törökkorra általában véve is jellemző azonban, hogy a Bécsben székelő magyar kancellárokkal és királyi titkárokkal való jó kapcsolat (sőt anyagi „támogatásuk”) kiváló lehetőség 145volt a birtok- és tisztségszerzéshez, hiszen az uralkodók – a magyar tanácsosok véleménye mellett – döntéseiket főleg e két tisztségviselő javaslataira hozták meg.
A század első felében felemelkedő családok nem mindegyikének sikerült az ország elitjében való végleges megkapaszkodás. A néhány kevésbé előkelő család (a Macedóniaiak, a Pekryek és a Tarnóczyak) jelentősége gyakorlatilag csak egy; a Choron, a Dobó, a Mágochy, a Serédy, a Tahy és az idegen Salm család virágzása különböző okokból (részben gyors kihalásuk miatt) pusztán két generációig tartott. Az Erdődyek, a Draskovicsok, a Nádasdyak és a Nyáryak viszont évszázadokra megalapozták hatalmukat. Melléjük a Mohács utáni harmadik generációban egy jelentősebb hullámban ismét új családok nőttek fel, természetesen részben épp a gyorsan kihalt famíliák birtokainak elnyerésével. Ekkor azonban olyan nagy birtokszerzésekre, mint az 1526-ot követő évtizedekben, már jóval kevesebb módon, főként házasság révén volt lehetőség. Az uralkodói adományok száma csökkent, illetve ezekért hatalmas összegeket kellett fizetni, a kincstár állandó pénzhiánya következtében viszont a királyi váruradalmak zálogba adása – főként Felső-Magyarországon – bevett gyakorlattá vált. A jövedelmező kereskedelembe való bekapcsolódással pedig tetemes készpénzt lehetett felhalmozni, amelyből előbb-utóbb sikerült egy-egy váruradalomhoz jutni – miként azt Thököly Sebestyén példáján láthattuk. A századvég új előkelőinek sorából mindenekelőtt Pálffy Miklós, Illésházy és Bocskai István, valamint (ekkor még) szerényebb mértékben az Alaghyak, a Rákóczyak, az Istvánffyak és a Czoborok emelhetők ki. A korán elhunyt Pálffy, Bocskai és a történetíró Istvánffy Miklós kivételével azonban a többi család valójában csak 1606 után futott be fényesebb karriert.
A magyar főnemesség összetételében a Habsburg Birodalomhoz való csatlakozás és főként a közös magyar–osztrák hadügy is alapvető nyomot hagyott. Miként azt a Salmok példáján már tapasztalhattuk, Magyarországon megjelent egy idegen származású nemesi réteg, amely eleinte főként katonai szolgálata fejében és házassági kapcsolatai révén birtokokhoz is jutott. Előbb-utóbb többen magyar nemességet (indigenatus) is kaptak, melynek köszönhetően teljes jogú „állampolgárokká” váltak. Bár az első magyar nemességet szerző idegen 1542-ben még Esztergom 146várának spanyol kapitánya, Martin de Lascano volt, az elkövetkező évtizedekben a birodalom egészének vezetésében ez időben meghatározó szerepet játszó alsó-ausztriai nemesek egy-egy jelesebb képviselője kapott magyar nemességet. A 17. század végétől megfigyelhető gyakorlattal ellentétben azonban ekkortájt még időlegesen is csak nagyon kevesen vertek gyökeret és szereztek jelentősebb birtokokat Magyarországon. Nemesi címük tehát gyakran névleges titulus volt, mellyel nekik a magyar arisztokrácia a kapcsolataik révén tett szolgálatokat viszonozta.
1542-ben az említett Erasmus Teufel kapott nemességet, aki végül a palásti csatában (1552) történt fogságba esését követően török rabságban végezte. Niklas Graf zu Salm három fia, Eck győri főkapitány, ifjabb Niklas későbbi erődítési főbiztos, valamint Julius 1563-ban kerültek a magyar nemesek közösségébe, s töltöttek be meghatározó szerepet a század második felében az ország katonai és kulturális életében egyaránt. Hasonlóan fegyveres szolgálatának köszönhetően vált magyar nemessé a kassai generális, Hans Rueber (1572), majd a század végén Seifried von Kollonitsch (1598) későbbi bányavidéki főkapitány is. Leonhard von Harrach főudvarmester (1563), Christoph von Althan, az Udvari Kamara elnöke (1578), Adam von Dietrichstein szintén főudvarmester (1583), David Ungnad a Haditanács elnöke (1593) és Wolf Unverzagt (1600) császári tanácsos viszont elsősorban udvari befolyásuknak köszönhették nemességüket. Végül a cseh Georg Proskovski (1563) és honfitársa Ladislav Poppel von Lobkowitz (1572) az északnyugati határ mentén kiépített kapcsolataik révén nyitotta meg a nem Ausztriából érkezők sorát. A következő évszázadban őket már számos német és itáliai nemes követte. Mindez azonban már az egész birodalomban bekövetkezett alapvető változásokkal állt összefüggésben.
Ezzel a folyamattal párhuzamosan természetesen a magyar főnemesek is szerezhettek idegenben „állampolgárságot”. A rögös magyar út Bécsbe című fejezetben bemutatott nehézségek miatt azonban ez jóval kisebb számban történt, mint az idegenek magyarországi térnyerése. Eddigi ismereteink szerint az alsó-ausztriai rendek legfelső rétegébe, a Herrenstand-ba a 16. században csak heten kerültek be. Bethlenfalvi Thurzó Bernát, Thurzó György körmöci kamaragróf és Anna Fugger fia 147(1550) elsősorban rokonságának, a bécsi házzal bíró Pethő János (1563) pedig birodalmi és törökellenes szolgálatának, valamint második feleségének, az osztrák Elisabeth von Sinzendorfnak köszönhetően. Az önállóságra vágyó Majláth István erdélyi vajda fiát, Gábort (1567) és a sokat emlegetett Pálffy Miklóst (1589) elsősorban udvari szolgálata, a remek katonát, Forgách Simont pedig felesége (Ursula Pemfflinger, 1568) és a határ menti Hainburg várának zálogbirtoklása juttatta az osztrák nemesek sorába. Dóczy Andrást (1593) ugyanennek elérésében rokonsága segítette. Apja ifjúkorától fogva udvari tisztségekben szolgált, anyja pedig az említett Thurzó Bernát nővére volt. Végül a felesége halála után egyházi pályára lépő Liszthy János püspök–kancellár unokája, III. János osztrák feleségének (Anna Puchaim), nagybátyja István pedig a Choronoktól örökölt ausztriai birtokainak köszönhette 1599. évi befogadását. Csehországban viszont pusztán Pálffy Miklós és Nádasdy Ferenc kapott „állampolgárságot” (1597), elsősorban katonai szolgálataikra való tekintettel.
Az európai államok vezető társadalmi rétegével ellentétben a magyar főnemesség a 16. században még jelentős átalakulása és az idegenek megjelenése ellenére sem hígult fel. A mintegy félszáz arisztokrata család, valamint a még mindig jelentős birtokokkal rendelkező néhány egyházfő (az esztergomi érsek és a nyitrai püspök) birtokolta az összes adózó porta mintegy 45 százalékát. A század második felében emiatt továbbra is ez a főnemesi réteg, valamint a püspök–helytartók köre határozta meg az ország belpolitikai életének irányítását. Ők töltötték be az országos főméltóságokat, ők ültek a magyar tanácsban és a legfőbb bíróságok elnöki tisztében. Emellett ők alkották az országgyűlés felsőházát is, ahová a főispánokkal együtt az uralkodótól személyes meghívót kaptak. A főméltóságokat betöltőknek a „tekintetes és nagyságos” (spectabilis et magnificus), míg a többieknek a „nagyságos uram” titulus járt.
Váraiknak, nagybirtokaiknak és növekvő magánhadseregeiknek köszönhetően a főnemesek az egyes országrészekben igen tekintélyes hatalommal rendelkeztek – elegendő pusztán a Zrínyiek muraközi vagy a Nádasdyak és Batthyányak dunántúli „kiskirályságára” gondolnunk. Országos és helyi jelentőségüket egyaránt növelte, hogy a szomszéd 148nagybirtokos famíliák gyakran egymással házasodtak. Mivel pedig – miként azt az olvasó az előző nagyobb fejezetben megismerhette – képesek voltak alkalmazkodni a magyar gazdaság legfontosabb változásaihoz, a kereskedelemből és nagybirtokaik termeléséből évente óriási hasznot húztak. Így a gazdasági hatalom is megmaradt kezükben. Vagyonukból bőven futotta értéktárgyak (főként ékszerek és ruhák) vásárlására, de még reneszánsz építkezésekre, sőt könyvtárak alapítására és mecenatúrára is.
