A magyar nyelv első virágkora
A magyar nyelv első virágkora
A humanisták nyelve, a latin 1844-ig (2. tc.) az egyedüli hivatalos nyelv volt Magyarországon. A 16. században a politika, a közigazgatás, a bíráskodás és a tudomány nyelve továbbra is a latin maradt. (Kivételt pusztán Erdély jelentett, ahol az 1550-es évektől már a törvénykezés hivatalos nyelve is a magyar volt.) Ennek ellenére a középkor végétől az ország egész területén a magyar nyelv egyre élénkülő szerepet töltött be mind az írásbeliségben, mind a kultúrában. A 17. század elejére a helyzet gyökeresen megváltozott. Ez időre a hétköznapi írásbeli érintkezésben a magyar meghatározóbbá vált a klasszikus tudás nyelvénél, de számottevő eredményeket ért el az irodalom területén is. Azaz: a korábbi évszázadokkal ellentétben az anyanyelv, a magyar az élőbeszéd mellett már az írásbeliségben és a kultúra más területein is tért hódított, miközben az „apanyelv”, a latin vesztve jelentőségéből a műveltebb rétegek hivatali és tudományos nyelve maradt. A bő egy évszázad alatt végbemenő átalakulásban több tényező játszott szerepet.
Bár a közfelfogás az anyanyelvűség mint program kezdetét gyakran Luther Márton német bibliafordításához (1522) köti, ez Magyarországon is szerves folytatása volt a középkor végén megindult folyamatoknak. A magyar nyelv a 15. század végén az írásbeliségben is fokozatosan kezdett terjedni. Kiválóan igazolja ezt, hogy 1541-ig az igen töredékesen fennmaradt forrásanyagból már több száz magyar nyelvű iratot (leveleket, nyugtákat, szerződéseket, számadásokat, sőt végrendeleteket is) ismerünk. Az ország egyik előkelő főúri családja, a Batthyányak 219körében pedig az 1530-as években már teljesen bevett gyakorlatnak számított, hogy latinul nem tudó alkalmazottaik mellett egymással is ízes magyarsággal leveleztek. A 16. század első évtizedeiben, valamint néhány évig még a Mohács utáni zűrzavaros időkben ugyanakkor a különféle szerzetesrendek kolostoraiban tucatszám készültek magyar nyelvű kódexek (például 1506: Winkler-, 1508: Döbrentei, 1514–1519: Cornides-, 1526–1519: Jordánszky-, 1524–1526: Érdy-, 1526–1528: Székelyudvarhelyi és 1532: Kriza-kódex) is. A nem latin nyelvű irodalom megerősítésére tehát már a reformáció nagyobb mértékű hatása előtt szintén történtek kísérletek.
A magyar nyelvhasználat elterjedése szempontjából a valódi fordulatot mégis kétségkívül az 1530-as évekkel kezdődő bő fél évszázad hozta. Noha a koraújkorban még egyáltalán nem beszélhetünk modern értelemben vett nemzettudatról – ez csak a 19. századra született meg –, a magyar nyelvhez való kötődés egyre meghatározóbbá vált. Sőt ezekben a nehéz évtizedekben, először anyanyelvünk története folyamán, megkezdődött a nyelvvel való tudatos foglalkozás. A magyarországi humanisták – felekezeti hovatartozásuktól függetlenül – újabb és újabb munkákat jelentettek meg, melyek a magyar nyelv művelését és rendszerezését tekintették feladatuknak. Ezek közül meghatározó szerepük volt a szótáraknak és szójegyzékeknek, majd az első régi magyar nyelvtanoknak.
A magyar nyelvet is tartalmazó szótárak legkorábbika a bécsi magyar kancellárián dolgozó Pesti Gábornak 1538-ban az osztrák fővárosban megjelent hatnyelvű szójegyzéke (Nomenclatura sex linguarum) volt. Ez afféle útiszótárként szolgált, bár elsősorban külföldön gyakorolt számottevő hatást, ahol a 16. században ötször adták ki. Az 1590-es években Szikszai Fabricius Balázs (1590), majd Verancsics Faustus szójegyzékei (1595) már több ezer magyar szót tartalmaztak. Az utóbbit tekinthetjük első etimológiai szótárunknak is, mert külön fejezetben sorolta fel a magyar nyelv szláv eredetű jövevényszavait. A század nyelvfejlődésének eredményeit végül kiemelkedően összegezte Szenczi Molnár Albert 1604-ben Nürnbergben kiadott latin–magyar és magyar–latin szótára (Dictionarivm Latinovngaricvm, Dictionarivm Vngaricolatinvm). Ez volt az első olyan szótárunk, melyben már a magyar nyelv is kiindulási pont volt.
220Anyanyelvünk fejlesztésében még a szótárakénál is fontosabb szerepet játszottak az első grammatikák. Közülük is kitűnt Sylvester János még latin nyelven készült latin–magyar nyelvtana (Grammatica Hvngarolatina). A kötet 1539 nyarán Nádasdy Tamás sárvár-újszigeti nyomdájában látott napvilágot, s az újabb kutatások szerint elképzelhető, hogy még a német nyelvtanirodalom első latin–német grammatikájára is hatást gyakorolt. Noha célja elsősorban a latin nyelvtan összefoglalása volt, mégis kiválóan bizonyította, hogy az addig barbárnak vélt magyar nyelv éppúgy szabályokba foglalható, mint a latin, a görög vagy a héber. Munkája bevezetőjében Sylvester ezért vonta le azt a következtetést, hogy „ha hazai nyelvünkkel, e kinccsel – mely eddig előlünk rejtve volt, s most először rátalálva feltártuk és napfényre hoztuk – élni nem vonakodunk, hamarosan (mint remélem és óhajtom) szegényekből dúsgazdagokká leszünk”. A „magyar Luthernek” nevezett, már említett Dévai Bíró Mátyás Sylvesterrel egyidejűleg folytatta a „nyelvgazdagítást”. 1549-ben második kiadását megélt és már magyar nyelven írt grammatikai munkája (Orthographia Vngarica) az első magyar „helyesírási szabályzat” volt. (Az 1535. évi Krakkóban megjelent első kiadásból sajnos egyetlen példány sem maradt fenn.) Baranyai Decsi János marosvásárhelyi protestáns humanista történetíró pedig 1598-ban Bártfán megjelent szólásgyűjteményével segítette elő nyelvünk gyarapítását.
A nyelv művelésén tudatosan szorgoskodó humanisták munkássága mellett annak fejlesztésében a reformációnak is elévülhetetlen érdeme volt. Noha a reformátorok számára a nyelv elsősorban eszközként szolgált vallási céljaik eléréséhez, ez semmit sem von le nyelvművelő munkásságuk értékéből. A protestantizmus fent számba vett képviselői anyanyelven szóltak, a vallásos irodalom anyanyelvű olvasását szorgalmazták, így egész tevékenységük szorosan összefüggött a magyar nyelv és irodalom gazdagításával. Különösen a biblia- és zsoltárfordítások fejtettek ki számottevő hatást. Az előbbiek közül a Wittenbergben tanult Károlyi Gáspár nevezetes Vizsolyi Bibliája, az első teljes magyar protestáns bibliafordítás érdemli a legnagyobb figyelmet. Az 1590-ben Rákóczi Zsigmond támogatásával megjelent munka stílus- és szófordulatai hamar beépültek a közbeszédbe, de a mű a magyar irodalmi nyelvre is óriási hatást gyakorolt. A zsoltárfordítások közül Székely István 221(Zsoltárkönyv, 1548), majd Heltai Gáspár (Zsoltár, 1560) még prózai formában kiadott alkotásai, valamint az antitrinitárius Bogáti Fazakas Miklós kéziratos formában terjesztett verses zsoltárkönyve emelkedtek ki. Az első teljes zsoltárkönyvet azonban majd csak a következő század elején Szenczi Molnár Albert készített el (Psalterium Ungaricum, 1607).
A protestantizmus elterjedésével a század második felében már a prédikációgyűjtemények (postillák) és a gyülekezeti énekeskönyvek (graduál) is magyarul láttak napvilágot. Az első magyar nyelvű nyomtatott prédikációskötetet Huszár Gál adta ki 1558-ban Magyaróvárott. A gyülekezeti énekeskönyvek közül a legkorábbi Székely István 1538-ban megjelent Istenes énekek című munkája volt. Ezt azután szép számmal újabbak követték: a lutheránusoknál a Váradi énekeskönyv (1566) és Huszár Gálnak a Forgách család birtokán, Komjátiban megjelent munkája (1574), a reformátusoknál pedig Szegedi Gergely debreceni énekeskönyve (1569) tartoztak a legelterjedtebbek közé. A század második felében pedig már a teológiai viták nyelve is gyakorta magyar volt. A sokat emlegetett protestáns Bornemisza Péter és a katolikus Telegdi Miklós nagyszombati plébános például már magyar nyelvű írásaikkal (Fejtegetés, 1578, illetve Felelet, 1580) folytatták heves vitáikat az 1570–1580-as évek fordulóján.
A magyar nyelv fejlődésében a humanizmus, a reformáció és a velük együtt járó nyelvművelés mellett alapvető szerepet játszott az írásbeliség egyre szélesebb körben való terjedése és az iskoláztatás is. Az anyanyelvű levelezés terén a század közepén valóságos „robbanás” következett be. A Buda eleste utáni néhány évtizedben a magyar nyelvű írásbeli érintkezés igen széles körben honosodott meg, amit mindennél jobban igazol a Batthyány, a Nádasdy és a Zichy család levéltárában több ezres számban fennmaradt levelek (missilis) gyűjteménye. Magyar íródeákjaik révén még a budai pasák is magyar nyelven leveleztek, mind a szomszédos főkapitányokkal, mind a bécsi udvar főméltóságaival. Ezért maradt például az utókorra a magyarul nem tudó Leonhard von Harrach főudvarmester családi archívumában oly sok érdekes és ízes magyarságú „török” levél. Emellett a hódítók elleni védekezés miatt megerősödő hazaszeretet is nagyot lendített nyelvünk fejlődésén, hiszen az eseményeket már szinte kizárólag magyarul énekelték meg. A várháborúk 222küzdelmes korát a legendás Tinódi Sebestyén, az említett 1588. évi szikszói összecsapást pedig Tardi György foglalta gyönyörű históriás énekbe. Sőt még a latinul nem tudó, ám művelődni vágyó főúri hölgyek irodalompártolása is segítette nyelvünk gazdagodását.
A fent leírtaknak köszönhetően a nyelvtörténészek által középmagyar kornak nevezett időszak (1526–1772) első századában a magyar nyelv első virágkorát élte. Bár nyelvünk egész rendszere alapvetően már nem változott, mégis egyre „csinosodott”, színesebbé és rugalmasabbá vált. Különösen figyelemreméltó volt a szókészlet gyarapodása, főként szóképzések, összetett és műszavak (például köznév, tulajdonnév) alkotása révén. A nyelvi megújulással járt együtt a napjainkig fennmaradt magázás létrejötte és számos idegen szó kölcsönzése is. Az utóbbiak többsége az államigazgatás, az igazságszolgáltatás, az egyház és az iskoláztatás területén uralkodó latinból (apellálni, citálni, diéta, kollégium, kurátor, presbiter, ceruza, professzor), valamint a Habsburg Birodalommal való együttélés következtében az élet számos területén a német nyelvből (porcelán, púder, kalap, cukor, drót) került át a magyarba. Szép számmal „kaptunk” szavakat a hódítóktól – a had- és a közigazgatás szakszavai (vilájet, szandzsák, bég, aga) mellett a mindennapi élet területén is (kávé, papucs, dohány, kefe, tepsi, zseb) – és az egyre nagyobb területet nyerő szláv nemzetiségektől is (repce, hombár, csömör). A törököknek köszönhettük a kor egyetlen új hangját (fonéma) a dzs-t is, természetesen jövevényszavak (például a dzsida) révén. Végül a 16. században megkezdődött a hosszú nyílt e hang é-vé válása, ám ez teljességgel csak a törökkor végére fejeződött be. Mindezen folyamatok egy része viszont már a kor legjelentősebb nyelvi eseményének, a magyar irodalmi nyelv megszületésének volt a következménye. A 16. század legjelentősebb irodalmi alkotásai azonban nem jöhettek volna létre oly magas színvonalon, ha a köznyelvben a fenti folyamatok többsége már nem ment volna – legalább részben – végbe.
