Anyanyelvű irodalmunk első sikerei
Anyanyelvű irodalmunk első sikerei
A magyar nyelv fejlődésének eredményeként a század első felében előbb tájjellegű normák jöttek létre, amelyek azután 223egyre közeledtek egymáshoz. Mindez végül egy már többé-kevésbé egységes, nyelvjárások felett álló irodalmi nyelv kialakulását eredményezte. Anyanyelvünk irodalmi rangra emelésében a nyelvet gazdagító humanista tudósok és a reformáció jeles képviselői mellett természetesen az irodalom művelőinek is kitüntetett szerep jutott. A két csoport azonban a nyelv és az irodalom szoros kapcsolata következtében egybemosódott, vagyis a nyelvművelők gyakran egyúttal költők vagy írók is voltak, miközben munkáikkal az irodalmárok is nyelvünk fejlesztőivé léptek elő.
A törökök magyarországi berendezkedésével és az ország három részre szakadásával az irodalmat művelők is nehezebb körülmények közé kerültek, azaz nekik is új utakat kellett keresniük. A szellemi élet középkori keretei a politikai változások következtében teljességgel átalakultak. A magyar nyelvű irodalom egykori központjai, a kolostorok – miként azt az olvasó a Hitkeresők című fejezetben megismerhette – a század második felére néhány kivételtől eltekintve elpusztultak. Hatalmas veszteség érte a korábban virágzó udvari kultúrát és irodalmat is. A Habsburg uralkodók ugyanis – érthetően – Bécsben tartották székhelyüket, ez azonban sem helye, sem összetétele következtében nem válhatott a magyar kultúra meghatározó központjává. Ugyanakkor Szapolyai János királynak csak rövid ideig volt igazi udvara Budán, így Hunyadi Mátyáséhoz mérhető udvari élet a Mohács utáni néhány évtizedben Magyarországon nem létezett.
A megszűnt szellemi központok helyére hamarosan mégis új kulturális és irodalmi műhelyek léptek. A királyi Magyarországon az uralkodói udvar szerep- és feladatkörét részben az új főváros, Pozsony és az esztergomi érsekség székhelye, Nagyszombat vették át – miként azt a humanista főpap–helytartók tevékenysége kapcsán már megismertük. Az udvari kultúra pótlásában hasonlóan meghatározó szerephez jutottak a több megyényi területtel rendelkező nagybirtokosok udvarai, például Nádasdy Tamás sárvári, a Perényiek sárospataki vagy a Batthyányak németújvári várában. Bécsben a magyar kancellárok háza vált a magyar kulturális élet különleges színterévé, bár ennek jelentőségét sajnos még nem ismerjük kellő alapossággal. Erdélyben ugyanakkor főleg a Báthoryak uralkodásától a gyulafehérvári fejedelmi udvar jutott egészen kiemelkedő szerephez. Végül a protestantizmus diadalmenetének köszönhetően 224a magyar kultúrának és irodalomnak számos kis műhelye jött létre a hódoltsági és peremvidéki mezővárosokban is, bár ezek jelentőségükben már anyagi lehetőségeik miatt sem voltak az előbbiekkel összemérhetők.
A Mohács utáni magyar irodalom első művelői a humanisták korabeli koronázatlan fejedelmének, Rotterdami Erasmusnak a követői, az úgynevezett magyar erazmisták (Komjáti Benedek, Sylvester János és Pesti Gábor) voltak. Mivel anyanyelvünknek az előbbiekben bemutatott művelését jól átgondolt irodalmi koncepció jegyében valósították meg, a nyelv fejlesztése terén végzett tevékenységük szorosan összekapcsolódott az irodalom gazdagításával. Sylvester Jánost ezért tarthatjuk mind a magyar nyelv-, mind a magyar irodalomtudomány megalapítójának. Munkásságának jelentőségéről találóan tanúskodnak patrónusához, Nádasdy Tamáshoz írott szavai: „Néhány évvel ezelőtt még csúfolódtak az idegen nemzetbéliek, hogy még az oroszoknak is van anyanyelvű evangéliumuk, egyedül csak a magyaroknak nincs. Pedig a keresztény nemzetek nemcsak hogy nem csúfolkodhatnak rajtunk, sőt irigykedhetnek, tudniillik nyelvünk kiválósága miatt, s ezt utánozni nem képesek. Melyik idegen nemzet nem csodálkozik azon, hogy valaki magyar nyelven mindenfajta verssort tud írni görög és római mértékre?” Sylvester mindezek szellemében jelentette meg 1541-ben Nádasdy költségén Újszövetség-fordítását, benne az első magyar időmértékes verssel. A bécsi magyar kancellárián munkálkodó szótárkészítő kortársa, Pesti Gábor szintén átültette magyar nyelvre az Újszövetséget (Új testamentum). 1536-ban megjelent Esopus fabulái című fordítása pedig már jelentős irodalmi alkotás volt. Míg azonban Sylvester a kor legkiválóbb politikusának udvarában talált alkalmat a nyelv és az irodalom művelésére, a bécsi egyetemre járt Pesti az osztrák fővárosban székelő magyar kancellárok udvarában gazdagította irodalmunkat.
Bár mind a mai napig eléggé általános az a nézet, hogy a magyar irodalom első komoly eredményei kizárólag a reformáció jegyében születtek, a humanista főpapok és a katolicizmushoz mindvégig hű erazmisták ismertetett tevékenysége ezt kétségkívül cáfolja. Mindez persze nem jelenti azt, hogy 16. századi irodalmunk gazdagításában vitatnánk a reformátorok igen meghatározó szerepét. Hangsúlyozni szeretnénk 225azonban, hogy tevékenységük csakis az erazmisták és a humanista főpapok munkásságával együtt alkot kerek és szerves egészet. Sőt az egymással magyar nyelvű műveikben vitatkozó Bornemisza Péter és Telegdi Miklós említett példája kiválóan bizonyítja, hogy a vallási különbség gyakran kifejezetten segítette újabb remekművek születését.
A három részre szakadt ország mezővárosaiban működő reformátorok és protestáns humanisták tevékenysége elsősorban a Biblia anyanyelvre fordításával, a teológiai viták magyar nyelven tartásával és általában a magyar nyelvűség szorgalmazásával ért el jelentős eredményeket. Több évtizedes munkásságuk hatására a század második felére kialakultak a reformáció irodalmának jellegzetes, természetesen egyházi műfajai. A magyar nyelv fejlődése kapcsán bemutatott biblia- és zsoltárfordításoknak, prédikációgyűjteményeknek, gyülekezeti énekeskönyveknek és vitairatoknak a magyar prózairodalom fejlődése szempontjából úttörő jelentőségük volt. Mindezeken túl külön figyelmet érdemelnek a bibliai zsoltárok többé-kevésbé szabad átköltései, az úgynevezett zsoltárparafrázisok és a bibliai históriák. Az előbbi a kor legkedveltebb versműfaja volt, a 16. században összesen majdnem háromszáz darabot ismerünk belőle. Zsoltárparafázisokat azonban nemcsak a reformátorok, hanem „igazi” költők (például Balassi Bálint és Rimay János) is készítettek. Igen népszerű műfaj volt a bibliai história is, melynek szerzői főként az Ószövetség egy-egy példázatos, sőt néha pajzán történetét szedték versbe. A hódoltság jeles reformátora, Sztárai Mihály például több ilyen históriát készített, sőt hitvitázó drámái (például Igaz papságnak tiköre, 1559) is magas színvonalat képviseltek. Mindezek ismeretében joggal tarja őt számon a magyar irodalomtörténet a protestáns énekköltészet egyik megteremtőjének.
A 16. század legnagyobb protestáns íróegyéniségei Heltai Gáspár és Bornemisza Péter voltak. Az erdélyi szász családból származó és Wittenbergben járt Heltai (eredeti nevén Kaspar Helth) kolozsvári nyomdászként és prédikátorként emelkedett a magyar prózairodalom legjelesebb alkotói közé. Bár anyanyelve a német volt, kiválóan megtanult magyarul, sőt munkái jelentős része ezen a nyelven született, majd jelent meg. Műveinek sokoldalúsága és nyelvének egészen szellemes humora ezért külön is figyelemreméltó. Legismertebb munkáján, az Aiszóposz 226meséiből készült Száz fabulán (1566) kívül külön könyvecskét írt A részegségnek és tobzódásnak veszedelmes voltáról (1552), valamint Háló címmel egy kiugrott spanyol szerzetes regényes inkvizíciótörténetéről (1570). Heltai azonban még történetíróként sem volt jelentéktelen. A humanista Zsámboky Jánost megelőzően ő találta meg, majd adta ki 1565-ben Antonio Bonfini latin nyelvű történeti munkájának Mátyás királyra vonatkozó részét. Ezt felhasználta nevezetes történeti összefoglalója (Chronica az magyaroknak dolgairól) elkészítéséhez is, amely a magyar történelem eseményeinek elbeszélésben a mohácsi csatáig halad. Ez azonban már csak halála után 1575-ben özvegye gondozásában látott napvilágot.
Bornemisza Pétert a köztudat Siralmas énnéköm kezdetű búcsúverse miatt mind a mai napig elsősorban költőként tartja számon. Ennek ellenére hatalmas életművében meghatározóbb helyet foglalnak el a prózai alkotások. Előbb Nádasdy Tamás fogta pártját és támogatta külföldi (bécsi, velencei és wittenbergi) tanulmányait. Még császárvárosi stúdiumai idején 1558-ban jelent meg Szophoklész Élektra című művének magyarított változata, mely a protestáns humanizmus egyik legkiválóbb alkotása. 1573-ban azután vándornyomdát alapított, melyben folyamatosan jelentette meg szép számmal gyarapodó élvezetes munkáit. Legnagyobb hatást kifejtett műve az 1578-ban napvilágot látott Ördögi kísértetek című könyve volt, mely érdekfeszítő témájával és lebilincselő stílusával szinte lenyűgözte a kor olvasóit. Bornemisza ötkötetes könyvével (Postilla) kiemelkedett a prédikációírásban is, és Telegdi Miklóssal folytatott vitájában a protestáns hitvitázó irodalom egyik legfontosabb alkotásával (Fejtegetés, 1578) gazdagította prózairodalmunkat. Hasonló tehetségű és munkabírású követője majd csak Szenczi Molnár Albert személyében akadt. Az ő tevékenysége azonban már kívül esik az általunk tárgyalt korszak határán, hiszen csaknem valamennyi különféle műfajú nyelv- és irodalomfejlesztő kötete 1606 után jelent meg.
A 16. századi magyar költészet legnagyobb alakja, Balassi Bálint Bornemisza Péter tanítványa volt. A neves prédikátor 1563 és 1569 között Balassi János zólyomi udvarában szolgált, ahol Bálint úrfi nevelését is feladatul kapta. Balassi később külföldön (például Nürnbergben) tanult, majd – mivel 1575-ben részt vett a Habsburgok támogatta trónkövetelő, 227Bekes Gáspár Erdély elleni említett sikertelen hadjáratában – hamarosan Báthory István fogságába került. A fejedelem udvarában mégsem rabként, hanem műveltségre vágyó főnemesi úrfiként bántak vele, így ismeretei és élményei tovább gyarapodtak. Ez időben kezdett verselni, majd vált a 16. századi udvari és elitköltészet legnagyobb alakjává.
Balassi munkásságával magas színvonalú reneszánsz irodalmi nyelvet teremtett. Bár verseinek témáira természetesen hatottak kalandos életének élményei (főként szenvedélyes és viharos szerelmei, valamint végvári katonáskodása), költeményeiben mégsem pusztán ezeket adta vissza. Ő ugyanis már nem eszközként használta a nyelvet, például vallási célok elérése érdekében, hanem tudatosan formálta költészetté, és mutatta be egészen modern módon korának érzésvilágát és szokásait. E tekintetben különösen figyelemreméltóak reneszánsz szerelmes költészetének páratlanul tiszta versciklusai. A nagy szerelméhez, Losonczy Annához írott korai Anna-verseken kívül ezek már teljességgel saját, valamint a kor embere szerelemvilágáról adnak rendkívül érzékletes képet. Ezzel magyarázható, hogy az újabb ciklusok már álneveket (Julia- és Célia-versek) viselnek – azaz így lesz a Losonczy Annából Julia, másokból Célia vagy Fulvia. Balassi kiválóan használt verseiben antik mintákat, alkalmazta a neolatin költészet fogásait, miközben még a versforma megújítására (Balassi-strófa) is képes volt. A magyar irodalomban valójában nála vált el végleg egymástól a dallam és a szöveg, bár korai verseit még ő is ellátta dallamukra utaló nótajelzésekkel. Ráadásul Balassi úttörő volt a tekintetben is, hogy tudatosan nagyobb kompozíciókba, ciklusokba szerkesztette verseit.
A végek dicséretéről írott nevezetes költeménye, az Egy katonaének (In laudem confiniorum) a 16. századi végvári katonaság hősi életeszményének legszebb és leghatásosabb, ódai jellegű megfogalmazása. Ez a vers ugyanakkor egyúttal a mesteri módon való zárt és arányos szerkesztés mintapéldája. A végvári huszártisztként Egerben és Érsekújvárott szolgált Balassi tehát legalább annyira jártas volt a versében oly életképszerűen bemutatott vitézi hadviselésben, mint a tudatos versformálás művészetében. Hirtelen bekövetkező halála mégsem egészen úgy érte, mint a költeményében a törökökkel hősiesen „kopját törő” végváriakat. 1594 májusának közepén Esztergom várának ostroma idején súlyos láblövést 228kapott, amelybe néhány nap múlva belehalt. A korabeli hadiorvoslás fejletlensége miatt azonban az efféle hamar elmérgedő lőtt sebek túlélésére csak a legritkább esetben volt esély.
A kor élénk vallásossága szintén nyomot hagyott Balassi munkásságán. A költő ugyan politikai okokból 1586-ban katolizált, egyéni hangú vallásos költészete mégis inkább felekezetek feletti volt, bár zsoltárátköltései protestáns jellegűek. Míg szerelmes verseivel Balassi a magyar nyelvű szerelmi lírát teremtette meg, istenes versei a vallásos költészet első nagy alakjává tették, a hithez való viszonya ugyanis egészen modern volt. Különösen érdekes viszont, hogy életében nyomtatásban egyetlen költeménye sem jelent meg, kéziratos formában azonban országszerte terjedtek. Elsőként 1632-ben Bártfán Istenes énekei láttak napvilágot, majd a következő esztendőben már második kiadásuk jelent meg Bécsben. Az úgynevezett Balassi-kódexben fennmaradt szerelmes versekre viszont csak jóval később, a múlt század második felében találtak rá a kutatók. Ennél is tovább lappangott az általa teremtett műfajban írott udvari dráma, a Szép magyar comoedia (1588), ennek teljes szövegét csak az 1950-es években fedezték fel. E munkája műfajteremtése mellett figyelemre méltó a költő irodalmi céljainak megfogalmazása szempontjából is. Balassi egyszerre kívánta történetével gyönyörködtetni olvasóját és tudatosan fejleszteni legféltettebb kincsét, anyanyelvét – miként erről a komédia bevezetésében maga nyilatkozott: „Mennyivel éntőlem ékesb igékkel lehetett, olyannal csináltam ez Comediát. Ha én is azért az magyar nyelvet ezzel akartam meggazdagítani, hogy megesmerjék mindenek, hogy magyar nyelven is meg lehetne az, azmi egyéb nyelven meglehet”.
Balassi „nyolc ifjú legényként” emlegetett költői körének – melyhez az első magyar költőnő, Telegdy Kata is csatlakozott – feltételezhetően szerepe lehetett abban, hogy a 16. század vége felé divatba jöttek a szerelmi, néha erotikus tárgyú verses történetek, a széphistóriák is. Jelentőségüket nagyra becsülhetjük, hiszen általában füzet formában ponyvanyomtatványként láttak napvilágot, hogy azután olvasóik szinte „ronggyá” olvassák őket. Ezek legszebbike Gergei Albert tündérmeséje (História egy Árgirus nevű királyfiról és egy tündér szűzleányról) 229volt, amely a 19. században Vörösmarty Mihály nevezetes munkájának, a Csongor és Tündének fő forrását adta.
A széphistóriáknál is hétköznapibb stílusban születtek a közköltészet legfontosabb alkotásai, a históriás, hazafias és rabénekek, verses krónikák stb. Ezek felekezeti, társadalmi és műveltségi szempontoktól nagyjából függetlenül a szélesebb közönség számára egészen közérthető nyelven íródtak. A 16. században oly népszerű históriás énekek szerzői közül Ilosvai Selymes Pétert Toldi Miklósról írott munkája tette híressé, Arany János ugyanis a 19. században nevezetes Toldijának megírásakor főként erre támaszkodott. Hasonlóképpen nagy népszerűségnek örvendtek Tinódi Sebestyénnek a kor legjelesebb eseményeiről igen pontosan beszámoló, már említett énekei, mondhatnánk végvári haditudósításai. Dallamra írott, könnyen megjegyezhető és emiatt szájhagyomány útján is terjedő énekeinek gyűjteménye 1554-ben Cronica címmel Kolozsvárott látott napvilágot.
A századforduló legérdekesebb népi költője a Németújvárott, majd Sopronban tanult végvári lovashadnagy, később veszprémi és székesfehérvári alkapitány Wathay Ferenc volt. Az 1602. esztendő késő nyarán az utóbbi végvár török ostromakor került fogságba, majd raboskodott éveken át az oszmán főváros Galatának nevezett kerületében álló Fekete toronyban. Börtönében folytatta korábban megkezdett versírói munkáját, majd összeállította és szemléletes rajzokkal illusztrálta énekeskönyvét, amely mintegy összegzése volt a 16. század közösségi verskultúrájának. Wathay ugyanis számos műfajban alkotott, hiszen írt protestáns bibliai históriákat, vallásos verseket, históriás és katonaénekeket, sőt még szerelmes verseket is. Ez utóbbiak közül kiemelkedik rabságából a távoli Magyarországon maradt feleségéhez írott fülemüle-éneke.
A 16. században a magyar nyelv tudatos fejlesztésének, a reformáció szolgálatába állításának, valamint a megszülető magyar irodalom első sikereinek köszönhetően óriási fejlődésen ment keresztül. A középkor végének még csak éppen formálódó magyar nyelve egy évszázad alatt tudatosan kiművelt irodalmi nyelvvé vált. A jelentős változást a kor egyre nagyobb számban levelező és egyre iskolázottabb emberei is jól érzékelték. Legtalálóbban azonban valószínűleg Balassi Bálint hűséges 230tanítványa, Rimay János fejezte ki az egy évszázadon át tartó „nyelvkeresés” jelentős eredményét, amikor mestere költészetének méltatásakor a következőképpen fogalmazott: a magyar nyelv „savanyú fekete kökényből szép pirossággal gyönyörködtető teljes magyarságú megért édes cseresznyévé” változott. Erre az alapra bátran építhettek a későbbi évszázadok irodalmárai.
