A rendi politizálás jelentősége
A rendi politizálás jelentősége
A magyar rendeknek a század második felére pusztán a belpolitika irányítása és az igazságszolgáltatás jutott. A megváltoztathatatlan helyzetet az 1569. évi pozsonyi diétán az alábbi szavakkal jellemezték: „Őfelsége kegyesen kijelentette, hogy azokat az ügyeket, amelyek az igazságszolgáltatást, valamint az ország jogait és szabadságait illetik, a magyar tanácsban; a pénzügyi vonatkozásúakat a kamarában; a hadügyi kérdéseket pedig – az eddig követett gyakorlat szerint – a Haditanácsban fogja tárgyaltatni.” A további időszakban a hatalmi egyensúly fenntartásához nélkülözhetetlen rendi politizálás legfőbb feladata kettős jellegű volt: A rendek egyrészt – szabadságjogaik általános védelmezése mellett – a fenti két területen továbbra is meg kívánták őrizni kizárólagos vezető szerepüket. Másrészt, ha a sokat emlegetett három legfontosabb ágazat központi irányításában kialakult helyzeten nem is változtathattak, mindent megtettek, hogy legalább magyarországi pozícióikat visszanyerhessék.
Az előbbi területen a rendek politizálása teljes eredményt hozott. Valójában azonban e téren nem folyt igazi küzdelem az udvarral. Bécsben ugyanis korán felismerték, hogy az újabb konfliktusok nem használnak kedvezően alakult magyarországi pozícióiknak, sőt egyenesen rontják azokat. Olykor ezért kisebb-nagyobb engedményekre hajlandóak voltak, amelyeket a szívósan kitartó rendek egyúttal saját eredményeiknek könyvelhettek el. Kiváló példaként szolgál erre, hogy a magyar várfeladók feletti ítélkezést – amely a középkorban az országgyűlés különleges bíróságának privilégiuma volt – nem rendelték a Haditanács feladatkörébe. Mivel ez súlyosan sértette volna a rendek kiváltságait, úgy döntöttek, felesleges újabb konfrontáció vállalása a 79csekély jelentőségű és számukra komoly jogi nehézségeket jelentő kérdésben. A bécsi hadvezetés engedékenysége persze nem puszta jóindulatból származott, hanem a magyar rendek ellenállásának eredményeképpen is. Az 1550-es évek közepén ugyanis még fennállt a veszélye annak, hogy a magyar tisztek felett a későbbiekben ne a magyar diéta törvényszéke hozza meg döntését, hanem egy részben magyarokból, részben idegenekből delegált ítélőszék.
A hadügy és a határvédelem helyi igazgatásának területén viszont a bécsi békéig a rendek szinte semmit sem tudtak pozícióikon javítani. Ebben jelentősen akadályozta őket, hogy Nádasdy Tamás nádorsága (1554–1562) után az udvar 1608-ig keményen ellenállt azon erőfeszítéseiknek, melyek a megüresedett palatinusi méltóság betöltésére irányultak. (Bécs ugyanakkor sohasem törekedett arra, hogy a számára teljesen idegen magyar rendi intézményeket osztrák mintára átalakítsa vagy esetleg felszámolja. Erre persze valószínűleg nem is lett volna képes.) Noha Nádasdy a jó bécsi kapcsolatokkal rendelkezők körébe tartozott, a rendek első embereként nem vált a bécsi hadvezetés kiszolgálójává. Kiváló érzékkel próbálta meg a nádor hadügyi jogkörét régi állapotába visszahelyezni. Bár tisztában volt vele, hogy a külföldi segélyek miatt teljességgel ez nem lehetséges, eredményei önmagukért beszéltek. Az 1556. évi babócsai hadjárat – 1526 után először – már nem pusztán egy idegen főhadparancsnok, hanem Nádasdy nádor és Sforza Pallavicini főhadimarsall közös irányítása alatt folyt. A sárvári nagyúr nádorként még a dunántúli kerületi főkapitány feladatkörét is magának szerezte meg. Sőt ebben a posztjában mindent megtett annak érdekében, hogy befolyást gyakoroljon az idegen főtisztek által kormányzott győri végvidék irányítására is. Noha tudta, hogy e törekvése teljes eredményt nem hozhat, a rendek jogainak megerősítése érdekében olykor meg-megszorongatta a bécsi hadvezetést. Tette ezt főként azokban az esetekben, amikor Pozsonyban éppen országgyűlést tartottak, hiszen ekkor az udvar a hadiadó és az ingyenmunka megszavaztatása érdekében amúgy is engedményekre kényszerült.
Nádasdy nádorságát évtizedekig nem feledték Bécsben. Az udvar makacs visszautasító álláspontja a nádori poszt újabb betöltésére a 16. század második felében ezen „élményekkel” volt magyarázható. A következő 80évtizedek főpap-helytartói pedig nem voltak sem olyan tehetségesek, sem olyan befolyásosak, sem annyira vagyonosak, hogy Nádasdy szerepét pótolhatták volna. Mindezek ellenére a belpolitika és az igazságszolgáltatás irányításában elévülhetetlen érdemeik voltak. E téren különösen a Németalföldet is megjárt humanista, Oláh Miklós tevékenysége figyelemre méltó. A helytartó tisztét 1562 és 1568 között betöltő esztergomi érsek ugyanis az 1550-es évektől udvarában olyan politikusi és értelmiségi „gárdát” nevelt fel, amely halála után egészen a század végéig irányította a királysági belpolitikát és igazságszolgáltatást. Radéczy István és Fejérkővy István utóbb szintén helytartók, a történetíróként is ismert Istvánffy Miklós pedig a nádor igazságszolgáltatási feladatait ellátó nádori helytartó lett. Rajtuk kívül ebben az időben pusztán az a néhány nagybirtokos főúr számított még a hazai politikában, akiket Szinán nagyvezír ajánlatai kapcsán részben már megismertünk, nevezetesen Nádasdy Ferenc, Zrínyi György, Dobó Ferenc, Báthory István, valamint Batthyány Ferenc és természetesen Pálffy Miklós.
Ez a világi és egyházi nagybirtokos réteg rendi kiváltságai védelmében az udvarral az országgyűléseken folytatta kitartó küzdelmét. Bár a had-, kül- és pénzügy terén elszenvedett vereségen nem változtathattak, politikájuk mégis hozott néhány igen fontos eredményt. A perszonálunióba került magyar királyság még államigazgatásának korlátozása ellenére is önálló ország maradt. Sőt: minden ellentétes elképzeléssel szemben Bécs a 16–17. században egyáltalán nem kívánta Magyarországot örökös tartományai közé kényszeríteni. De a Habsburgok a magyar rendiség számukra teljesen idegen szervezetét sem akarták osztrák vagy birodalmi mintára átalakítani. A császárvárosban ugyanis jól tudták, hogy a magyarországi határvédelmi rendszer fenntartása az egész keleti Habsburg Birodalom szempontjából sokkal fontosabb, mint az ennek összeomlását veszélyeztető politikai konfliktusok felvállalása. Ráadásul az osztrák területek oltalmazásában jelentős nagybirtokai révén a magyar főnemességnek is meghatározó szerepe volt, még ha ez pusztán a török hódítás fő irányán kívül eső országrészek katonai igazgatását jelentette.
A magyar rendek összességében minden nehézség ellenére sokkal 81kedvezőbb helyzetben voltak, mint osztrák vagy erdélyi társaik. Olyan brutális eseményekre, mint amilyenek a bécsújhelyi vérfürdő idején Ausztriában vagy a 16. század második felében Erdélyben több ízben történtek, nem kellett számítaniuk. Erejük jelentőségére kiválóan utal, hogy vezető szerepüket megőrizték a helyi közigazgatás, a vármegyék életében és az ország gazdaságának irányításában is. De elsősorban ennek a királysági nemességnek volt az érdeme a hódoltság mintegy Magyarország részeként való megtartása is. Emellett pedig – miként a Nyelv- és Hitkeresők című fejezetekben arról szó lesz – a magyar nyelv és irodalom, valamint a protestantizmus támogatásában, illetve a katolicizmus megújításában is óriási érdemeik voltak.
Ezen tevékenység ismeretében a királysági nemesek és a rendek nem illethetők azokkal a méltatlan jelzőkkel (megalkuvó, tunya stb.), mint amilyenekkel történetírásunk egyes irányzatai őket az elmúlt évtizedekben jellemezték. Ők ugyanis – a nehézségek ellenére – nem a könnyebbnek tűnő Sztambulba vezető, hanem a Bécsbe vivő rögös út mellett döntöttek. Ennek legfontosabb okára 1555-ben egyik jeles képviselőjük, Zay Ferenc későbbi kassai főkapitány Konstantinápolyban meggyőzően világított rá. Midőn a nagyvezír az alábbi kérdést intézte hozzá: „Te magyar vagy, ti magyarok miért nem nyugodtok meg, a német disznóktól térjetek át végre a hatalmas császárhoz [értsd: a szultánhoz]. Királyotok úgysem törődik veletek, a németek jobban gyűlölnek benneteket, mint minket.”, Zay a következőket válaszolta: „Nem helyes ez a beszéd, mert igaz ugyan, hogy a nyelvnek varietása [különbsége] megkülönbözteti a németet, spanyolt, olaszt, franciát, csehet, lengyelt, magyart, de egy és ugyanazon vallás köt össze bennünket, mert mindnyájan ugyanazon Istent hisszük.” Hozzátehetjük még: mindezen népeket vallásán kívül ugyanaz az európai keresztény kultúra kötötte össze. A magyar rendek legkiválóbbjai elsősorban ennek megőrzése és az ebben való megmaradás érdekében választották a rögös bécsi utat – bár kétségtelen, hogy döntésükben saját érdekeik is meghatározó szerepet játszottak.
A 17. század elejétől helyzetük még kedvezőbbé vált. Bocskai István hajdúinak felkelését kiválóan használták fel pozícióik erősítésére, elsősorban a nádori tisztség újrabetöltésével, a felső-magyarországi főkapitányság katonai posztjainak magyarok által történő irányításával, valamint vallásszabadságuk 82védelmével. A bécsi béke, majd az 1608. évi pozsonyi diéta határozatai ezen helyzetfelismerésüknek voltak kiváló eredményei. Az 1606. december 29-én elhunyt fejedelem azonban nemcsak hajdúfelkelésével nyújtott számukra rendi jogaik érvényesítéséhez és védelméhez tetemes muníciót. Bocskai politikai végrendeletének alábbi szavai kiváló tanácsként szolgáltak számukra az erdélyi fejedelemségre vonatkozó elképzeléseik terén is: „Valameddig pedig a magyar korona ott fenn, nálunk erősebb nemzetségnél, a németnél lészen, és a magyar királyság is a németeken forog, mindenkor szükséges és hasznos egy magyar fejedelmet Erdélyben fenntartani, mert nékik [értsd: a királyi magyarországiaknak] is oltalmokra, javokra lészen.” A királysági rendek tehát felismerték, hogy az erdélyi fejedelemség különállásából komoly hasznot húzhatnak saját jogaik és kiváltságaik védelméhez és érvényre juttatásához. A 17. században ez a felismerés lett rendi politizálásuk egyik vezérelve.
