Elszalasztott lehetőség vagy kényszerhelyzet?
Elszalasztott lehetőség vagy kényszerhelyzet?
Kevés uralkodónk volt a magyar történelemben, aki oly nehéz körülmények között vette át az ország kormányzását, mint az 1526. december 17-én a pozsonyi diétán királlyá választott Habsburg Ferdinánd. Az a középkorban sem volt ritkaság, hogy egyik uralkodójelölt fegyverrel küzd meg a másikkal, mégis egész történelmünkben 52páratlan dolognak számított, hogy az országnak közel másfél évtizedig egyszerre két törvényesen megválasztott királya volt. A félreértések elkerülése végett nyomatékosan ki kell jelentenünk: mind Szapolyai Jánost, mind Ferdinándot – a legitimációhoz szükséges három feltételnek megfelelően – a Szent Koronával, Székesfehérvárott és mindkét esetben az esztergomi érseket helyettesítő rangidős nyitrai püspök, Podmaniczky István kente fel uralkodóvá. Segítségére János király 1526. november 11-i koronázásakor a mohácsi csatában elesett Szalkai László érsek halála miatt volt szükség. Az egy esztendővel később, 1527. november 3-án tartott újabb ceremónián viszont azért kellett ismét neki közreműködnie, mert a Szapolyai által időközben kinevezett esztergomi érsek, Várday Pál nem lehetett jelen. Pontosabban szólva: nem tudott, de nem is kívánt a szertartásban részt vállalni, hiszen ekkor János király híve volt.
Habsburg Ferdinánd – még bátyja, V. Károly császár árnyékában is – sokkal nagyobb katonai–anyagi erőforrásokkal rendelkezett, mint magyarországi vetélytársa. Ennek ellenére ő már nem, majd csak utóda, Miksa király élhette meg azt a pillanatot, hogy Szapolyai fiát – névleg ugyan még magyar királyt, valójában már csak Erdély fejedelmét – magától tisztes távolságban tudja. János király ugyanis már azt megelőzően, hogy Ferdinánd fejére került volna a Szent Korona, a törökök pártjára kényszerült, hiszen 1527. október 18-án útnak indította Isztambulba szövetséget kérő követét. Ezáltal az erőviszonyok alapvetően megváltoztak. Bár a Habsburg uralkodó a teljes győzelmét hozó 1527. évi hadjáratban bebizonyította, Szapolyai egyedül nem lehet komoly ellenfél számára, a világhódító Szülejmán által támogatott János királlyal szemben viszont már csak igen korlátozott lehetőségekkel rendelkezett.
I. Ferdinánd előtt magyarországi céljainak elérésében a Lajtán túl és innen egyaránt jelentős akadályok emelkedtek. Miként arról már szóltunk, az éppen létrejött Habsburg Birodalom – még fejlődésének legfényesebb időszakában is – hemzsegett a szinte leküzdhetetlen problémáktól. A rendkívül gazdag, de ugyanennyire széttagolt nagyhatalmat az oszmánok a Földközi-tenger medencéjében is fenyegették, miközben Itáliában is még egy évtizedig véres harc dúlt a franciákkal. A német fejedelemségekben 53pedig hamarosan a reformáció gerjesztett fegyveres tűzfészkeket. V. Károly számára ezért a magyarországi frontvonal – érthetően – az oszmánok ellen csak harmadik, általában véve pedig kényszerből mellőzött hadszíntérnek számított. Katonai segítség így csak szerény mértékben érkezhetett Magyarországra. (Sőt az 1540-es évek második felében a magyar huszártisztek egy része a császár zsoldján a schmalkaldeni vallásháborúban teljesített szolgálatot.)
A Spanyolországban nevelkedett Habsburg trónörökösnek osztrák tartományainak rendjeivel is óriási problémái támadtak. A rendek – a középkor végi Európa többi területéhez hasonlóan – itt is igen komoly erőt képviseltek. A főhercegnek ezért ausztriai hatalomátvétele után kemény fellépéssel kellett megreguláznia a központi hatalom megerősítése ellen fellázadt nemeseket, valamint az engedetlenkedő Bécs városát. 1522-ben Bécsújhelyen a lázadók néhány vezetőjének és a bécsi polgármesternek a feje porba hullott. Sőt az új uralkodó a leendő császárváros kiváltságait is jelentősen megnyirbálta. Ennek ellenére még korántsem köszöntött békesség tartományaira. 1523-tól – a tiltó rendelkezések dacára – a reformáció egyre nagyobb hullámokban terjedt át Ausztriára is. Ráadásul két esztendő múlva Tirolban heves parasztfelkelések robbantak ki, amelyek a többi tartományra is hamar átterjedtek. A központi hatalom még meg sem birkózott ezek leverésével, midőn megérkezett a hír: Mohácsnál a főherceg sógora, az ifjú magyar király holtan maradt a csatatéren.
Ferdinándnak azonnal lépnie kellett a magyar trón elnyerése érdekében. Egyrészt a dinasztia tagjainak gondolkodásába – III. Frigyes uralkodása óta – a magyar királyság megszerzésének és a Duna menti monarchia megteremtésének célja teljességgel beivódott. Sőt Miksa császár alatt, a világhatalommá válással ezek a törekvések csak tovább erősödtek. (Noha az események rendjén semmit sem változtat, nem sok kétségünk van afelől, ha Miksa 1490-ben vagy 1506-ban megszerzi a magyar trónt, az ország koraújkori története valószínűleg sokkal kedvezőbben alakul.) Másrészt Ferdinándnak nem volt nehéz felismernie, Magyarországra tartományainak védelme érdekében alapvető szüksége van. Ezen tudatában erősítették őt I. Miksa törökellenes törekvései, valamint rokona, II. Lajos ismétlődő segélykérelmei. A Krajnát és 54Karintiát fosztogató szpáhi-portyák tetemes pusztításairól befutó jelentések szintén ugyanerre sarkallták. Mindezek ismeretében a főherceg lehetőségei – persze éppen az anyagi és a katonai erőforrásokat leszámítva – kísértetiesen emlékeztettek Szülejmán szultán 1520. évi helyzetére. Királlyá kiáltását követően kényszerhelyzetbe került: fegyverrel kellett hozzáfognia a magyar trón megszerzéséhez és új országa berendezéséhez.
Ezeknek a céloknak a megvalósítását a Lajtán innen is komoly nehézségek hátráltatták. Szapolyai 1528. évi török szövetsége, majd a Bécs elleni szultáni hadjáratok egyértelműen jelezték, Magyarországért valójában a szultánnal kell megküzdenie. Ehhez azonban hadszíntérré vált új országában a feltételek egyáltalán nem voltak számára adottak. Politikai támogatása kezdetben nagyon csekély volt, hiszen az ország nemességének java a korábban megválasztott és már Mohács előtt népszerű Szapolyait támogatta. Csekély táborában pusztán az ország nyugati felében birtokos nemesség egy-egy prominensebb személyisége, valamint testvére, Mária királyné hívei (Báthory István nádor, Szalaházy Tamás veszprémi püspök, majd kancellár, Thurzó Elek tárnokmester, majd országbíró, 1529-től Várday Pál érsek, valamint – az 1529 és 1535 közötti esztendőket leszámítva – Nádasdy Tamás, a későbbi nádor, valamint a meglehetősen bezárkózó Batthyány Ferenc horvát–szlavón bán) remélték az ország boldogulását.
Ferdinándnak ekként pusztán arra futotta korlátozott lehetőségeiből, hogy az 1530–1550-es években Szapolyait, majd Buda bevétele után – a szultán által az ország perifériájára kényszerített – János Zsigmondot fokozatosan visszaszorítsa. Így még a törökök előrenyomulása ellenére is egyre jelentősebb területeket biztosított uralma alatt, melyeken megkezdhette egy új határvédelmi rendszer kiépítését. Ennek megvalósítása roppant nehéz feladatnak mutatkozott. Jól tudjuk ugyanis, milyen komoly erőfeszítésébe tellett Hunyadi Mátyásnak is, hogy kedvezőbb politikai és anyagi lehetőségek között, az 1470-es évek békeidőszakában keresztülvigye határvidéki reformjait. Ráadásul Ferdinánd hadvezetése – középkori elődjével ellentétben – kezdetben nem rendelkezett a törökök szokásait ismerő diplomatákkal, de még magyarországi helyismerettel sem. Sőt – néhány, a horvát végeken 1526 előtt megfordult 55főtisztet leszámítva – a rendszer kiépítésére alkalmas apparátusa sem volt. Végül a Habsburg uralkodó hadvezetése számára az ország természetföldrajzi adottságai sem kedveztek. Az oszmánok által megszállt területektől csak több száz kilométerre északra húzódtak olyan folyók, hegyvonulatok vagy mocsarak, amelyekre támaszkodva az új rendszer kiépíthető volt. Mindezek ismeretében joggal merül fel a kérdés a fenti körülményeket kevéssé mérlegelő történetírói álláspontokkal szemben: Valójában milyen lehetőségeket halasztott el – a gyakran egyenesen mulasztással vádolt – Habsburg Ferdinánd a Mohács utáni évtizedekben? A következő fejezetben – az őt elmarasztaló vélekedésekkel ellentétben – látni fogjuk, törekvései még az óriási nehézségek dacára is alapvető eredményeket hoztak.
A Habsburg uralkodónak – a fenti problémák mellett – saját magyarországi táborával is egyre bajosabb volt boldogulnia. Elmaradhatatlan központosító törekvéseivel szemben magyar hívei egyre gyakrabban és ugyanúgy emeltek kifogásokat, miként az intézkedéseivel elégedetlen osztrák és cseh rendek. Persze Szapolyai támogatói hasonlóképpen háborogtak hatalmukat megtörni igyekvő uruk rendeletei miatt. Azaz e tekintetben a rendek fellépése egyáltalán nem attól függött, hogy királyuk mely dinasztiából származott vagy milyen nemzetiségű volt. Az 1526 után beköszöntő időszak mégis a Habsburg uralkodót támogató nemesség számára teremtett nehezebb feltételeket. Ferdinánd rendjei ugyanis teljesen új, történelmük folyamán még sohasem tapasztalt szituációval kerültek szembe.
A helyzet fonákságát elsősorban három tényező adta. Egyrészt: a két Bécs elleni török hadjárat után a magyar rendek felismerték, pusztán Magyarország erőforrásaiból nem lehetséges annak egyesítése, de még védelmének biztosítása sem. Ezen egyre erősödő véleményüket 1539 nyarán Nádasdy Tamás horvát–szlavón bán szavai kiválóan összegezték: „Ha Szentséges Felségtek valahonnan más országaiból nem gondoskodik ezen országról, akkor bizonyosan bekövetkezik, hogy ezen ország elvesztése miatt Szentséges Felségtek más országai is elvesznek.” Sőt 1547-ben – az elmúlt két évtized tapasztalataira építve – külön országgyűlési törvénycikkben hívták fel uralkodójuk figyelmét arra, hogy „szükség van a Szent Császári és Királyi Felségek, meg a birodalmi fejedelmek 56pénzbeli és katonai segélyére, mert mindezekre a magyar hadiadó egymagában semmi szín alatt nem elégséges”. A rendek tehát belátták, a királyi Magyarország rá van szorulva Habsburg uralkodójuk idegen tartományainak anyagi és fegyveres támogatására. Mindezek ellenére – érthetően – semmit sem kívántak feladni Mohács előtti vezető politikai szerepükből, midőn a királyi tanácsban maguk döntöttek az ország minden fontos kérdéséről. A gyengekezű Jagellókkal szemben korábban érvényesített kizárólagos pozícióikat mind az államigazgatás, mind a belpolitika területén meg akarták őrizni.
Másrészt: attól a pillanattól kezdve, hogy az általuk igényelt idegen segítség keretében az első német gyalogos Magyarországra lépett, súlyos konfliktusok támadtak a külföldi csapatokat irányító főhadparancsnokok és a rendek vezetői között. Ráadásul Ferdinánd király az osztrák tartományokban és Csehországban végrehajtott központi reformjait Magyarországon sem kívánta, de nem is tudta mellőzni. A pénz-, majd a hadügyigazgatás hatékonyabbá tétele érdekében sorra hozta meg azon intézkedéseit, melyek a rendek rosszallását váltották ki. Az újonnan felállított – a következő alfejezetben ismertetendő – kormányszervek, valamint a főhadparancsnokok tevékenysége így nyilvánvalóvá tette számukra, korábbi kizárólagos pozícióik egyre komolyabb veszélybe kerülnek. A Mohács előtt már beidegződötten működő ellenállás ráadásul az új körülmények között már keveset ért.
Végül megoldhatatlan problémát állított a rendek elé az a különleges körülmény, hogy új uralkodójuk koronázása után távozott az országból és feladatainak ellátására a helytartó és tanácsa vezetésével külön kormányszervet (helytartóság, latinul locumtenentia) rendelt. Jóllehet ilyen példa – bár nem tanács formájában – a 15. század elején Luxemburgi Zsigmond uralkodása alatt már több alkalommal megesett, a két helyzet között mégis alapvető különbség volt. Ferdinánd távoztával az önálló magyar királyi udvar örökre megszűnt. Pontosabban: a Habsburg Birodalom és Magyarország perszonáluniójának köszönhetően a magyar király udvara egyesült az osztrák tartományok és a cseh király, sőt 1556 után egyúttal a császár Bécsben székelő udvarával.
Mindez nem jelentett mást, minthogy ezentúl – a cseh ügyek mellett – a Magyarország sorsát érintő legfontosabb döntéseket is ebben a 57közös udvarban hozták meg. (A középkorban egyébként igen hasonló volt a helyzet a magyar–horvát perszonálunióban.) Az önálló magyar királyi tanács ezáltal megszűnt, szerepét a helytartó és tanácsosai alkotta consilium Hungaricum vette át. Ráadásul a közös uralkodó kormányzásának, valamint a törökellenes védelemben való együttműködésnek köszönhetően a magyarországi kérdések egy igen jelentős része közös üggyé vált. A rendek ezt az új helyzetet nem tudták, de részben nem is akarták megérteni, pontosabban elfogadni. Eleinte ezért azt szorgalmazták, hogy Ferdinánd lakjon Magyarországon, aminek persze semmiféle realitása nem volt. Számára ugyanis nem a frontvonallá vált ország, hanem régi örökös tartományai jelentették birodalma központi területeit. A rendek azután, e kérésük kudarcát belátva, még az 1560-as években is azt sürgették, hogy „méltóztassék Őfelsége a magyar dolgokban és ügyekben magyar tanáccsal élni”. Csakhogy színtiszta magyar ügyek – a belpolitikát és az igazságszolgáltatást leszámítva – az oszmán előrenyomulás miatt már alig léteztek.
A különleges szituációból eredő nehézségeken Ferdinánd többször kívánt javítani. Tökéletesen tisztában volt ugyanis azzal, hogy magyarországi berendezkedése és a hódítók elleni védekezés a frontvonal problémáit legjobban ismerő magyar főméltóságok tanácsaival könnyebben mehet végbe. Az 1540-es években ezért megpróbálkozott azzal, hogy a közös ügyek intézésére állandó jellegű magyar tanácsot foglalkoztasson Bécsben. Miután törekvése – a rendek vonakodása miatt – nem járt eredménnyel, több ízben szorgalmazta, hogy akkor legalább egy-egy befolyásosabb magyar tanácsost bocsássanak rendelkezésére az osztrák fővárosban. Sőt az 1530–1550-es években még magyar udvari apródokat és familiárisokat is tartott, hogy segítségükkel a magyarországi ügyeket könnyebben intézhesse. A magyar nemesség azonban – a török hadvezetéssel ellentétben – nem kívánkozott Bécsbe. Csak nagyon kevesek értették meg időben a bécsi politikai életben való részvétel igazi jelentőségét. Amikor viszont az elmulasztott lehetőséget felismerték, már túl késő volt.
A magyar rendek persze nem konok makacsságból választották a politizálás ezen útját. 1526 után olyan teljesen új szituációba, olyan nehéz kényszerpályára sodródtak, melyről csak a legkiemelkedőbb tehetségek 58számára nyílt megfelelő időben kiút. Ilyen politikusok pedig ez időben sem akadtak nagy számban. A Bécsbe vezető út ugyanis valóban nagyon rögös volt. Mindez részben az ország szétszakítottságából, részben a teljesen idegen helyzetből, részben pedig a középkorban jól bevált politizálási gyakorlat alkalmazhatatlanságából adódott.
A Mohács utáni zűrzavaros évtizedekben a Ferdinánd-pári rendek birtokai Szapolyai hívei vagy a törökök miatt gyakran kerültek veszélybe. Ezért úgy látták, jobb ha ezek megőrzése végett otthon maradnak. De egyesek sokáig azt sem tudták eldönteni, melyik király oldalán vezet az út az ország felemelkedéséhez. A gátlástalanul politizálók – miként arról még a Harmadik utas önjelöltek című alfejezetben szólunk – ráadásul pártváltásaikkal általában az éppen erősebb félhez dörgölőztek, hiszen úgy vélték, ezzel megalapozhatják jövőjüket. Végül megszokott földesúri udvaraikat – melyek vidékén a maguk urai, a maguk „kiskirályai” voltak – egyébként sem szívesen cserélték fel egy teljesen idegen környezetre. Egy részüket még arra is nehezen lehetett rávenni, hogy új fővárosukban, a Budához képest periférikus helyen fekvő Pozsonyban vállaljanak részt az ország ügyeinek intézésében.
A Bécsben való politizálástól az idegen miliő miatt is erősen riadoztak. Német kereskedő-polgárságunkat, a határ menti birtokosokat és Mária királyné néhány hívét kivéve 1526 előtt a magyar rendeknek az osztrák nemességgel szinte semmiféle kapcsolatuk nem volt. Ráadásul a Mohács előtti nemesi közgondolkodást – a Habsburgokkal kötött szerződések következtében – komoly németgyűlölet hatotta át, melyet a Szapolyai-párt igyekezett erősen növelni. Elegendő ezen a helyen pusztán az idegen származású király választását elutasító 1505. évi rákosi végzésre gondolnunk. Ettől az érzéstől pedig még Ferdinánd híveinek egy része sem tudta függetleníteni magát.
Bécsbe érkezve a magyar nemesség idegenérzetét nyelvi és mentalitásbeli különbségek még tovább növelték. A Hofburg ugyanis az osztrák rendek mellett tele volt egyéb idegennel (spanyolokkal, németekkel, csehekkel) is, akik még a Magyarországon bevettnek számító latint sem gyakran bírták. Tehát már önmagában a kommunikáció is komoly nehézségeket jelentett, nem beszélve a teljesen eltérő udvartartási etikettről. Noha a magyar királyság az egész középkorban 59az európai keresztény kultúrkör része volt, a magyarok „érthetetlen” nyelvük és keleties öltözködési szokásaik miatt általában idegen, sőt nem ritkán lekicsinylő fogadtatásban részesültek. Kiválóan tanúskodnak erről az érzésről még a 17. század elejéről is Lépes Bálint nyitrai püspök és kancellár szavai a birodalmi városban, Nürnbergben tapasztaltakról: „Ebben a városban, sőt majd az egész tartományban, oly szűkön járt az előtt a magyar nemzet, hogy egy prédikátor két szolgámtól, kiket előre küldtem, azt kérdezte: »monachi estis ne vos [valóban szerzetesek vagytok]?«; bár maga látta, hogy magyar fekete ruhában voltak, kard oldalukon és száras csizma lábukon, annak volt a legtöbb nézője. Sokan hol törököknek, hol polyákoknak [lengyeleknek] mondottanak, fülünk hallatára. Még több csodálónk lett volna, ha többen és színes ruhában, szokott öltözetünkben jöttünk volna Őfelségével.” Hasonlóképpen fogadhatták az 1530-as években a bécsi udvarba érkező magyar nemeseket is.
Végezetül egyáltalán nem kedvezett a Bécsben való politikai szerepvállalásnak az sem, hogy a gyarapodó lélekszámú nagyvárosban az élet meglehetősen drága volt. A magyar király idegen udvarában való megkapaszkodás tehát nagyon nehéz és költséges vállalkozás volt. Ennek a befektetésnek az igazi előnyeit csak kevesen ismerték fel. Mindezekkel magyarázható, hogy 1563-ban – amikor a magyar–osztrák perszonálunió már csaknem negyven esztendeje fennállt – a Bécsben székelő magyar kancelláron kívül mindössze három magyar főnemes (Nádasdy Tamás nádor, Zrínyi Miklós szigetvári és dunántúli, valamint Pethő János komáromi főkapitány) rendelkezett házzal a császárvárosban. Bár rajtuk kívül persze szállása még jó néhány magyar főméltóságnak volt, a korabeli szálláshelyek nyilvántartása (Hofquartiersbuch) azonban általában csak a következőket tudta róluk: „Bécsbe ritkán jön fel.” A rendkívül lassú és nehéz bécsi beilleszkedésnek viszont évszázadokra kiható következményei voltak.
