Habsburg reformok Magyarországon
Habsburg reformok Magyarországon
Az oszmánok megismert berendezkedési gyakorlatához hasonlóan a 16. század elején a Habsburg nagyhatalom is igyekezett 60tartományait egységes elvek szerint irányítani és igazgatni. Egyáltalán nem véletlen, hogy nem a berendezkedni kifejezést használtuk, hiszen a Habsburgok a főként házasságok révén elnyert országokat sohasem szállták meg katonailag oly módon, mint azt „örök ellenségük” tette. A rendi és a helyi közigazgatási intézményeket nem számolták fel, a központi hatalmukkal szembekerülő rendeket pedig csak olyan kemény ellenállás esetén verték le erővel, mint az 1522-ben Bécsújhelyen történt. Sőt, mivel kormányzásuk biztosításában és hadseregeik fizetésében a rendek által megszavazott adóknak elévülhetetlen szerepe volt, igyekeztek velük megfelelő hatalmi egyensúlyt fenntartani. Az uralkodó és a rendek közötti hatalommegosztásban, az úgynevezett rendi dualizmusban, az utóbbiak jogainak és kiváltságainak betartását pedig koronázási hitlevelükben garantálták. I. Ferdinánd magyar királyként például a következőket fogadta: „Esküszünk, hogy az egyházi és világi urakat, főpapokat, bárókat, nemeseket, szabad városokat, Magyarország minden rendjét szabadságjogaikban, törvényeikben és kiváltságaikban, melyeket még a régi szent királyok idején nyertek, megőrizzük és megtartjuk.”
A Habsburgok ugyanakkor országaikat sem kívánták gazdaságilag birodalmukba beolvasztani vagy kizárólag hadseregük szolgálatába állítani. Felismerték, hogy erre a rendkívül különböző fejlettségű területek miatt nincs semmi lehetőség. Dinasztiájuk vallását, a katolikus hitet, majd a katolikus egyház megújuló mozgalmát viszont erőteljesen támogatták. A protestantizmus elterjedését önállósulási törekvéseikre felhasználó fejedelmek ellen pedig ha kellett, fegyverrel is felléptek; bár egyes tagjaik ha nem is nyíltan, de rokonszenveztek az új hit bizonyos elemeivel.
Reformintézkedéseiket mind régi, mind új tartományaikban fokozatosan egységesülő, bevett módszerek szerint hajtották végre. Ezek I. Miksának még a század legelején meghozott ú?ításain alapultak. A császár felismerte, hogy egyre gyarapodó tartományaiból csak akkor kovácsolhat erős birodalmat, ha egyrészt a megerősödött rendek hatalmát korlátozza, másrészt a kormányzási–közigazgatási szempontból rendkívül lazán összefüggő országokat egységesebb központi irányítás alá vonja. Ennek megfelelően fő célja az államigazgatás legfontosabb területeinek 61(a pénz- és hadügy, valamint a diplomácia) modernizálása volt. A belpolitikai életbe és a helyi igazságszolgáltatásba ugyanakkor – a császárság egyes elavult intézményeit kivéve – nem kívánt beleszólni.
Bár Miksa reformjai még csak csekély és rövid életű eredményeket hoztak, utódai, Károly és Ferdinánd igyekeztek azokat kiteljesíteni. Valójában hatalmuk megerősítése érdekében más útjuk nem lehetett – még akkor sem, ha jól tudták, az újítások a rendek heves ellenállását váltják ki. Ferdinánd ennek ellenére az ausztriai parasztfelkelések után 1527-ben megkezdte az egyes tartományok rendi szervei felett álló központi hivatalhálózat kiépítését. A már adott székhelyen (Bécsben), állandó jelleggel és tanács formájában ülésező, a kor szintjén modernnek tartható új kormányszervek segítségével volt ugyanis egyedül lehetősége arra, hogy az államigazgatás legfontosabb területeit minden tartományában ellenőrizhesse és összefoghassa.
Reformjait 1527-ben saját tanácsa megújításával kezdte. Országai legfontosabb állam- és külügyeinek, valamint egyéb uralkodói jogainak és hűbéri kérdéseinek intézésére létrehozta az Udvari és a Titkos Tanácsot (Hofrat, ill. Geheimrat). Ezek közül végül az utóbbi jutott valóban meghatározott szerephez, hiszen az Udvari Tanács – egyre vesztve jelentőségéből – a 17. században már csak jogi ügyekkel foglalkozott. A Titkos Tanács viszont a Habsburg Birodalom 1556. évi kettéválása után fokozatosan a legfontosabb döntéselőkészítő és döntéshozó szervvé lépett elő, mind a birodalom, mind az osztrák örökös tartományok vonatkozásában. Hasonlóan jelentős szerepet töltött be a pénzügyigazgatás területén az ugyancsak 1527-ben alapított Udvari Kamara (Hofkammer), amely mintegy fináncminisztériumként felügyelte az egyes tartományok hamarosan létrehozott önálló kamaráit.
A hadügyek egységes irányítása és a katonai igazgatás 1556-tól a bécsi Udvari Haditanács (Wiener Hofkriegsrat, Consilium Bellicum) feladata lett. Ennek létrehozása – miként látni fogjuk – elsősorban a törökellenes magyar hadszíntéren végbement események miatt vált halaszthatatlanná. V. Károly lemondása és Ferdinánd 1558. évi császárrá koronázása után pedig a Német-római Birodalom irányítása is Bécsből folyt. Ezt a feladatot elsősorban a birodalmivá vált Udvari Tanács 62(Reichshofrat) és a Titkos Tanács, továbbá a Birodalmi Udvari Kancellária (Reichshofkanzlei) látta el.
Ferdinánd végrendeletében mégis feladni kényszerült az egységes birodalom létrehozásának tervét. Halála után osztrák tartományai három nagyobb egységre estek szét. A központi terület ugyan továbbra is Alsó- és Felső-Ausztria maradt; a Stájerország, Krajna és Karintia alkotta Belső-Ausztria viszont Károly főherceg önálló igazgatása alá került. Ferdinánd főherceg ugyanakkor Tirol és Elő-Ausztria irányítását vette át. Sőt az előbbi területen Graz székhellyel a pénzügyek irányítására külön kamara, a hadügyek koordinálására pedig 1578-ban külön Haditanács (Innerösterreichischer Hofkriegsrat) alakult. A század végén a székhelyét Prágába áttevő és ott újabb kormányszerveket (például Prágai Udvari Haditanács = Prager Hofkriegsrat) létrehozó II. Rudolf uralkodása alatt a korábbi egység még tovább bomlott. Mindezek ellenére a Ferdinánd által lerakott alapok olyan szilárdak voltak, melyekre még évszázadokon át építhetett a birodalom vezetése. Az általa létrehozott kormányszervek ugyanis egészen a 19. századig kiállták az idők próbáját.
Az 1527-től megkezdődött közigazgatási reformok természetesen Magyarországot sem kerülhették el – miként a cseh királyságban is végbementek. Elsőként itt is a pénzügyek újjászervezésére volt a legégetőbb szükség, hiszen a törökök elleni védekezéshez egyetlen fillér sem volt nélkülözhető. Ferdinánd ezért 1528 januárjában még Budán felállította a Magyar Kamarát (Ungarische Kammer, Camera Hungarica), melynek első elnöke Gerendi Miklós erdélyi püspök lett. Mivel a magyar fővárost Szülejmán szultán 1529. évi hadjárata idején János királynak adta át, a kormányszervet 1531-ben Pozsonyban szervezték újjá. Ettől kezdve több évszázadra a Magyar Kamara lett a hazai pénzügyigazgatás legmeghatározóbb intézménye és a Habsburg kormányszervek legolajozottabban működő magyarországi egysége. Felépítését tekintve teljességgel ellenőrző szervét, az Udvari Kamarát követte, vagyis tanács formájában, állandó jelleggel (naponta kétszer) Pozsonyban ülésező szakhivatal lett. 1567-től, a Lazarus von Schwendi főhadparancsnok által vezetett hadjáratok eredményeit (Kassa és Szatmár vidékének János Zsigmondtól való visszavételét) követően, Felső-Magyarországon munkáját egy szintén önálló kamara tehermentesítette. A Kassán székelő 63Szepesi Kamara (Zipserische Kammer, Camera Scepusiensis) felettese ugyancsak az Udvari Kamara volt. Jellegét tekintve erősebb katonai függésben állt, mint pozsonyi társa, hiszen legfontosabb feladata a helyi végvári katonaság zsolddal és élelemmel való ellátása volt.
Az új hadügyigazgatás megszervezése szorosan összefüggött a törökellenes határvédelmi rendszer kiépítésével. E területen Ferdinánd udvarára még nehezebb feladat várt. Egyrészt – miként fent részleteztük – ennek megvalósítására a Mohács utáni két évtizedben a feltételek még egyáltalán nem voltak adottak. Másrészt a hadügy azért is kényes területnek számított, mert átszervezése jelentősen érintette a rendek azon szabadságjogait, melyek betartására Ferdinánd koronázásakor ígéretet tett. Kiváltságaik értelmében ugyanis a magyar nemesek csak vérükkel adóztak. A hadügyekből való akár csak részleges kiszorításuk ezért ezen legalapvetőbb jogukat veszélyeztette, miközben persze korábbi vezető pozícióikról sem mondtak le önkéntesen. Ráadásul legfőbb méltóságuk, a nádor – az 1485. évi nádori cikkelyek értelmében – az uralkodó távollétében főkapitányuknak számított. Mária királynő tiszavirág-életű kormányzása után ezért Báthory István nádor 1528 tavaszától beköszöntő helytartóságától a rendek úgy vélhették, a hadügyek területén képesek lesznek megőrizni korábbi vezető szerepüket.
Ezen céljaik csak csekély mértékben váltak valóra. Bár az idegen katonai segítséget egyre gyakrabban épp maguk sürgették, nehezen tudták elfogadni, hogy az újabb helytartók (1532–1542: Thurzó Elek, 1542–1549: Várday Pál) utasításai már egyáltalán nem rendelkeztek hadügyi feladatokról. Ezeket fokozatosan az osztrák tartományok segélyeiből a magyar hadszíntéren tartott csapatok idegen főhadparancsnokai vették át. A rendek legfőbb méltóságai ez ellen hiába tiltakoztak. A kialakult ördögi körből számukra nem volt kiút. A megfogyatkozott Magyarország éves jövedelmei ugyanis – a legújabban feltár adatok szerint: az 1570-es évek közepén 765 000 rajnai forint – egyáltalán nem voltak elégségesek még a formálódóban lévő végvárvonal katonaságának zsoldjára sem. Érdekeik védelmében persze a rendek több ízben azt állították, az ország bevételeiből – amennyiben azokat kizárólag maguk kezelhetnék – teljességgel ellátnák a határvédelmet, sőt még 15 000 lovast és gyalogost is tartanának. A korabeli források 64alapján összeállított alábbi táblázat számadatai azonban ezt kétségkívül cáfolják:
A végvári katonaság zsoldköltségeinek, valamint a királyi Magyarország éves jövedelmeinek és hadi kiadásainak a százalékos arányai
a 16. század második felében | |||
időpont
|
a magyarországi
végvári katonaság éves zsoldja |
a zsoldnak és Mo. jövedelmeinek százalékos aránya
|
a zsoldnak és a max. hadikiadásoknak százalékos aránya
|
1554
|
761 766 r. f. 15,5 k.
|
100%
|
50%
|
1556
|
945 475 r. f.
|
81%
|
40,5%
|
1572
|
1 385 965 r. f. 39 k.
|
55%
|
27,5%
|
1576
|
1 658 736 r. f. 30 k.
|
46%
|
23%
|
1578
|
1 461 900 r. f.
|
52%
|
26%
|
1582
|
1 418 292 r. f. 36 k.
|
54%
|
27%
|
1593
|
1 572 533 r. f.
|
49%
|
24,5%
|
A táblázatban alkalmazott rövidítések: max. = maximálisra becsült
(kb. 50 %), Mo. = Magyarország, r. f. = rajnai (rénes) forint, k. = krajcár | |||
Noha a fenti adatok önmagukért beszélnek, mégis szükséges felhívnunk a figyelmet arra, hogy jelen esetben pusztán a mintegy 20-22 000 főnyi végvári katonaság zsoldjával számoltunk. Pedig ugyancsak az ország jövedelmeiből kellett, pontosabban kellett volna fizetni a rendi méltóságokat, az említett új pénzügyigazgatási szerveket, sőt az egyéb igen tetemes hadikiadásokat is. Ezek közé mindenekelőtt a várerődítések, a katonaság hadianyaggal és élelemmel való ellátásának, a dunai flottának, valamint a hírszerzésnek és a hadipostának a költségei tartoztak. Ráadásul az ország helyzetét az is igen megnehezítette, hogy a Mohács előtti időszakhoz képest az egész európai hadügy óriási fejlődésen ment keresztül.
Az úgynevezett hadügyi forradalom következtében a hadviselés és a határvédelem alapjaiban különbözött a középkoritól. A legfontosabb változást a tűzfegyverek széles körben történt elterjedése jelentette. Ez elsőként Itáliában és Németalföldön jelentős átalakulásra késztette a várépítészetet – 65így jött létre az úgynevezett ó-, majd az újolasz erődítési módszer –, de a hadiipart és a vele összefüggő gazdasági ágazatokat is. Időközben a hadseregek létszáma is megnőtt, így ellátásuk és általában a hadügy irányítása már nagyobb számú és kifejezetten szakapparátust tett szükségessé. A hadügy- és az államigazgatás szervezetének fejlődése viszont újabb, egymást ismét előrelendítő változásokat hozott az előbb említett területeken. A reformok és újítások az Oszmán Birodalmat sem kerülték el. A szultánok már a középkorban is nagyszámú, igen jól szervezett, állandó hadsereggel rendelkeztek, az ágyúk és tűzfegyverek sokaságával felszerelt török csapatokkal szemben így csak hasonló módon felfegyverkezve lehetett érdemben felvenni a küzdelmet. I. Ferdinándot és utódait mindezek következtében az új védelmi rendszer és a hadügyigazgatás kiépítése, fenntartása és ellátása mind anyagilag, mind szervezetileg sokkal komolyabb problémák elé állította, mint középkori elődeit.
Az 1540-es évekre ekként mind a bécsi hadvezetés, mind a rendek reálisabban gondolkodó vezetői számára kiderült: Magyarországon az új végvárrendszer kiépítése és fenntartása csakis a Habsburgok közép-európai országainak éves segélyeivel lehetséges. Ezt még a bécsi udvar által csúnyán meghurcolt Illésházy István is elismerte Bocskai Istvánhoz írott 1605. évi levelében: „Nekem fejemben nem fér: ha ma kivönné az császár kezét Magyarországból, mint köllene az tótországi [vagyis szlavóniai], Dunán túl és innen való végházakat eltartani.” A fenti táblázat mintegy 60-70 százaléknyi hiányát, évente csaknem egymillió rajnai forintot, valamint az egyéb hadi kiadások terheit tehát külföldről kellett pótolni. A következő másfél évszázadban ezért a szomszédos osztrák tartományokból, a birodalomból és Morvaországból az ütközőzónává vált királyi Magyarország óriási segítséget kapott.
Mindezek ismeretében úgy véljük, a Habsburg udvar egyáltalán nem vádolható olyan mulasztásokkal, mint amilyenekkel történetírásunk egyes irányzatai korábban illették. Persze a kifejezetten saját érdekeket szem előtt tartó 1526 és 1541 közötti – kényszerű – halogatást vagy a nagyhatalmi politizálást akár kemény ítélettel is minősíthetnénk. Ezt mégsem tarjuk megfelelőnek. S nem azért, mert ez esetben ugyanezt 66kellene tennünk a középkori magyar uralkodók hasonló tevékenységével. Luxemburgi Zsigmond és Hunyadi Mátyás ugyanis szintén a legvégsőkig igyekeztek kihasználni a határaiktól délre fekvő délszláv államokat – mint ütközőzónákat – az oszmánok feltartóztatására. Nem kétséges azonban, hogy hasonló szituációban a világ egyetlen országa sem járt volna el másként. Az önvédelem reflexe ugyanúgy működött –, függetlenül attól, hogy a magyar királyságról vagy a Habsburg Birodalomról volt-e szó.
Az 1540-es évek végétől rendszeressé váló éves segélyek fejében tehát I. Ferdinánd csapatainak főhadparancsnokai és a bécsi hadvezetés joggal követelhették maguknak a hadügy egy jelentős részének irányítását és igazgatását. A rendeknek persze ennek ellenére az volt az érdekük és egyúttal természetes reakciójuk, hogy – ezen törekvésnek ellenállva – minél többet őrizzenek meg katonai hatáskörükből. Hamarosan mégis be kellett látniuk: az általuk is egyre jobban szorgalmazott segélyek fejében fokozatosan szorulnak ki a hadügyigazgatás fontos részeiből. Mivel pozícióik és kapcsolataik Bécsben – ahol ezen részben enyhíthettek volna – igen szerények voltak, e fontos területről való kiszorulásuk ellen valójában szinte semmit sem tehettek.
Bár az országgyűléseken benyújtott rendi sérelmek (gravamina) hemzsegtek a hadügyre vonatkozó cikkelyektől, a valóságban az udvar és a rendek között a határvédelem területén az együttműködés korántsem volt ennyire nehézkes. Buda 1541. évi tragikus elvesztése után mindig volt ugyanis néhány reálisabban gondolkozó főnemes, aki belátta, bizonyos kérdésekben többet használ az ország érdekeinek az összefogás, mint a túlfűtött sérelmi politizálás. Az 1540-es években e tekintetben Várday Pál helytartó és Niklas Graf zu Salm főhadparancsnok, a következő évtizedben pedig Nádasdy Tamás nádor és néhány tapasztaltabb társa (Tahy Ferenc, Zrínyi Miklós, Pethő János, azaz éppen a „bécsi lakosok”), valamint az idegen hadvezetés kooperációja volt példaértékű. Sőt ezek a tanácsadásban élen járó magyar főnemesek udvari kapcsolataikat már belpolitikai téren is kamatoztatni tudták. Nádasdy Tamás 1542-ben például az országbírói tisztség megszerzése érdekében két bécsi ismerősének kérte közbenjárását. Leonhard Freiherr von Vels főudvarmester – egyúttal több ízben magyarországi főhadparancsnok – 67és Johann Hofmann udvari kamaraelnök neve mindenki előtt tiszteletet ébresztett. Nekik (is) köszönhetően Nádasdy elnyerte a tisztséget.
Az udvar helyzete több egyéb szempontból is egyre kedvezőbben alakult. Erre az időre már felnőtt egy főként osztrák nemesekből álló réteg, amely az 1530–1540-es években komoly helyismeretet és hadi tapasztalatot szerzett Magyarországon. Ennek köszönhetően alkalmassá vált arra, hogy a kialakulóban lévő védvonal helyi irányításában is meghatározó szerepet vállaljon. Ráadásul az 1547. évi drinápolyi békesség után a konstantinápolyi állandó Habsburg követség létrehozásával a keresztény hadvezetést már egy diplomáciai kémszervezet is segítette. Végül az Udvari Haditanács felállításával Ferdinánd király a hadügyek terén is folytatta korábbi központi reformjait. Az új kormányhivatal és a magyar hadszíntér szoros kapcsolatát tökéletesen jelezte, hogy első elnöke Ehrenreich von Königsberg lett. Ő korábban győri könnyűlovas-kapitányként (1551), majd királyi főhadparancsnok-helyettesként (1552) elévülhetetlen szerepet játszott a Bécset védelmező győri végvárövezet kiépítésében.
Az 1560-as évekre ezen változásoknak igen komoly eredménye lett. A királyi Magyarországon új határvédelmi rendszer született. Ennek legfontosabb elemét az Adriai-tengertől az erdélyi határig nagy kifli alakban húzódó végvárvonal alkotta. A mintegy 100-120 kisebb-nagyobb várból álló láncolat szervezetileg hat, úgynevezett végvidéki főkapitányságra (Grenzoberhauptmannschaft) tagolódott:
1) a legkorábban kialakult Bihács, majd Károlyváros központú horvát–tengermelléki (kroatische und Meergrenze),
2) a Varasd központú szlavóniai (slawonische Grenze) vagy másként vend (windische Grenze),
3) a kanizsai (kanischarische Grenze), majd 1600 után a Kanizsával szembeni (gegen Kanizsa liegende Grenze),
4) a győri (raaberische Grenze),
5) az előbb Léva, majd 1589-től Érsekújvár köré szervezett bányavidéki (bergstädtische Grenze), végül
6) a Kassa központú felső-magyarországi főkapitányságra (oberungarische Grenze).
68Az egyes övezeteket irányító végvidéki főkapitányok (Grenzoberst) a székhelyükül szolgáló fővár köré egységes védőzónába szervezett erősségek királyi fizetésű katonaságának parancsnokoltak. A védelmi rendszerben mellettük kiemelt helyet foglalt el a Duna menti hadfelvonulási utat ellenőrző Komárom „magán való vára”, amely a folyami flotta központja volt és közvetlenül az Udvari Haditanács parancsnoksága alá tartozott.
A várrendszer mélységében is tagolt volt. Bár az egyes főkapitányságok a természeti és stratégiai adottságok tekintetében igen különböztek egymástól, fekvésének és jelentőségének megfelelően minden egyes várnak megvolt a saját feladata és szerepe. A végvidékek óriási erődökké épült fővárai (1000-1500 fővel) a védelem pillérei és a helyi katonai közigazgatás központjai voltak. E kulcsvárakat követték a védőzóna nagyobb erősségei (400-600 katonával), majd a harmadik vonalba tartozó kisebb kő- és palánkvárak (100-300 végvárival). Végül a rendszerben ugyancsak fontos szerep hárult a pusztán tucatnyi katonával rendelkező őr- és strázsaházakra. Ezek legfőbb feladata az ellenséges portyák szemmel tartása és a nagyobb várak riadóztatása volt. Szerepük különösen az 1568-tól beköszöntő „háborús békeévekben” vált meghatározóvá, amit a bécsi hadvezetés tökéletesen felismert. Az 1570-es évek második felétől ezért igyekezett egy a kedvező természeti adottságokra (elsősorban a gazdag vízhálózatra) még jobban építő, szigorúan zárt és jól ellenőrizhető őrházrendszert kiépíteni. Ezt a törekvést nagyban elősegítette, hogy az 1577-ben a Bécsben tartott nagy végvári haditanácskozás ezen reformtervezet megvalósítását – a frontvonalon végzett újabb terepfelméréseket követően – teljességgel támogatta.
Az egyes végvidéki főkapitányságok katonaságának fizetését nagyrészt a velük szomszédos külföldi tartományok vállalták magukra – miként egy ízben ezt a Haditanács frappánsan megfogalmazta: minden szomszédos „tartomány feladata [az volt], hogy tartsa el saját magyarországi végvidékét”. Ennek megfelelően a horvát végeket a karintiai és a krajnai; a szlavónt a stájer; a kanizsait, majd a Kanizsával szembeni végeket a stájer, a magyar és a birodalmi; a győrit az alsó-ausztriai és a birodalmi; a bányavidékit a cseh–morva és a magyar; míg a felső-magyarországit többnyire a magyar, a sziléziai és a birodalmi rendek török 69segélyeiből (Türkenhilfe) tartották fenn. Közép-Európa országai és tartományai emellett lőfegyverekkel, hadianyaggal, különféle szerszámokkal, hajókkal és hajóhidakkal vállaltak még meghatározó szerepet védelmüknek a magyar hadszíntéren történő biztosításában.
A határvédelem kiegészítő elemét a végvidéki főkapitányságokkal azonos területen és egyidejűleg működő kerületi generalátusok alkották:
1) a horvát–szlavón,
2) a dunántúli,
3 ) a Pozsonytól Gömör megyéig terjedő, úgynevezett dunáninneni és
4) a felső-magyarországi.
Vezetőik, a kerületi főkapitányok (Kreisoberst) a hatáskörükbe tartozó országrész vármegyéinek katonai kérdéseit intézték, és az ez időre már elavult, felkelt nemesi, megyei, városi csapatok, valamint főkapitányi kontingensük felett rendelkeztek. Mivel az utóbbiakat kizárólag a magyar rendek által megszavazott hadiadóból fizették, a kerületi főkapitányságok – még ha elenyésző mértékben is – valójában a rendek hadügyi jogkörének letéteményesei voltak. Ezzel magyarázható, hogy ezeket a tisztségeket csak magyar „állampolgársággal” (indigenatus) rendelkezők tölthették be. A bécsi hadvezetés és az osztrák rendek által legfontosabbnak ítélt végvidéki főkapitányi posztokat – a győrit, a komáromit, a horvátot és a szlavónt – viszont az egész törökkorban idegen nemzetiségű (főként osztrák, német és olasz) főtisztek látták el. Győrben és Komáromban azonban a Haditanács a nagy számú magyar katonasággal való kapcsolattartást magyar főkapitány-helyettesekkel (a vicegenerálissal, illetve a naszádosfőkapitánnyal) biztosította, akik mindig tapasztalt, a végeken edződött magyar nemesek voltak.
A határvédelem tehát kétféle, egymást részben átfedő főkapitányságból állt: a Haditanácstól függő végvidéki és a rendi jellegű kerületi generalátusokból. A főkapitányságok elkülönítését nagy mértékben bonyolítja, hogy a két tisztséget igen gyakran – sőt egyes területeken, például Felső-Magyarországon állandóan – azonos személy töltötte be. Mindez elsősorban attól függött, hogy az adott védelmi övezetet a bécsi hadvezetés, illetve a segélyező rendek milyen mértékben kívánták 70saját ellenőrzésük alá vonni, vagy megelégedtek azzal, hogy a számukra kevésbé veszélyes területeken magyarok lássák el mindkét tisztséget. A rendszer ily módon történt kifejlődése már önmagában jelezte, a bécsi udvar e téren komoly kompromisszumot kötött a magyar rendekkel. A nagyobb lemondásra persze a rendek kényszerültek. Az ország Európában való megmaradását biztosító, tekintélyes külföldi segélyeknek azonban ez volt az egyik legfontosabb következménye.
