A magyar fővároson át Bécsbe
A magyar fővároson át Bécsbe
Az 1530-as évek végére az ismét keleten (1534–1535: Perzsia, 1538: Dél-Arábia) és a Földközi-tengeren harcoló oszmánokban egyre érett az elhatározás, ideje felszámolni Szapolyai János 1528 óta fennálló vazallus királyságát. Levonván tehát a bécsi kudarcok tanulságait, hódítási gyakorlatuk negyedik elemét kívánták megvalósítani. Míg magyar „szálláscsinálójuk” országlása a keleti és a tengeri fronton való küzdelem idején kifejezetten kedvezett számukra, az európai háború ismételt előtérbe kerülésével immáron bekebelezése látszott szükségesnek. Ezt a törekvésüket több tényező támasztotta alá.
1538 februárjában Magyarország két királya a váradi békeszerződésben egyezségre jutott. Szapolyai János és Ferdinánd megállapodtak, hogy János király halála után – még ha fiúgyermeke születne is – országrésze a Habsburg-házra száll. A két esztendeig titokban tartott szerződés megvalósulása az oszmánok számára azt jelentette volna, vazallusuk meghiúsítja azt a célkitűzést, amelyre őt több mint egy évtizede szánták. Szapolyai 1540 júliusában bekövetkezett halála után a békében foglaltak mégsem váltak valóra. Sőt a sors furcsa ellentmondása, hogy arról 1540 októberében éppen az a Hieronim Łaski, ekkor már Ferdinánd követe adott hírt a Portának, aki annak idején 1528 elején Szülejmán és János király vazallusi szövetségének egyik megalkotója volt. Bár a váradi békesség határozatainak meghiúsulása az oszmán hadvezetésnek kedvezett, Isztambulban úgy vélték, ideje rendezni a keleti magyar királyság kérdését. Ez azért is indokolt volt, mert nem tudhatták, Szapolyai éppen kormányzó hívei milyen célokra kívánják felhasználni a csecsemő János Zsigmondot.
A döntés végleges meghozatalára – paradox módon – mégis I. Ferdinánd fellépése késztette Szülejmánt. Bár a Habsburg uralkodó Szapolyai halála után nem tehetett mást, minthogy fegyverrel kísérelje meg a váradi békességet elutasító nagyurakat megtörni, a Leonhard Freiherr von 32Vels által 1540 őszén vezetett hadjárat csak szerény eredményeket hozott (Székesfehérvár elfoglalása). A szultáni tanács a Habsburg támadás hírére meghozta végső döntését. Mivel fennállt a veszélye annak, hogy Buda Ferdinánd kezébe kerül, s ezzel a Habsburgok Bécs előtt fontos hídfőálláshoz jutnak, 1541-re ismét nagy hadjárat indítását hagyták jóvá. A fennmaradt haditerv szerint a szultán célja a középkori magyar főváros elfoglalása és a vazallus magyar királyság teljes?felszámolása volt. Sőt Szapolyai legfőbb híveit, Török Bálint dunántúli főkapitányt, Fráter György váradi püspököt és kincstartót, Petrovics Péter temesi ispánt, Werbőczy István kancellárt és Batthyány Orbán kapitányt is teljesen félre akarta állítani. A negyedik szülejmáni hadjárat megindítása mellett szólt végül az is, hogy a határ menti bégek jelentései alapján úgy tűnt, olcsóbb lehet az ország középső területének megszállása, mint az oda – szükség esetén – időről időre való beavatkozás.
Bár Ferdinánd király 1541 késő tavaszán a Wilhelm Freiherr von Roggendorf főhadparancsnok vezette újabb Buda elleni hadjárattal megpróbálta a szultáni csapatokat megelőzni, a Habsburg sereget végül Szülejmán Buda alá érkező csapatai verték szét. A mohácsi csata 15. évfordulóján a szultán egyetlen ágyúlövés nélkül – meglehetősen szégyenletes körülmények között – jutott a magyar főváros birtokába. Sikere után azonban úgy döntött, csak részben valósítja meg az előre kidolgozott haditervet. Miután fő célja változatlan maradt, Bécs elfoglalása érdekében feleslegesnek vélte az ország keleti, számára periférikus területeinek elfoglalását. Ezeket ezért mintegy birodalma tartományait, azaz szandzsákjait Szapolyai legfőbb híveinek adományozta. Erdélyt maga a csecsemő királyfi és anyja, Izabella királyné kapta, a Temesköz a temesi ispán Petrovics Péternek, a Tiszántúl többi része pedig a váradi püspök György barátnak jutott. Noha valójában ezek a területek csak virtuális módon voltak részei a birodalomnak, Szülejmán ezzel mégis nagyot szorított a vazallusság gyeplőjén. A mondott tartományokért ugyanis a királyfi gyámjai évente tízezer forintnyi adót voltak kötelesek Isztambulba küldeni.
A szultán eredeti terveivel ellentétben a Szapolyai-párttal sem végzett. Pusztán annak leggátlástalanabb – alább még jellemzésre kerülő – tagját, Török Bálintot iktatta ki a magyar politikai elitből. Mindez a legfontosabb 33tényeken azonban semmit sem változtatott: Szülejmán Magyarországnak a Habsburgok elleni terveihez nélkülözhetetlen, középső területének birtokába jutott, miközben ezáltal korábban elfoglalt balkáni területei számára is fontos védőpajzsot hozott létre. Ezzel a középkori magyar királyság – amely valójában már 1526-tól megindult a széttagolódás útján, hiszen a Szerémség a törökök birtoka maradt – több mint százötven esztendőre három részre szakadt: a török hódoltságra, a királyi Magyarországra és az ekkor még bizonytalan sorsú három virtuális szandzsákra, a későbbi erdélyi fejelemség nagy részére.
A megregulázott vazallus perifériára helyezésével és az első magyarországi török tartomány, a budai vilájet megalapításával Szülejmán új stratégiájának kezdetét nyitotta meg. A magyar főváros fontos támaszponttá építésével próbált ugródeszkát létrehozni a nagy cél, a Habsburg székváros irányába. Az 1541. évi nyitányt ezen koncepció szellemében, valamint a Duna menti hadiút biztosítása és Buda megerősítése céljából 1543–1545-ben újabb expedíciók követték. Az előbbi esztendőben ismét maga jött Magyarországra és metszett le óriási szeletet a Dunántúl keleti részéből, Valpó, Siklós, Pécs, Vác, Esztergom és Székesfehérvár elfoglalásával. Ezzel alapjaiban rendezte át a Dunántúl katonai erőviszonyait. Az újonnan elfoglalt várakba ugyanis páratlanul tekintélyes őrségek kerültek: Esztergomba és Székesfehérvárra például mintegy 3000-3000 fő, akikkel szemben a kialakulóban lévő észak-dunántúli keresztény várövezetben még feleennyi katona sem teljesített szolgálatot. A budai védőgyűrű hamarosan tovább erősödött, hiszen a következő két esztendőben északon és keleten az oszmánok birtokába jutott Visegrád, Nógrád és Hatvan, miközben a dunántúli területek maradék réseit is betömték Simontornya, Ozora és Tamási megszállásával. Ezeket a várakat viszont már a helyi erők foglalták el. A királyi Magyarország és a Habsburgok közeli tartományai ezzel óriási veszélybe kerültek.
Szerencsét pusztán az jelentett a szerencsétlenségben, hogy az elkövetkező esztendőkben a Porta ismét keleten kényszerült hadakozásra (1547: jemeni konfliktus, 1548–1550: újabb perzsa háború). Azaz – miként már oly sok esetben – ismét a birodalom keleti területén kiújuló válságok segítettek Magyarország helyzetén. A szultán két esztendőnyi 34fegyverszünet után 1547-ben Drinápolyban ráadásul öt évre szóló békességre lépett V. Károly császárral. Jóllehet nem mondott le Bécs elleni terveiről, valójában be kellett ismernie, hogy nem képes Magyarország teljes elfoglalására, sőt kénytelen beleegyezni annak felosztásába. Ferdinánd viszont ennek fejében évi 30 000 forintnyi adó fizetését vállalta a birtokában lévő magyarországi területekért. Ezt a „tisztességes ajándékra” (honorarium munus, türkische Verehrung) keresztelt adót egészen korszakunk végéig, 1606-ig kénytelen volt a békesség fejében a Portára küldeni.
Még le sem telt az öt esztendőnyi béke, amikor Szokollu Mehmed ruméliai beglerbég ismét Magyarország ellen vonult. Az újabb oszmán expedíciót ezúttal a különleges hintapolitikát folytató Fráter György és a Habsburgok megegyezése váltotta ki, mely János Zsigmond török vazallus területeinek és a királyi Magyarországnak az egyesítésére irányult. A szultán persze nem hagyta, hogy renitenskedő hűbérese veszélybe sodorja addigi hódításait. A beglerbég 1551 szeptemberében a Tisza alsó folyása mentén megszállta Becse, Becskerek és Csanád várait, Temesvárral azonban nem bírt. A Kara Ahmed másodvezír vezette következő esztendőbeli hadjárat viszont végleg eldöntötte a keleti területek sorsát. Lugos, Karánsebes, Temesvár és Lippa megvételével a korábbi névleges temesközi török tartomány az oszmánok második magyarországi vilájetje lett. Ráadásul erről a vidékről, valamint a szintén megszállt Szolnok várából Erdély és a hozzá csatlakozó részek (Partium) középső része könnyen ellenőrizhető volt. Így a Habsburgok országegyesítési kísérletének sem maradt komoly esélye, bár teljesen eredménytelenül 1555-ig még tovább tartott.
Noha Eger védői 1552 őszén a magyarságnak az egész törökkorra ható muníciót adtak példamutatásból és vitézségből, a felső-magyarországi végek kulcsának megtartása valójában nem gyengítette jelentősen az oszmánok magyarországi pozícióit. Egyrészt ezen a területen komoly céljaik – Dobó István várán kívül – nemigen voltak, másrészt még az Eger elleni támadás előtt, 1552 nyarán a budai tartomány megerősítésére újabb fontos lépéseket tettek. Hádim Ali budai pasa előbb Veszprémet vette be, amivel szabályos éket vágott az éppen csak születőben lévő észak-dunántúli keresztény védvonalba. Majd ezt követően gyors 35kanyarral északra fordult, és júliusban Drégely, Szécsény, Hollókő, Buják, Ság és Gyarmat várait kebelezte be a szultán birodalmába. Ezzel jelentősen meghosszabbította a budai vilájet északra előretolt „csápjait”. Így jött létre a várakkal körülvett hódoltság. Sőt augusztus 9-én Ali pasa a palásti csatában (Hont megye) az ellene vonuló keresztény csapatokat is szétverte, mellyel tovább növelte az oszmánok nyílt ütközetekben aratott győzelmeinek számát.
1552-től a helyi török csapatok – a szultáni főerők újabb keleti lekötöttsége ellenére (1553–1555: perzsa háború, 1556: Líbia meghódítása, 1565: Málta sikertelen ostroma) – várháborúkkal araszoltak tovább nagy céljuk megvalósítására. 1554 őszén Tojgun budai pasa Fülek várát és néhány kisebb szomszédját vette be, ahol az Oszmán Birodalom legészakibb magyarországi szandzsákközpontját hívták életre. Az északi török „hídfő” komoly nehézségeket okozott a bécsi hadvezetésnek, hiszen a meglehetősen távoli és egyre elszigeteltebb helyzetbe került még királyi kézben lévő Gyula várának utánpótlását igen nehezítette. Egy esztendővel később a budai pasa a Dél-Dunántúlon már Kaposvár, Korotna és Babócsa várait kaparintotta meg, mellyel ezúttal a déli végek másik kulcsát, Szigetvárt is szorongatott helyzetbe hozta. Szerény vigaszt pusztán az jelentett, hogy 1556-ban Hádim Ali budai pasát sikerült az ostromlott Sziget alól Babócsa megtámadásával elvonni, sőt 1526 óta első ízben a keresztény csapatok vereséget is mértek a törökökre. Ferdinánd tiroli főherceg névleges és Nádasdy Tamás nádor, valamint Sforza Pallavicini főhadbiztos valódi vezetése alatt a Rinya folyó mellett az egyesült osztrák–magyar sereg megverte a budai pasa csapatait.
Az elkövetkező esztendőben azonban az oszmán előrenyomulás lelassult. Pusztán a nyughatatlan „fenegyerek”, Hamza bég – kiről Érd kapta egykori török nevét (Hamzabég szerája) – tűnt ki egy-egy akciójával. 1557-ben előbb Tatát és két kis szomszédját, Vitány és Gesztest szállta meg, mellyel Győr és Komárom várainak vidékét nyitotta meg a portyázó szpáhik vállalkozásai előtt. 1561 tavaszán pedig a Balaton-felvidéken fekvő Hegyesd várát foglalta el, majd rakta tele katonákkal. Mivel ezzel az észak-dunántúli magyar végvárvonal hátába jutott, a kis vár visszafoglalása alapvető feladat volt. Szerencsére a bécsi hadvezetésnek – 36a környék magyar nagybirtokosaival való együttműködésben – volt már annyi ereje, hogy a következő esztendő tavaszán visszafoglalják, majd lerombolják a veszélyes török támaszpontot.
1566-ig mindezeken túl még két eddig kevéssé ismert esemény jelezte, hogy az ország területén egymással szemben kialakulóban lévő magyar és török végvárvonal katonái nagyobb akciókra is képesek. 1558 októberében a budai vilájet török lovassága Felső-Magyarországra indult portyára, Szikszó mezővárosának (Abaúj megye) kirablása után azonban Sajókazánál súlyos vereséget szenvedett. (A törökök jelentős erőfölényét persze mi sem mutatta jobban, minthogy a tekintélyes emberveszteséget néhány hónap alatt könnyűszerrel pótolni tudták.) 1562 tavaszán viszont a keresztény csapatokat tizedelte meg a török. Miközben Balassi Bálint édesapja, János Szécsény várát ostromolta, Haszán füleki bég csapatai váratlanul rajtaütöttek, majd szinte teljesen szétverték.
A várháborúk korszakát végül az 1566. évi szultáni hadjárat zárta le. I. Szülejmán szigetvári táborában összességében sikeres hódítóként távozott a másvilágra. Gyula és a Zrínyi Miklós által utolsó csepp vérig oltalmazott végvár meghódításával Magyarország területének már 40 százaléka birtokában volt. Méghozzá azokat a legfontosabb központi területeket bírta, amelyek a továbbiakban bázisul szolgálhattak az oszmán hadvezetés újabb Bécs elleni próbálkozásaihoz. A II. Szelim szultán és II. Miksa császár között 1568-ban megkötött drinápolyi béke azonban tartós megállást jelentett a magyarországi területszerzés útján. Az oszmánok újabb keleti és tengeri háborúi (1570: Tunisz elfoglalása, 1570–1571: Ciprus meghódítása, 1571: lepantói vereség, 1578–1590: perzsa háború, 1585: Azerbajdzsán megszállása) idején közel negyedszázadig béke, pontosabban portyákkal teli „háborús békeévek” köszöntöttek Magyarországra.
