A Mohácsra vezető út
A Mohácsra vezető út
Az oszmánok több mint két évszázados terjeszkedésük folyamán hódításaikat egyre szilárduló gyakorlat szerint hajtották végre. Eredményes területszerzésük legfőbb jellemzője a szakaszos előrenyomulás volt. Ennek értelmében először az ellenség területére vezetett állandó portyákkal annak katonai potenciálját és határvédelmét gyengítették meg, majd egy mezei ütközetben mértek hadseregére döntő vereséget. Ezt követően a levert szomszédot általában nem olvasztották azonnal birodalmukba, hanem azt vagy legalább egy részét előbb megpróbálták függőségbe vonni. Ez a módszer elsősorban terjeszkedésük kezdeti időszakában honosodhatott meg, amikor az oszmánok még nem rendelkeztek akkora katonai erővel, hogy megtépázott ellenfelüket tüstént és teljesen bekebelezzék. A vazallus országrész vezetőjének az volt a feladata, hogy előkészítse a terület teljes beolvasztását a birodalomba.
Az utóbbi taktika mind a Balkánon, mind Kis-Ázsiában meglehetősen jól bevált. Ennek elsősorban az volt a magyarázata, hogy mindkét terület kisebb-nagyobb fejedelemségeiben általában nagy volt a politikai anarchia. Így az egymással viaskodó fejedelmek vagy szultánfik között mindig lehetett olyat találni, aki az oszmánok segítségével reménykedett hatalmának megerősítésében. Ráadásul a hódítók kiválóan ismervén fel ezt a helyzetet, kedvező ajánlatokkal igyekeztek megnyerni a „szálláscsináló” szerepére kiszemelteket. Ezen ajánlatok az oszmánok 25által alkalmazott színlelés (müdara) taktikájának eszköztárába tartoztak. A megtévesztettek egy része persze úgy gondolhatta, a törökökkel a jövőben is fenntarthatja az előnyösnek tűnő viszonyt, idővel rá kellett döbbennie, pusztán játékszere volt az erősebb szomszéd akaratának. Ekkor azonban már sohasem volt visszaút. A 15. századi Balkánon így járt például az a Hranics Szandalj bosnyák nagyúr, aki 1420-ban még nagy önbizalommal jelentette ki: „Isten és a nagy császár, Mehmed szultán kegyelméből és ajándékából megkaptuk Konavlje zsupánságot és abban Izsák vezér, [a boszniai bég] által megerősíttettünk.” Hamarosan már késő volt belátnia, a „kegyes ajándék” pusztán előkészítése volt területe oszmán megszállásának.
Az 1520 szeptemberének legvégén trónra lépő Szülejmán szultán Magyarországgal szemben is természetszerűleg ezt, az oszmán hadvezetés gondolkodásmódjába beidegződött, szakaszos hódítási taktikát alkalmazta. A birodalom keleti lekötöttsége miatt 1465 óta fennálló hosszú békeidőszak állandó betörései után 1521-ben személyesen vezetett hadjárattal igyekezett megtörni a magyar király erejét. Nándorfehérvári expedíciója – ellentétben a magyar történetírás egyes vélekedéseivel, az újabb oszmanisztikai kutatások szerint – mégsem azzal volt magyarázható, hogy a magyar hadvezetés 1520 decemberében bebörtönözte Behrám csaust, a Budára küldött török követet. A szultán ugyanis már ezt megelőzően, novemberben határozott Magyarország megtámadásáról. A követ lefogatása persze ennek ellenére kiváló casus belli-nek számított.
Szülejmán bő egy hónappal hatalomra kerülése után meghozott döntését kényszerek sokasága határozta meg. Bár ambícióit nem tagadhatjuk, a kényszerek valójában mégsem másból, mint birodalma belső feszültségeiből fakadtak. Azaz: noha nem könnyű ennek valódi jelentőségét tudomásul vennünk, mind 1520–1521-ben, mind utóbb 1526-ban Magyarország sorsa már nem a saját, hanem elsősorban az Oszmán Birodalom belső helyzetétől és vezetésének elhatározásától függött. A szultán pedig egyenesen rákényszerült Magyarország lerohanására. Az alábbiak ismeretében kijelenthető, valójában mást nem nagyon tehetett.
A perzsagyűlölő Szelim halála után a keleti hódításokat Szülejmán nem folytathatta tovább. Egyrészt a fél évtizedes háborúskodás következtében az amúgy is nehéz terepviszonyú keleti hadszíntér teljesen kimerült, 26így hadseregét oda részben ellátási problémák, részben annak zúgolódása miatt – hiszen zsákmányra már semmi remény nem volt – nem vezethette. Ráadásul a muszlim hittestvérek elleni mániákus keleti háborúzás mind szélesebb körökben váltott ki egyre növekvő ellenszenvet. Emellett a ruméliai hadak is elégedetlenkedtek, hiszen az 1460-as évek óta őket nagy hadjáratokban csak ritkán vetették be. Az államhatalom szilárdságának biztosítása szempontjából oly fontos hadsereg tehát egyértelműen európai háborút követelt.
Ugyanezt a törekvést támogatta a nemzetközi viszonyok alakulását nyomon követő politikai vezetés is. Az oszmánoknak Magyarország mellett még egy területen lett volna alkalmuk új, nagyobb háborúra, Jemenben és az Indiai-óceánon. Egyiptom 1517. évi megszállása után ezen a területen legnagyobb vetélytárssukká a portugálok léptek elő. A tengeri kereskedelemben való pozíciók megszerzéséért folytatott küzdelem szempontjából tehát igen indokolt lett volna egy itteni, mielőbbi beavatkozás. Csakhogy az oszmánok birodalma korábban elsősorban szárazföldi ország volt, a tengeri nagyhatalommá váláshoz szükséges hatalmas flottát pedig éppen ez idő tájt kezdték építeni. Ami azonban ebben a kérdésben a legdöntőbb érvnek számított: az államot vezető katonai–hivatali rétegnek a legkevésbé sem volt érdekében egy igen távoli, nagy kockázattal járó és újabb földeket alig hozó vállalkozás.
A kisebb befektetéssel és rövid távon legalábbis jóval nagyobb sikerrel kecsegtető európai hadjáratot támogatta Magyarország egyre romló nemzetközi és gazdasági helyzete is – bár pontosan nem tudjuk, a hódítók erről milyen információkkal rendelkeztek. Kétségtelen azonban, hogy a belső viszály, a gazdasági válság és a hosszú béke idején romladozó déli védelmi rendszer mind-mind szerepet játszott abban, hogy a meglehetősen bizonytalanul vezetett 1521. évi magyarországi hadjárat Szülejmán számára mégis óriási sikert hozott. Egyrészt Nándorfehérvár elfoglalásával az al-dunai védvonal legfontosabb tartópillére esett ki, ami a Szerémség jelentős részét az oszmánok hatalmába juttatta. Másrészt a kulcsvár eleste megnyitotta az utat a hódítás második fázisába, hiszen a déli végvárvonal következő esztendőkben történt összeomlásával a mohácsi vereség csak idő kérdése volt.
A körülmények a döntő összecsapásra – s ismét nem Magyarországon, 27hanem az Oszmán Birodalomban – 1525 végére alakultak kedvezően. Rodosz 1522. évi elfoglalása után a három esztendeig alig foglalkoztatott janicsárok isztambuli felkelésükkel ismét magyar hadjáratot követeltek. Ennek pedig ekkor már nem volt akadálya, hiszen az egyiptomi felkeléseket (1522, 1524) leverték, Iszmail perzsa sah halálával (1524) pedig a keleti front is jó időre lecsendesedett. Sőt valójában a keleti hadszíntér igazi tétje megszűnt, bár a perzsa konfliktust teljességgel sohasem lehetett megoldani. Ráadásul a hatalom felfokozott propagandával törekedett Szülejmánt az isteni, igazságos uralkodó képében beállítani, mellyel a messiást váró néptömegeket is sikerült évtizedekre leszerelnie. Mindezen eseményekben óriási szerepet játszott Ibrahim nagyvezír, aki egyértelműen az európai háború híve volt. Görögországi születésűként ő az Oszmán Birodalomban szerette volna újjáéleszteni az egykori hatalmas Római Birodalmat, s úgy vélte, eljött a pillanat a világuralom megvalósítására. Szülejmán új Nagy Sándorként erre a hatalmas feladatra vállalkozott és indult támadásba szárazföldön Magyarországon, vízen pedig a Földköz-tengeren a Habsburgok és rokonaik ellen.
1526. augusztus 29-én, a mohácsi csatatéren az oszmánok Magyarországon hódításaik második lépcsőfokára léptek. Buda ideiglenes megszállása után azonban a szultán élelem-ellátási problémák, a rossz időjárás és a keletről érkező kedvezőtlen hírek miatt kivonult az országból, s csak a Szerémséget tartotta meg birtokában. Ennek ellenére 1526 végére a korábbi magyar–török konfliktus alapjaiban alakult át. Habsburg Ferdinánd decemberi magyar királlyá választásával az oszmánok számára már nem Magyarország volt az igazi ellenfél. Már csak azért sem, mert a szultán Budát valójában már a sajátjának tekintette, hiszen a hódítók tradícióinak megfelelően az a hely, melyet a padisah lova lábával érintett, már birtokának számított. A magyar–török konfliktus tehát Habsburg–oszmán vetélkedéssé vált, melynek szárazföldi színtere ezt követően közel két évszázadra Magyarország lett.
