Török berendezkedés Magyarországon
Török berendezkedés Magyarországon
A hosszabb, békésebb időszak az oszmánok számára lehetőséget kínált arra, hogy a háborús periódusban megkezdett magyarországi berendezkedésüket nyugodtabb körülmények között 37folytassák. Eredeti céljaikkal ellentétben azonban – hódításaikhoz hasonlóan – ez is meglehetősen felemásra sikerült. Bár a magyarországi török tartományok kétségtelenül az iszlám előretolt bástyái voltak, valójában mégsem tudták oly módon betagolni őket a birodalomba, mint a balkáni vagy az anatóliai vilájeteket. Ezt a különleges helyzetet kiválóan jellemzik Balassi János szavai, aki 1555-ben a következőket mondta: „A török országunk egyes részeit ugyan elfoglalta, de inkább csak háta mögött hagyta, mint meghódította. Hiszen saját hivatalait, saját törvényeit behozni nem bírta, s kénytelen eltűrni, hogy azok a részek a maguk szervezetében maradjanak, s hogy a maguk statútumaival éljenek.” Ez a helyzet – a magyarság erejének és hagyományainak köszönhetően – valójában sem a hosszú békeévek, sem a törökkor második évszázada alatt nem változott.
A 15. század közepére – hódítási gyakorlatukhoz hasonlóan – a megszerzett területek berendezkedése terén is megszilárdultak az oszmánok bevett módszerei. A megszállás után az elfoglalt országokban további hódítási céljaiknak megfelelően új katonai–polgári közigazgatást vezettek be. Ezzel egyidejűleg felszámolták a korábbi állami és helyi igazgatási szerveket, sőt még saját jogrendszerüket is igyekeztek rákényszeríteni a meghódítottakra. Az uralmuknak ellenállni próbáló korábbi vezető réteget felszámolták, így a társadalom egyik legfontosabb rétegét tudták kikapcsolni. A hatalmukat előkészítő vazallusokat és a velük együttműködni hajlandókat viszont szolgálatukba fogadták. Ez utóbbiak számára éppen abban a katonai–hivatali rabszolgarétegben kínálkozott lehetőség a felemelkedésre, mely oly fontos szerepet játszott a birodalom összetartásában és hódításaiban. A oszmánokkal kiegyezők tehát fényes karriert futhattak be.
A megszállt országokat a hódítók gazdaságilag is igyekeztek birodalmukba olvasztani. A kedvező te?mészeti erőforrásokat és az adóztatásból befolyó jövedelmeket további terjeszkedésükre és hatalmuk erősítésére használták fel. Sőt egyes területeken (például Boszniában) még iszlamizáló törekvéseik is komoly eredményeket hoztak. Hogy mindez általában ilyen zökkenőmentesen alakult, abban nem kis szerepet játszottak a meghódított országok korábbi berendezkedésének jellegzetességei. Nevezetesen – miként arra már utaltunk – mind a Balkánon, 38mind Kis-Ázsiában főként olyan ellenfelekkel találták szemben magukat, akik komoly politikai válsággal, sőt nem ritkán anarchiával küzdöttek. Ezzel állt összefüggésben, hogy gazdaságuk is gyakran hanyatlott, sőt az európai területeken még a katolikus és ortodox egyház állandó vetélkedése is komoly problémákat okozott. Ráadásul – s talán ez volt a legmeghatározóbb – ezek az országok az államfejlődésnek még csak kezdetlegesebb szintjén álltak. Ennek következtében államigazgatási intézményeik nem rendelkeztek szilárd alapokkal, s ami közülük kialakult is, az állandó belviszályokban fokozatos romlásnak volt kitéve. De társadalmuk fejlettségi szintje is jelentősen elmaradt a nyugat- vagy közép-európai államokéhoz képest. Mindezekkel magyarázható, hogy a rendet, nyugalmat és idővel gazdasági fellendülést hozó oszmán megszállást gyakran kifejezetten pozitívan élték meg.
A Balkánon bevált fenti módszerekből az oszmánok a hódoltságban csak igen keveset tudtak a tényleges gyakorlatba átültetni. A katonai megszállás persze tökéletesen megvalósult, hiszen a birodalom fegyveres erejének egyik legmeghatározóbb része állandó jelleggel itt állomásozott. Hegyi Klára újabb számításai szerint a 16. század második felében pusztán a két magyarországi (a budai és a temesvári) vilájet katonasága minimum 25 000 főnyi (18 000 várvédő és folyami zsoldos katona, valamint 7000 javadalombirtokos szpáhi és kísérője) volt. Igen figyelemreméltó, hogy ezzel szemben szintén pusztán Magyarországon – tehát a horvát–szlavón várakat nem számítva – a királysági végvárvonalban ugyanebben az időben csak 17 000 katona teljesített szolgálatot. A törökök erőfölénye tehát igen jelentős volt, sőt maradt mindvégig. S attól függően, hogy egy adott frontszakasz mennyire feküdt közel a legfontosabb dunántúli határszakaszhoz, ez az erőfölény csak növekedett.
A katonai megszállás után az oszmánok az Adriai-tengertől a temesvári végekig fokozatosan hozták létre saját várrendszerüket. Ennek számos feladata volt. Buda védelme és a dunai hadiút biztosítása mellett kulcsvárai egyrészt támadó bázisokul szolgáltak az újabb nyugatra irányuló területszerzésekhez; másrészt a legfontosabb várak a kiépülő katonai–polgári közigazgatás központjai lettek, amelyekből a környező területeket ellenőrizni, igazgatni és adóztatni tudták. Sőt ezekből terjesztették 39ki adóztatásukat a királyi végvárak mögötti területekre is. Végül a keresztény végvárláncolatból érkező támadások feltartóztatását is e váraknak kellett megszűrniük.
Ez a török várvonal összesen mintegy 100-130 erősségből állt – miként körülbelül ennyivel rendelkezett a királyi hadvezetés is. A többrétegű várláncolat pillérét néhány komolyabb erőd (Buda, Pest, Esztergom, Székesfehérvár és Temesvár) alkotta, melyekben 1000-2000 főnyi katona szolgált. E kulcsvárak mellett a határt 400-600 katonával további nagyobb várak (Szigetvár, Fülek, Hatvan, Jenő, Lippa) oltalmazták. A várrendszer második szintjét a 100-300 katonával megerősített kisebb végházak, végül a harmadik vonalat a palánkerődítésű párkányok alkották. A török várak jó része már a középkorban is kisebb-nagyobb erősség, kastély vagy kolostor volt, melyeket a megszállók tovább erősítettek és kalénak, vagyis várnak neveztek. Ezek mellett szép számmal emeltek kisebb erődítményeket (például Esztergom mellett Párkányt, törökül Dzsigerdelent, a Balaton déli partján Bolondvárt vagy Jászberény mellett Dzsánfedát) is. Ezeket törökül parkan-nak, magyarosan párkánynak tituláltak. A gyakori kisvár-építkezésnek elsősorban az volt az oka, hogy Magyarország középső területein az oszmánok nem rendelkeztek kellő számban olyan megerődített hellyel, amely alkalmas lett volna a királyi végváriakkal szembeni ellenállásra.
Nagyobb tartományaikat, a vilájeteket (másként beglerbégség) és az ezeket alkotó kisebb szandzsákokat (arabul liva) jelentősebb erődjeik és váraik köré szervezték meg. Az 1541-ben létrejött budai és az 1552-ben megalapított temesvári mellett a tizenöt éves háborúban további négy tartományt hoztak létre. Ebből három éppen azért a Dunántúlon született, hogy azt katonákkal még jobban megrakhassák, s így készíthessék elő további nyugati előrenyomulásukat. 1594-ben hívták életre a győri és a pápai beglerbégséget, melyek azonban csak e várak visszavételéig, négy, illetve három esztendeig álltak fenn. Az 1596-ban kialakított egri és az 1600-ban felállított kanizsai tartományt viszont egészen a törökkor végéig megtartották. Az utóbbitól délre igen jelentős területen a boszniai beglerbégség feküdt, melyet 1580-ban alapítottak, az óriási ruméliai tartomány testéből szakítván ki azt.
A vilájetek és a szandzsákok vezetői (a beglerbégek és a szandzsákbégek) 40egyszerre voltak a katonai, a köz- és a pénzügyigazgatás irányítói, valamint a közrend őrei. A budai pasák a 16. században évente átlag egymillió, a szandzsákbégek pedig 200–400 000 akcsét kaptak fizetésként, ami különösen a végházak várkatonák éves 1100–3500 akcsényi zsoldjához képest igen komoly vagyonnak számított. Az utóbbiak mellett parancsnokságuk alá tartoztak a szolgálati birtokkal (timár-birtok) fizetett lovas szpáhik és azok birtokaik jövedelme alapján kiállított fegyveres kísérői (dzsebelü) is. Elsődleges katonai funkcióik mellett köz- és pénzügyigazgatási szempontból is számos feladat várt rájuk. Mindenekelőtt kiszolgálták a hadsereget, rigorózusan beszedették az adókat, koordinálták a birtokigazgatást, ellenőrizték a jogszolgáltatást. Gazdasági szempontból különösen ügyeltek az adók megfelelő beszolgáltatására, melyeket a népesség gondos számbavétele és a termelési feltételek alapján határoztak meg. Egyáltalán nem állja meg tehát a helyét az a gyakori vélekedés, miszerint az oszmánok Magyarországon tudatos rablógazdálkodást folytattak volna. Tekintve, hogy hosszú időre kívántak berendezkedni, ez egyáltalán nem állt érdekükben. Sőt a defterdárok által irányított adóztatási rendszerük több szempontból egyenesen a királysági viszonyokhoz igazodott, összességében pedig igen jól szervezettnek és hatékonynak tartható. Mindez persze nem jelenti azt, hogy portyáik során ne raboltak volna gyakran kíméletlenül, ugyanezt azonban a királyi végváriak hasonlóképpen megtették.
Ibrahim nagyvezír 1528. évi állítása szerint ugyan a kis szerémségi tartomány birtoklása még meglehetősen ráfizetéses volt, a helyzet idő múltával sokat javult. Az persze kétségtelen, hogy a berendezkedés várháborúkkal teli kezdeti esztendeiben évente még igen tekintélyes összegek érkeztek Isztambulból, hiszen ekkor a helyi bevételek még csak 30–40 százalékban fedezték a nagy létszámú várkatonaság zsoldját. Ágoston Gábor kutatásaiból tudjuk, hogy az 1568. évi drinápolyi békességet követően a helyzet igen sokat javult. A hódoltság kiépülésének nehézségei után a berendezkedés stabilizálódott, a termelés új erőre kapott, az adóztatás hatékonyabbá vált. Sőt úgy tűnik, jelentősebb gazdasági fellendülésnek lehetünk tanúi. Az 1570-es években így a budai vilájet bevételei már mintegy 80–90 százalékban fedezték az itt állomásozó, 41tekintélyes számú várkatonaság zsoldját. Ez a magyarországi török adminisztráció jelentős eredményének tartható, hiszen királysági ellenfelük ugyanezen arányszámai – miként arról az alábbiakban részletesen szólunk – ez időben még a legrosszabb török értékektől is messze elmaradtak. S bár az 1580-as években a fenti kedvező arány eddig még ismeretlen okokból ismét romlott, a 17. században pedig már Balkánról rendeltek jövedelmeket a magyarországi őrségek fizetésére, összességében az oszmánoknak mégis jóval kisebb nehézséget jelentett a magyarországi hadszíntér eltartása, mint a Habsburgoknak a királyi Magyarország várrendszerének ellátása.
Noha első látásra úgy tűnhet, a hódoltságban is minden a balkáni minta szerint zajlott, a valóság egészen másról tanúskodik. A birodalom legnyugatibb bástyájának magyar lakossága ugyanis – a katonai–igazgatási központokat leszámítva – mindennapjaiban jóval kevesebb változást érzékelt, mint a például Szerbia lakói a török megszállást követően. Ennek tucatnyi oka volt. Mivel az oszmánok nem tudták a teljes országot meghódítani, katonai berendezkedésük után a politikai vezető réteget nem számolhatták fel. A magyar nemesség ugyanis a Habsburg Ferdinánd által új életre keltett királyságban és a törökök által Erdélyhez csatlakoztatott Partiumban menedékre talált. Ráadásul e vezető társadalmi réteg – a Mohács utáni zűrzavaros időszak, de még Buda 1541. évi elvesztése ellenére is – úgy vélte, úgy remélte, hogy a törökök berendezkedése csak ideiglenes lesz. Ennek érdekében igyekezett minden korábbi kapcsolatát megtartani a hódoltsági területekkel, elsősorban ott fekvő birtokaival, melyeket továbbra is sajátjának tekintett. Erre két szempontból is kiváló lehetősége nyílott.
Mivel az oszmánokkal kötött békeszerződések a szemben álló felek határát nem írták faluról falura elő, a török területek és a királyi Magyarország között sem az akkori, sem a mai modern értelemben vett határvonal nem jött létre. A török–magyar határ egy állandóan változó, meglehetősen széles sáv – mondhatnánk mindenki földje – volt, melynek alakulását a két fél nagyobb végvárainak elhelyezkedése határozta meg. (Nem a korabeli kartográfusok munkájának pontatlansága tehát az oka annak, hogy a 16. századi Magyarországról készült térképek a két világbirodalom határát szinte sohasem ábrázolták.) A határ tehát könnyen átjárható volt. Ez a magyar nemesség számára kiváló lehetőséget kínált 42arra, hogy a végvári katonák fegyveres támogatásával a hódoltságban megőrizze korábbi pozícióit, fenntartsa jogait és jelenlétét; a törököknek pedig arra, hogy tovább terjeszkedjenek a királyság területén.
A királysági és a partiumi földesurak hódoltsági birtokaikról a végváriak segítségével alattvalóiktól továbbra is adót követeltek – miként a törökök is „felosztották” és adóztatták a királysági területek határ menti részét. Ennek köszönhetően a két szembenálló végvárláncolat széles vidéke kettős adóztatás és birtoklás alá került, melyet kondomíniumnak (kettős uralomnak) nevezünk. Szakály Ferenc monográfiájából tudjuk, hogy Szigetvár és Gyula 1566. évi elestéig még az állami adó (a dica) és a bérbe adott egyházi tized (a decima, dézsma) beszedése is jelentős volt, elsősorban a két végvár királyi katonaságának köszönhetően. Elestükkel azonban a hódoltsági adóztatásban a földesúri adóbehajtás vált meghatározóvá. E tevékenység amellett, hogy a földesurak befolyását erősítette, igényeit pedig garantálta egykori területeikre, még egy szempontból kiemelt fontosságú volt. Mivel a mezőgazdasági termelésre legkedvezőbb adottságú alföldi területek az oszmánok birtokában voltak, a határ menti királyi végvárak élelemellátása szempontjából ezek nem elhanyagolható jelentőséget élveztek. Ezzel magyarázható, hogy katonai megfontolásokból ugyan indokolt lett volna, a hódoltság területén a felperzselt föld taktikáját szinte sohasem alkalmazták. A végvári katonaságnak ugyanis elemi érdeke volt ezen területek további termelése, hiszen élelmük meghatározó részét innen szerezték be.
A hódoltsági birtokok megtartásának másik fontos módja abban rejlett, hogy a korábbi intézmények tovább működhettek a török területeken. Jóllehet az elfoglalt megyék igazgatási központjaikat egy-egy királyi végvárba tették át, szolgabíráik és esküdtjeik révén továbbra is ellátták feladataikat egykori területeiken. A menekült vármegyék közül elsősorban Pest–Pilis–Solt és Heves–Külső-Szolnok tevékenysége volt jelentős. De nem szűnt meg például a teljesen megszállt Somogy megye sem, pusztán jó időre egyesült a menedéket nyújtó Zalával. A magyar uralkodók felismerték ennek jelentőségét, s a Koronára szállt hódoltsági birtokokat nagy számban adományozták olyan nemesi származású végvári tiszteknek, akik azután gőzerővel jártak-keltek, intézkedtek az 43ellenséges területeken. Sőt így volt elképzelhető, hogy a magyar nemesség a megszállás ellenére adta-vette hódoltsági földbirtokait.
A polgári közigazgatás mellett a katolikus egyház szervezete sem szűnt meg a török területeken, bár valójában csak névlegessé vált. A püspöki székeket ennek ellenére az egész törökkor folyamán betöltötték, ami jól jelezte, hogy a világi földesurakhoz hasonlóan az egyház is igényt tart hódoltsági birtokaira és pozícióira. De a protestantizmus különféle irányzatainak gyökeret verése és egyházszervezetük megteremtése sem jelentett mást, mint hogy a törökök a polgári berendezkedés területén vereséget szenvedtek. E téren egyedül helyi közigazgatásuk kulcsfigurái, a kádik révén lett volna lehetőségük térnyerésre. Ők ugyanis bírósági körzeteikben (kaza) ellátott igazságszolgáltatási funkcióik mellett az állami közigazgatás helyi mindenesei voltak. Beszedték a rendkívüli adókat, irányították a hadsereg mozgósítását, felügyelték a különféle alapítványokat és a céheket, ellenőrizték az árakat és a piacok működését, hitelesítették a végrendeleteket stb.
Magyarországon a kádiknak ehelyett általában csak katonai–pénzügyigazgatási feladatok jutottak. A tömegek mindennapi életére viszont összehasonlíthatatlanul kevesebb befolyást gyakoroltak, mint a Balkánon. A több évszázados múlttal rendelkező helyi önkormányzatoknak és a menekült vármegyék hódoltsági apparátusának nem lehettek vetélytársaik. Az előbbiek (például az alföldi mezővárosok) ráadásul keményen harcoltak – ha kellett kérelmekkel, de gyakran megvesztegetéssel is – önigazgatásuk megmaradásáért. Ugyanakkor a királysági nemesség hódoltsági pozícióinak és a helyi önkormányzatoknak a megmaradásában annak is igen alapvető szerepe volt, hogy az oszmánok birodalmuk külső zónáit, így Magyarországot is, másként kezelték, mint a már konszolidálódott és már védett területeket. Röviden szólva tehát: Magyarország számukra elsődlegesen mindvégig hadszíntér (az iszlám nyugati védőbástyája) maradt, és így nem is törekedtek a polgári berendezkedés teljes kiépítésére. Mindez a magyarországi kádik feladatkörében tökéletesen megmutatkozott.
Kivételt pusztán néhány nagyobb katonai centrum, valamint azok a déli területek jelentettek, melyek végleg elvesztették magyar lakosságukat. Miként arról az etnikai viszonyok változásait nyomon követő 44Honkeresők című fejezetben még szólunk, a hódoltság talapzata, a Szerémség, a Temesköz és a Duna–Tisza köze déli fele a 16. század végéig szinte teljes egészében elszerbesedett. Ezen a területen a magyar nagybirtokosok már csak elenyésző mértékben tudták adóikat beszedni, miközben e területek vármegyei igazgatása teljesen megszűnt. Ráadásul az új betelepülők saját igazgatási szokásaikat hozták magukkal, ezek viszont teljességgel megfeleltek a Balkánon működőknek. Azaz: miután a hódoltság legdélibb részén a korábbi pozíciók megőrzése nem volt lehetséges, a törökök berendezkedése itt a polgári élet szintjét is jobban érintette. Mondhatnánk: a balkáni szisztéma szerencsére csak egy kissé északabbra húzódott. Erre kiváló bizonyítékul szolgál, hogy ezen a területen a magyar katolikus egyház teljesen elvesztette pozícióit. Helyét az 1570-es évektől a Szentszék Balkánról indított apostoli vizitációi (elsősorban bosnyák ferencesek, valamint raguzai bencések, ferencesek és domonkosok), majd a 17. század második évtizedétől főként a jezsuita missziók vették át.
A Marostól és a Drávától északra viszont – a fentiekben bemutatottaknak megfelelően – a magyarság szempontjából sokkal kedvezőbb volt a helyzet. Ezen a területen az iszlamizációnak alig volt nyoma, és az oszmán jogrendszer is pusztán az adóztatást érintette. Ráadásul a megszállást biztosító katonaság és a vele betelepülő polgári lakosság lélekszáma nem haladta meg a százezer főt. Az évszázados gyökerekkel rendelkező magyar társadalmat – a királyságról érkező állandó támogatás mellett – ez a réteg szétverni egyáltalán nem, de még meggyengíteni sem nagyon tudta, bár valójában nem is akarta. Magyarországon a gyermekadó rendszere sem működött, miként a hódoltság gazdaságilag sem lett sohasem a birodalom része. A törökök országrésze a – külön fejezetben bemutatásra kerülő – marhatenyésztésnek és a marhakereskedelemnek köszönhetően óriási lehetőséget kínált még a királysági társadalom szinte minden egyes rétegének anyagi gyarapodására is. Bár ezzel a megszállók is tisztában voltak, saját érdekeltségük miatt nem törekedtek ennek megváltoztatására. Sőt amikor a magyar végváriak hódoltsági adószedésük során egy-egy falu pusztításában is jeleskedtek, a 17. század első felében egy alkalommal Musza budai pasa a következőket nyilatkozta: „A magyarok fejjel mennek a sziklának; mert azt pusztítják, 45ami igazából az övék.” Mindez valójában nem jelentett mást, mint az oszmánok polgári berendezkedésének elmaradását, valamint annak elismerését, hogy az általuk óriási erőkkel megszállt terület továbbra is ellenfelük országának különleges része maradt.
