Újabb kísérletek Bécs megközelítésére
Újabb kísérletek Bécs megközelítésére
A felemás berendezkedés ellenére az oszmánok a hosszú békeévek alatt sem változtattak korábbi fő céljukon. Ekkor e téren azonban csak csekély eredményeket értek el, hiszen az államközi béke – elvileg legalábbis – várostromokat nem tett lehetővé. Ennek ellenére 1575 nyarán a Balatontól délre elfoglalták, majd lerombolták a keresztények utolsó előretolt bástyáját, Fonyód várát, a bányavidéki végeken pedig bevették Kékkőt, Divényt és Somoskőt. Ez utóbbiak az 1590-es évekig legészakibb magyarországi támaszpontjaik lettek. A horvát végeken ugyanakkor 1577–1578-ban az Una északi partján fekvő kis várakat kebelezték be, aminek következtében Bihács meglehetősen kiszolgáltatott helyzetbe került. A királyi végváriak ebben az időben pusztán a Tata mellett fekvő Gesztest tudták elfoglalni (1588 november), a Porta heves tiltakozására azonban ezt is kénytelenek voltak visszaadni.
A mindennapos portyák, lesvetések és párviadalok mellett a „háborús békeévek” második felében már egy-egy nagyobb mezei összecsapás sem volt ritka. A törökök ugyan 1575. szeptember 22-én Budacskinál súlyosan megverték a horvát csapatokat, a következő esztendők nem sok örömet hoztak nekik. 1577. november 10-én a szikszói (Abaúj megye) vásár megtámadását követően előbb a Ferhád füleki bég vezette csapatokat Vadna és Sajókaza (Borsod megye) között, 1580. július 18–19-én Nádudvarnál (Szabolcs megye) pedig a Sehszüvár (magyarosan Sásvár) szolnoki bég irányította kontingenseket páholták el a felső-magyarországi csapatok. A nyughatatlan Sehszüvár 1587. augusztus 9-én már szigetvári bégként a Kanizsa melletti Kacorlaknál újabb komoly vereségbe futott. Ráadásul ugyanebben az esztendőben a győri főkapitányság várőrségei és a híres Fekete Bég, Nádasdy Ferenc katonái egy közös akció alkalmával a koppányi (Tolna megye) török vásárt – 46vagy ahogy akkor mondták sokadalmat – is nagy sikerrel rabolták ki. Végül 1588-ban ismét Szikszó volt az egyesült oszmán csapatok célja. Az október elején vívott összecsapás után azonban még azok nevezhették magukat szerencsésebbnek, akik rabszíjra fűzve kerültek valamelyik királyi vár tömlöcébe. Az egyre aktivizálódó helyi erők összecsapásai valójában már Magyarország első modern, nagy hadigépezeteket megmozgató háborújának előzményei voltak.
Az 1591-ben a horvát és a dél-magyarországi végeken helyi konfliktusként kezdődő, majd 1593-ban a teljes országra kiterjedt tizenöt éves háború alatt a török hadvezetés újabb kísérleteket tett Bécs megközelítésére. (A háború kezdőévét ezért tekinti a kutatás egy része 1591-nek, másik része viszont 1593-nak.) A hosszúként is emlegetett háború kirobbanásának körülményei számos vonatkozásban kísértetiesen emlékeztettek az 1520 táján megismert jelenségekhez. A bécsi hadvezetés súlyos adósságai miatt egyáltalán nem kívánt háborúba bocsátkozni. Az Oszmán Birodalom belső viszonyai mégis ismét úgy hozták, 1593-ra a nagy hadakozás kirobbanása Magyarországon elkerülhetetlenné vált. Ez még annak ellenére is így alakult, hogy az oszmán államkincstár ekkor már kongott az ürességtől.
A birodalom az 1580-as évek végére általános válságba jutott – aranykora véget ért. Bár a központosított államhatalom teljes ellenőrzése alatt tartotta a gazdaságot és a társadalmat, az újabb és újabb problémákon már nem tudott úrrá lenni. Egyre nagyobb gondokat jelentettek a természeti katasztrófák, a népességnövekedés, a gabonatermelés válsága, a túlméretezett hadsereg fizetése és ellátása, a kialakuló világgazdaság hatásai, elsősorban az oszmán pénzrendszer összeomlása, valamint a szép számú felkelés is. A perzsákkal vívott hosszú háború (1578–1590) és a hadsereg átszervezése (a janicsárok létszámának növelése és tűzfegyverekkel való ellátása) pedig kimerítette a birodalom még oly jelentős erőforrásait is.
Ráadásul a boszniai és a magyarországi török alakulatok már éhesen vártak nagy zsákmánnyal kecsegtető újabb expedíciókra. A hosszú békeidőszak alatt ugyanis fizetésük állandóan akadozott, életkörülményeik jelentősen romlottak, fegyelmük már-már tarthatatlanná vált. 1591 augusztusától ezért a rendkívül agresszív Haszán 47boszniai pasa támogatásával mindent megtettek egy új háború kirobbantásáért. A sziszeki csatáig (1593. június 22.) tartó két esztendőnyi horvát- és dél-magyarországi előjáték után – amelynek 1591-ben a kanizsai végek egyik kulcsa, Kiskomárom, 1592-ben pedig Bihács esett áldozatául – az oszmán hadvezetés már nem dönthetett másként: az európai „lobby” első embere, az új nagyvezír, Kodzsa Szinán pasa vezetésével nagy háborút indított Magyarországra.
Szinán nagyvezír 1593-ban a Buda elfoglalása óta kipróbált úton kívánta a birodalom hódításait kiterjeszteni. Legfőbb célja továbbra is az osztrák főváros maradt, ennek elfoglalása előtt azonban nélkülözhetetlennek tartotta a Duna menti hadiút közelében fekvő legerősebb várak bekebelezését. Azaz: az oszmán hadvezetés úgy döntött, mindenképpen Bécs irányában tör előre. Ezt a szándékát Szinán nem is palástolta, midőn augusztus elején Nádasdy Ferenchez írott levelében kijelentette: „Azt pedig ne gondolja Nagyságod, hogy addig Bécshez nyúlok, míg Magyar- és Horvátországban egy palánk maradt, mely a hatalmas császárnak [azaz: a szultánnak] engedetlen lenne.”
A török hadsereg főparancsnoka a Fekete Béghez írott levelében – legfőbb céljainak ismertetése mellett – még egy különleges ajánlatot is tett a Dunántúl legjelentősebb birtokosának: „Ha pedig a hatalmas császárnak [értsd: a szultánnak] híve leszel, énnekem is az az akaratom, hogy annál nagyobb úrrá akarlak tenni, amiben mostan vagy; és téged hitedben, törvényedben és jószágodban feleségestül, gyermekestül, fiúról fiúra meg akarlak tartani, hogyha a hatalmas császárnak zászlaját felveszed. Annak felette fegyvereddel és szép szóval a német király birodalmából valamit meghajthatsz magadnak, azt fiúról fiúra megadom. Akaratom pedig, hogyha szómat fogadod, rövid nap Istennek engedelméből királyi felségre hozlak, mert a csehországi királyságot a hatalmas császárnak parancsolatából kegyelmednek akarom adni.”
Az oszmán hadvezetés e tekintetben is a Szülejmán és elődei által már kitaposott úton járt. Nagy célja megvalósítása érdekében a hódítása fő csapásvonalától távolabb eső, periférikus területek legjelentősebb birtokosait különféle ajánlatokkal igyekezett vazallusának megnyerni. Nádasdy mellett ugyanis 1593–1594-ben a korszak majd minden jelentős magyar főurát és politikusát hasonló levelek ostromolták. Arra, 48hogy ezek az ajánlatok valóban a megosztás céljából és a megtévesztés taktikájával születettek – azaz ekkor sem a hatósugár elvének felismeréséről volt szó –, kiváló bizonyítékul szolgál, hogy egymást licitálták felül. Nádasdy mellett a cseh királyságot egy ízben ecsedi Báthory István országbírónak is odaígérték, miközben egy másik ajánlat szerint ő kapta volna az úgynevezett kassai vajdaságot, vagyis a Szatmártól Nagyszombatig terjedő országrészt. Ugyanezt a területet viszont Szinán utasítására Haszán temesvári beglerbég az egri hős fiának, Dobó Ferencnek is felajánlotta, nyilván azzal a megfontolással, hátha Báthory nem áll kötélnek. A vazallusi státus fejében az oszmánok felső-magyarországi hűbérese urának 20 000 tallérral tartozott volna évente. Bár a magyar főurak közül ekkor senki sem döntött a török „szövetség” mellett, érdemes felhívnunk a figyelmet arra, 1682-ben Thököly Imre csaknem ilyen feltételek között lett Felső-Magyarországon a szultán csatlósa.
Bár a nagyvezír feltételezhetően rövid, győzedelmes háborúval számolt, az egészen 1605-ig tartó hadakozás tökéletesen igazolta az oszmánok fenti célkitűzését. Ezen 13 esztendő alatt a szultán főparancsnokai kilenc hadjáratot vezettek az Észak-Dunántúlra, valamint a Duna menti területekre, és pusztán négy esetben a hadszíntér más részére (1595 és 1598: Erdély, 1596: Eger, 1600: Kanizsa ellen). Bécs megközelítése érdekében tehát mindent megpróbáltak. 1593-ban előbb Veszprémet és Palotát, sőt 1594-ben a Habsburg Birodalom nagy riadalmára már Győrt és az egész Észak-Dunántúlt is megszállták. Komárom bevételére azonban 1594-ben már nem futotta erejükből, sőt a következő esztendőben a császári csapatok Esztergom visszavételével Győrt is meglehetősen nehéz helyzetbe hozták – hiszen folyami ellátása így megoldhatatlanná vált. De az ország ajánlatokkal való megosztása sem járt sikerrel. Sőt 1595-ben Báthory Zsigmond erdélyi fejedelem is felmondta a hűbérességet és szövetségre lépett Rudolf császárral. Erdélynek, valamint Áron és Mihály vajdák révén a két román fejedelemségnek a háborúba való bekapcsolódása pedig végzetes volt az oszmánok számára. Az új szultánnak, III. Mehmednek két esztendejébe került, hogy végül 1596-ban Eger elfoglalása után a mezőkeresztesi csatában egy újabb nyílt ütközetben aratott, szerencsés győzelemmel az erdélyi fejedelemségen keresztül 49biztosítsa a Havasalföld és Moldva felett megingott oszmán fennhatóságot.
1597–1598-ra végleg kiderült: a két szembenálló nagyhatalom továbbra sem bír egymással. A háború Magyarország és Erdély óriási szerencsétlenségére azonban még majd egy évtizedig tartott. Az oszmánok hadseregük létszámának és kiváló utánpótlásuknak köszönhető erőfölényüket nem tudták érvényesíteni a császári csapatokkal szemben. A keresztény hadak viszont hiába voltak a kor legmodernebb tűzfegyvereivel felszerelve és jutottak ennek köszönhetően harcászati és technikai fölénybe. Ebből származó előnyüket alig tudták érvényesíteni. A császári csapatok hadkiegészítése és logisztikája ugyanis ekkor még mindig a Habsburg-országok rendjei által megszavazott segélyeken alapult, minek hatástalansága következtében a keresztény seregek gyakran mozgásképtelenné válták. Az így kiegyenlítődő erőviszonyok tehát patthelyzetet eredményeztek.
Összességében az oszmánok végül valamivel több sikernek örvendhettek, mint ellenfelük. Eger után 1600-ban Kanizsa elfoglalásával ismét egy újabb tartomány alapkövét tették le, bár 1598-ban mind győri, mind pápai vilájetjükről örökre le kellett mondaniuk. A hódoltság területét tehát igen csekély mértékben, de sikerült kibővíteniük. Egyetlen komolyabb területveszteségük Budától északra érte őket. Pálffy Miklós nevezetes téli hadjáratában, 1593–1594 fordulóján visszafoglalta Füleket és számos kisebb-nagyobb szomszédját. Emellett a tiszántúli végeken még Lippát, Solymost és Jenőt vesztették el, melyek az erdélyi fejedelmek fennhatóságába kerültek. Az oszmánok minden eredményük ellenére mégis fellélegeztek Bocskai István 1604. évi felkelése következtében, mely a bécsi hadvezetést újabb komoly problémák elé állította. Az előző esztendőben ugyanis Abbasz perzsa sah – országa hadseregének éppen oszmán mintára történt újjászervezését követően – a magyar hadszíntéren lekötött ellenfelét keleten hátba támadta. A mielőbbi békekötés tehát mindkét szemben álló félnek létérdeke volt.
Erre a két császár és Bocskai követeinek jelenlétében végül 1606. november 11-én, a Zsitva folyó torkolatánál került sor. A szerződés új korszakot nyitott a két nagyhatalom történetében: a több mint fél évszázadnyi, mindkét fél által minden áron fenntartandó békesség időszakát. 50A lezárt háború ugyanakkor bebizonyította, az oszmánok közel egy évszázad alatt sem tudtak semmi újat kitalálni nagy céljuk megvalósítása érdekében, s ez számukra végzetes következményekkel járt. A Habsburg Birodalom által támogatott Magyarország még az óriási erőforrásokkal és a világ legerősebb hadseregével rendelkező birodalom számára is túl nagy falat maradt. A világuralmi tervek meghiúsultak, s maga a nagyhatalom is omladozni kezdett. Az elmúlás azonban – többszöri erőre kapás után – még nagyon, de nagyon sokáig, egészen a 20. század elejéig tartott. Az Oszmán és utódai által lerakott építmény alapjai nagyon szilárdak voltak.
