BEKÖSZÖNTŐ
VIIBEKÖSZÖNTŐ
A magyarországi török uralom mérlege egyértelműen negatív. Az oszmán megszállással együttjáró szüntelen háborúskodás egyes vidékeken teljesen megsemmisítette, másutt pedig jelentékenyen megkárosította a középkori településhálózatot, évszázadokra visszavetette Nyugat-Európához való felzárkózásunkat. A magyarság rovására átrajzolta az ország etnikai képét, ami utóbb súlyos politikai problémává vált, s végső soron az ország feldarabolásához vezetett. Hazánk kegyetlenül nagy árat fizetett azért a néhány – ma persze idegenforgalmi látványosság-számba menő– török épületért, a magyar konyhában meghonosodott. keleti ízért, szép virágért és a virágoknál is szebb legendáért, ami a török hagyatékából a kurtácska „nyereség”-rovatba elkönyvelhető.
Történészszemmel nézve azonban akad más pozitívum is. Az, hogy ha viszonylag pontosan ismerjük az ország középső részének történeti földrajzát és az itt élő népességet, a török adminisztrációnak köszönhető, amely a mai ízléshez jóval közelebb álló felméréseket készített az alávetett népesség családi és termelési viszonyairól, mint a magyar. A végeérhetetlen névfelsorolás az első, futó pillantásra érdektelen, holt betű-halmaznak tűnhet, de annak, aki ért a „nyelvén”, nélkülözhetetlen kulcs az egykori hétköznapok feltárásához. Korunk magyar történettudományának egyik legnagyobb nyeresége, hogy az élő klasszikus Káldy-Nagy Gyula és tanítványai szorgalmas munkája során évről-évre gyarapszik a magyar nyelven is hozzáférhető népességösszeírások, vám- és birtokosjegyzékek száma.
A török-magyar viszonyra is ráillenek József Attila szavai: „A harcot, amit őseink vívtak, békévé oldja az emlékezés”. Nemcsak azért, mert az elbukott magyar szabadságharcok menekültjei Törökországban találtak új hazára, s mert a török köztudat – mint az egyik isztambuli sugárút neve is hirdeti – „testvérként” tart számon minket. Elsősorban azért, mert történeti sorsunk hosszúösszefonódottsága okán számunkra minden lényeges, ami a török birodalom 15–17. századi belsőállapotáról és külkapcsolatairól egyáltalán megtudható.
Természetes tehát, hogy a magyar tudományosság immár hagyományosan nagy szerepet vállal a török múlt feltárásában. A feledhetetlen mester, Fekete Lajos múlhatatlan érdemeket szerzett a török levéltárügy alapjainak lerakásában, s mindmáig őtőle tanulja a világ, hogyan kell megfejteni a török birodalomban használatos ún. szijakat-írás rejtélyeit. Szerencsére ma is akadnak nálunk kiváló, nemzetközileg is elismert művelői annak a nemes mesterségnek, amit turkológiának neveznek.
A számunkra legfontosabb krónikákból már számos részlet megjelent magyarul (Thúry József-Karácson Imre: Török történetírók I–III. Bp., 1893–1916.). A kedvesen kotnyeles Evlia Cselebi hazánkról adott színes leírása (Karácson Imre: Evlia Cselebi magyarországi utazásai. I–II. Bp., 1904–1908.) a korszak minden kutatójának kedvenc kézikönyve. Ennek ellenére jószerivel csak a munka kezdeténél tartunk: az előttünk álló feladat messze nagyobb a már megoldottnál.
VIIIKét fiatal kutató most arra vállalkozott, hogy megismerteti a magyar közönséget azokkal a török krónikákkal és emlékiratokkal, amelyek nélkül a „török kor” magyar történetét aligha lehetne megfelelően megírni.
Szakály Ferenc
