A KÁVÉHÁZAK KÖZÖNSÉGE
A KÁVÉHÁZAK KÖZÖNSÉGE
A kávéházak közönsége a 16–17. században éppen olyan sokrétű volt, mint maga az oszmán társadalom. A korabeli török írók egyetértenek abban, hogy a vendégek egyik legjelentősebb csoportját a művelt, literátus emberek alkották, akik a kávéházat elsősorban irodalmi szalonnak tekintették; itt folytatták le vitáikat, bemutatták egymásnak új verseiket vagy éppen felolvasásokat tartottak. Ugyanehhez a körhöz csatlakoztak a dervisrendek tagjai, s nem hiányoztak soraikból az államszervezet aktív vagy éppen állásra váró (olykor igen magas rangú) képviselői sem. Ez az „elit” csoport természetesen a vallásjog képviselőinek számító bírókat, tanárokat, előimádkozókat stb. is magába foglalta.
A híres 16. századi történetíró, Musztafa Ali a „jó szándékú” közönséghez sorolja még a nincsteleneket, akik azért jártak el ide, mert más helyre nem mehettek. Külön csoportnak tekinti azokat, akik csupán a fecsegés és a barátkozás kedvéért keresték fel a kávéházakat. A vendégek egy része viszont csak azért nézett be, hogy a kávét felfedező sejk példáját követve igyék egy csésze kávét, s aztán eltávozott. Másokat a játékszenvedély hozott el a kávéházakba, hogy a sakk, az ostábla és mindenféle szerencsejáték révén némi pénzre tegyenek szert. Musztafa Ali a kávéházi közönség legellenszenvesebb részének a janicsárokat és a szpáhikat (udvari zsoldos katonák) tartja. Szerinte ezek csak azért ücsörögtek naphosszat a kávéházak sarkában, hogy veszekedjenek, kábítószerezzenek, pletykáljanak és régi tetteikkel hencegjenek.
Valójában a közönség minden rétege elsősorban a beszélgetés kedvéért ült be a kávéházba. A társalgás a legkülönbözőbb témákról folyt, pletykák és sikamlós történetek éppen úgy terítékre kerültek, mint politikai és hadi események, a legfrissebb hírek vagy a főméltóságok és a kormányzat viselt dolgai. A vendégek szórakoztatásáról a tulajdonosok is igyekeztek gondoskodni. Egyre több helyen fogadtak fel mesemondókat (meddah), akik kedvelt népi regényeket, hőstörténeteket, meséket adtak elő – gyakran zenés kísérettel. Evlia Cselebi szerint a mesemondók a 17. században önálló céhbe tömörültek. Gyakran élvezhették a vendégek a bábjátékosok és az árnyjátékosok előadásait (utóbbit főleg a böjti hónap, a Ramazán idején), továbbá bűvészek, akrobaták és zenészek produkcióit. A későbbi századokban a kávéházak mindinkább „szakosodtak": létrejöttek a zenés (szemai) és az olvasó (kiraathane) kávéházak, és az egyes társadalmi csoportok is külön hávéházakba kezdtek el járni. A folyamatot jól jellemzi, hogy a 18. században minden janicsár ezred számára külön kávéházakat nyitottak.
