A MÁMOR LOVAGJAI
A MÁMOR LOVAGJAI
A 17. századtól a kávéházi szórakozás és időtöltés egyik kedvelt formája lett a vizipipa (nargilé) szívása. Ez a több részből álló kellék, amelynek használatakor a dohányos egy vízrétegen keresztül szívja be a dohány füstjét, valóságos szertartássá változtatta a dohányzás műveletét, és új távlatokat nyitott egy másik élvezeti cikk, a kábítószer fogyasztásában is. Az ópium, a hasis és más drogok rabjainak népes tábora kezdettől fogva a kávéházak törzsközönségéhez tartozott, mert újabb élvezetek forrásának találta, ha bódító szereit egy-egy csésze forró kávéval öblíti le. A mámor lovagjainak a pipa illetve a vizipipa lehetővé tette, hogy úgy vegyék magukhoz napi hasisadagjukat, hogy közben dupla élvezetben legyen részük. Az apró darabokra vagdalt kábítószert ugyanis elkeverték a dohánnyal, s miközben békésen füstöltek a nargilével, szép lassan áteveztek a bódulat birodalmába.
A későbbiekben a nehéz drogok legodaadóbb hívei szintén külön kávéházakba csoportosultak, amelyek eszrarkes kahveleri (hasisszívók kávéházai) néven lettek ismertek. Ezekben a rendkívül koszos, elhanyagolt kis helyiségekben rendszerint hét, nem kevésbé piszkos és jobbára magatehetetlen kábítószeres tengette sivár életét. Megélhetésüket (és napi hasisadagjukat) olyan jó szándékú polgárok adományai biztosították, akik Istennel társalkodó szent embernek tekintették ezeket az emberi mivoltukból kifordult szerencsétleneket. A kávé, a dohány és a kábítószer az iszlám világban általában is szorosan összefüggő élvezeti szernek számított. Ezt a szemléletmódot foglalja össze tömören a következő arab versike:
„A dohány kávé nélkül olyan, mint az együttélés élvezet nélkül,
A kávé hasis nélkül olyan, mint egy ház ágy nélkül,
A hasis dohány nélkül olyan, mint egy ház falak nélkül”.
A kávé hasis nélkül olyan, mint egy ház ágy nélkül,
A hasis dohány nélkül olyan, mint egy ház falak nélkül”.
Jellegzetes konstantinápolyi kávéház a múlt század második feléből.
