5. A dzsihád.
5. A dzsihád.
Az oszmanisztikai szakirodalomban vissza-visszatérő viták zajlanak arról, hogy milyen szerepet töltött be a dzsihád doktrínája az oszmán hódításokban. A mai napig sokan hiszik, hogy ez volt a birodalom létrehozásának és felemelkedésének egyik leglényegesebb ösztönzője, sőt végső oka.36 Én ezt a felfogást túlzottnak tartom, de korábbi véleményemet módosítva ma úgy látom, hogy a dzsihád vallási parancsa valóban az oszmán államideológia egyik legfontosabb elemét alkotta, amit nem kizárólag szekuláris háborúk utólagos igazolására, vallási megszentelésére használtak. Álláspontom részletes kifejtésére itt nincs mód, csupán azt kívánom nyomatékosan aláhúzni, hogy a dzsihádot az Oszmán Birodalom mérvadó körei hosszú időn át úgy értelmezték, ahogy azt az 1470-es években írt (és a medreszékben, kádi-hivatalokban századokon át mindenki által használt) „tan- és kézikönyvében” Molla Hüszrev összefoglalta.37 Az ő felfogása pedig lényegileg nem különbözött a klasszikus szunnita ortodoxiáétól, és fő tételei a következők voltak. 1) A dzsihád „vallásgyakorlat”, „imádkozás” (ibádet), éppen úgy kötelező (vádzsib), mint a többi, az iszlám gyakorlatát alkotó rítus (a napi ötszöri ima, a zarándoklat stb.). Normális esetben a dzsihád a társadalom kollektív kötelessége, nagy veszélyben viszont mindenki személyesen tartozik részt venni benne. Abbahagyása bűn, a béke tehát abnormális állapot, mivel a dzsihád felfüggesztését jelenti. Rövid időre köthető béke, de ha a közösség érdeke úgy kívánja, meg kell szegni. 2) A dzsihád célja „Allah szavának felemelése” (ila-i kelimetullah), a vallás erősítése, a vallási törvény (seriat) érvényre juttatása. A dzsihád büntetés a hitetlenségért, a hitetlenek a muszlimok szolgái, javaik a muszlimok javai. Hitharc ugyanakkor belső zűrzavar, lázadás elhárítására, vagyis muszlimok ellen is folytatható. 3) A dzsihád nem egyszerűen háború vagy hadiállapot, hanem annál sokkal több: általános rendező elv, amely meghatározza az adóztatás, a földbirtoklás, a vallási kisebbségek stb. helyzetét a hódítás után.38
36 Alapos historiográfiai áttekintést ad Kafadar, Between, 29–59.
37 Molla Husrev, Kaynaklariyla büyük Islam fikihi – Gurer ve dürer tercümesi (Islâm fikhi ve hukűku). Mütercimi: Arif Erkan. II. Istanbul, 1979, 3–42. Fontos megjegyezni, hogy a Tekin által kiadott 14. századi szöveg, amely egyszerű török nyelven, a köznép számára összegezte a tudnivalókat a gazáról, egy-két tételt (például az ötöd kérdését) leszámítva teljes összhangban áll Molla Hüszrev (általában: az ulema) dzsihád-felfogásával, vagyis nem igazolja, hogy a hitharc népies és ortodox felfogása annyira különbözött volna, mint ahogy pl. Colin Imber gondolja: Ideals and Legitimation in Early Ottoman History. In: Süleyman the Magnificent and his Age, 138–153, főleg 141–146.
38 Vö. Colin Imber, Ebu’s-su‘ud. The Islamic Legal Tradition. Edinburgh, 1997, 68–69.
A többek által sajátságosan oszmánnak tartott „gázi-ideológia” egyáltalán nem jelenti a dzsihád egyedi, újszerű értelmezését, még ha a legfelső autoritás kérdésben lehetnek is viták.39 Mint Ş. Tekin kimutatta, az Oszmán Birodalomban a vallási közösség nevében indított támadó háborút hívták gazának (résztvevőit gázinak), a mindenkinek egyénileg kötelező védekező háborút pedig dzsihádnak (ezen belül az általános mozgósítást nefir-i ámnak). Ez a különbségtétel, amely hosszú időn érvényben maradt, pontosan megfelel az iszlám vallásjog farz kifaja és farz ajn fogalmainak.40 Az igazi oszmán sajátosságok másutt keresendők. Az egyik ilyen, hogy a 16. század közepétől – nem függetlenül az ortodoxia megerősödésétől, a birodalom szunnitizálásától és a társadalom csökkenő hadakozási hajlamától – érzékelhetően megbicsaklik a fogalmi következetesség, és a támadó háborút is dzsihádnak, az ahhoz követelt (személyes, anyagi) hozzájárulásokat is farz ajnnak kezdik beállítani.41 A másik, hogy a dzsihád mint a társadalom közös „vallásgyakorlata” valóban látványos, közös imák formájában zajlott. Míg a hadjáraton résztvevők az ellenséggel csatázva, fegyvereiket forgatva, addig az otthon maradt lakosság a vallási vezetők irányításával a dzsámikban és a mecsetben rituális, könyörgő és engesztelő imákkal (duá, hádzset namazi, tazarru) támogatta a harcosokat és teljesítette Istennel szembeni kötelezettségét.42 Kétségtelen, hogy ezeken a nagy közös megmozdulásokon nem mindenki és nem mindig teljes lelkesedéssel vett részt, de ettől még tény, hogy az oszmán állam és a társadalom java része – legalább a 16. század végéig – a keresztények elleni hadviselést fogalmilag vallásháborúnak tekintette, rituálisan akként gyakorolta és élte át. Ahogy Magyarországi György írja: „Szektájukat nem észérvekkel és nem érveléssel, hanem … karddal és fegyverrel igyekeznek megvédelmezni. Azért cselekednek így, mert mint mondják: törvényük adja ezt nekik parancsba.”43 Helytelen ezzel szembeállítani azt a kétségtelen (és a korban is többször bírált) jelenséget, hogy a vallásháborút sokan elsősorban zsákmányolási alkalomnak fogták fel. A kettő ugyanis nem kizárta, hanem kiegészítette egymást, mivel a zsákmányszerzés a dzsiháddal együtt járó, törvényes cselekedetnek számított, amennyiben a felosztására vonatkozó szabályokat betartották. Ha tehát az uralkodók a népet a zsákmány kilátásba helyezésével (is) buzdították a gazának és a dzsihádnak nevezett háborúkban való részvételre, akkor teljesen legitim módon, a vallás, az állam és az egyén érdekeit egyaránt figyelembe véve jártak el.
39 Ezt a szerintem helytelen álláspontot vallja pl. James Turner Johnson, The Holy War Idea in Western and Islamic Traditions. Pennsylvania, 1997, 151–157.
40 Tekin, Gazilik tarikasi, 140–143. Legfeljebb abban van eltérés, hogy egyesek a hitharcot akadályozó muszlimok elleni háborút is farz ajnnak nyilvántották. Vö. Ahmet Yaşar Ocak, Osmanli toplumunda zindiklar ve mülhidler (15.-17. yüzyillar). Istanbul, 1998, 101–102.
41 Fodor Pál, A terjeszkedés ideológiái az Oszmán Birodalomban. In: A szultán és az aranyalma, 173. Hasonlóan érvel Viorel Panaite (The Ottoman Law of War and Peace. The Ottoman Empire and Tribute Payers. New York, 2000, 93–94), de téved abban, hogy ez a változás csak a 17. század végi nagy háborúk idején következett be. Idézett cikkemben 1571. évi példát említek.
42 Az erre vonatkozó adatokat kéziratos tanulmányomban hozom: A dzsihád tana a 15–16. századi Oszmán Birodalomban. Következtetéseim alátámasztják, sőt még általánosabb érvényűnek mutatják mindazt, amit a szultánok rituális imáiról Barbara Flemming (főleg elbeszélő források alapján) megállapított: The Sultan’s Prayer before Battle. In: Studies in Ottoman History in Honour of Professor V. L. Ménage. Ed. by Colin Heywood and Colin Imber. Istanbul, 1994, 63–75.
43 Értekezés, 128.
